Pszichoanalízis és társadalompolitika
szerző: Ferenczi Sándor
Akadtak írók, és pedig nem csak a tudományellenesek között, akik jónak látták asszociatív kapcsolatba hozni a pszichoanalízist bizonyos politikai és világnézetekkel. Eljárásuknak elég gyenge indoklásaképpen arra tudnak csak hivatkozni, hogy szám szerint hányan követik a pszichoanalízist az egyes politikai irányzatok hívei közül és hogy mely irány uralma alatt engedtek némi érvényesülési teret a lélektan ez ágának. Az első állítás bizonyítása, ha egyáltalán volna mód a tényállás teljes felderítésére, aligha sikerülne. Mert valójában úgy áll a dolog, hogy a pszichoanalízis nyílt és titkos hívei meglehetősen egyenlő arányban oszlanak meg a legkülönfélébb politikai árnyalatok hitvallói között. Eleve is valószínű, hogy tudományos (akár lélektani) tények elismerésében a politikai pártállás legfeljebb ideig-óráig akadályozhatja az embereket, aminthogy az asztronómia egykor oly hevesen támadott igazságait is, ma már kizárólag a tudományos körök szenvedélymentes fórumának döntése alá bocsátják. A pszichoanalízisnél ezenfelül egy tisztán alanyi természetű mozzanat is gondoskodik afelől, hogy a politikától függetlenüljön. A lélektannak ez az ága nemcsak elméleti, hanem alkalmazott tudomány is: a lelki gyógyító eljárásoknak egyik módja. Minthogy pedig betegségektől tudvalevőleg semmiféle politikai pártállás sem óv meg senkit, meglehetős egyforma számmal kénytelenek valamennyi irányzat hívei, ha megbetegszenek, a lélekelemző orvos segítségét igénybe venni.
Tagadhatatlan, hogy úgy Németországban, mint Ausztriában és Magyarországon a forradalmak után hivatalosan is valamivel több tért engedtek a pszichoanalízisnek, mint azelőtt. A beavatottabbak persze azt is tudják, hogy éppen ennek a három országnak katona-egészségügyi megbízottai már a budapesti pszichoanalitikus kongresszuson, tehát még a háború folyamán, hajlandóságot mutattak arra, hogy a pszichoanalitikus gyógyítást a hadseregben inaugurálják s e tervük keresztülvitelét éppen a háború befejezése, vagyis a forradalom, akadályozta meg. Viszont igaz az is, hogy a forradalmakkal együtt jár az a jelenség, hogy bizonyos újszerű vagy eddig a hivatalos köröktől mellőzött irányzatokat - és ilyen a pszichoanalízis is - elvből támogatnak. Ez a hajlandóság néha furcsa virágokat is hajt. Emlékszem például, hogy egy meglehetősen radikális politikai felfogású társulat több szemeszteren át nagy lelkesedéssel terjesztette Bergson tanításait, csak azért, mert újak és "modernek" voltak, és nem vette észre, hogy Bergson ultra-idealisztikus, kifejezetten spiritualista és misztikus alapgondolata merőben ellentétes volt az illető társulat irányzatával.
Tehát abból, hogy mely irány követői nyitnak utat, ha talán csak divatból is, egy tudományág érvényesülésének, jogosulatlan dolog tartalmi kapcsolatot konstruálni az illető irányzat és a között a tudomány között. Ami pedig speciálisan a pszichoanalízist illeti: irodalmának alapos ismerői tanúságot tehetnek amellett, hogy a lélektannak ez az ága sohasem aspirált másra, mint hogy tudományos igazságokat hirdethessen - semmi esetre sem vállalta soha, hogy az igazságtól akármelyik uralkodó irányzat kedvéért akár erre, akár arra letérjen. Nem is kötötte magát sem filozófiai sem politikai dogmákhoz, hanem úgy a bölcselmi felfogásokat, mint a politikai tendenciákat csak az ember lelki természetrajzának megnyilvánulásaiként értékelte. Például az individualista és a kollektivista pártok egyikét sem ismerhette el az ember igazi természetének képviselőjeként, hanem a jövőtől remélte egy oly "individuál-szocialisztikus" irány kialakulását, mely az egyéniségek természet adta különbségét, függetlenségi és boldogulási törekvését legalább úgy fogja méltányolni, mint a közös együttélés miatt mellőzhetetlen, bár nehezen elviselhető, organizációt.
Természetes, hogy ez a felfogásbeli különbség nem akadályozhatta meg a pszichoanalízist abban, hogy tanait ne érvényesítse ott, ahol neki erre módot nyújtottak. A jövőben is meg fog ragadni minden alkalmat arra, hogy igaznak vallott tényeit minél szélesebb körben terjessze; a katedráról, ha lehet, irodalmilag, ha más tér el lesz zárva előle. Az sem lényeges, ha egyelőre egészen háttérbe szorul valahol; hisz általános jelentőségű emberi dokumentumokkal foglalkozik, melyek ma már a világ minden táján vizsgálat alatt állnak.
A filozófiának régente azt vetették a szemére, hogy tulajdonképpen csak "ancilla theologiae": a teológia szolgálója. A tudománynak tiltakoznia kell az ellen a vád ellen, hogy ő meg a politikának áll szolgálatában. De különösen vigyáznia kell a szuverenitására éppen a lélektannak, mely minden lelki jelenségnek, s így a politikai hullámzásoknak is, elfogulatlan bírája kell, hogy maradjon.
Ez a tiltakozás persze nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy éppen a pszichoanalízis tényeinek hatása alatt ki fog alakulni valamikor egy világfelfogás. Nem tudjuk, mik lesznek ennek a szempontjai; kevéssé is érdekel ez minket egyelőre, mert még sokkal elemibb és alapvetőbb, tehát fontosabb kérdésekkel vagyunk elfoglalva. Annyit azonban megjósolhatunk, hogy a pszichoanalízis, mint kat'exochén fejlődéstani diszciplína, nem teremthet meg más irányzatot, mint olyat, amely épp úgy méltányolja az ösztönélet történelmileg indokolt igényeit, mint a jelen és a jövő követelményeit, és nem lesz sem a hagyományok vak tiszteletének, sem a mindenáron való rombolásnak, a "tabula rasa"-nak szószólója.
A fentiekben az ellen kellett tiltakoznom, hogy a pszichoanalízis törekvéseit egyesek indokolatlanul egy kalap alá vonják bizonyos társadalmi teóriákkal. Ellentmondásom aligha támaszkodhatnék meggyőzőbb érvre, mint arra, hogy újabban éppen azon szociálteoretikusok és katedraszocialisták köréből, kikkel minket azonosítottak, intéznek heves és nem mindig ildomos támadásokat Freud tanításai ellen. Talán nem lesz érdektelen e támadások igazi indoklásának szemébe nézni.
A történelmi materializmusra támaszkodó politikai irányok sok kiváló vezér-gondolkodója kezdi belátni, hogy talán nem egy balsikernek elejét vette volna, ha az elméleti alap, melyre e szociális törekvések épültek, nem lett volna oly egyoldalúan anyagelvű, hanem számításaiban tényezőként szerepeltette volna az embereknek, kiknek sorsán lendíteni akart: a lelki világát is. Szóval rájöttek, hogy hiba volt a lélektani szempontok mellőzése, a gazdaságiak túlbecsülése. Most azután, mikor a rendelkezésre álló lélektanok közül választaniok kell, hogy a mulasztást, eső után köpönyeg-módra, helyrehozzák, félős, hogy megint csak érvényre jut az a hibás tájékozódás, mely őket, bármily kiválóak is sok más tekintetben, úgy látszik pszichológiai téren jellemzi. Ahelyett, hogy olyan lélektanra támaszkodnának, mely előítélettől mentes, szóval amelynek realitását éppen minden tendenciától szabad volta garantálja, előkeresnek oly lélektani teóriákat, melyek eleve alkalmasaknak látszanak arra, hogy eddigi taktikájukat, a hatalomra törekvést, igazolják. Tényleg, akadt is pszichológus, ki a pszichoanalízis eredményeire támaszkodik, de kikapcsol vagy lekicsinyel mindent, amit a lélekelemzés a hatalomra való törekvésen, az önzésen kívül, azzal egyenrangú lelki tényezőként megállapított. Külön "Prügelknabe"-ja pedig ennek a lélektannak a másik nagy biológiai ösztönnek, a nemiségnek lelki megnyilvánulása, melyet Freud tudománya nem restell kellően méltányolni. Nem nyugszanak ez irányok hívei, míg be nem bizonyítják, hogy a nemiség a hatalomra törekvésnek csak rejtett megnyilvánulás-módja, csak fikció, csak valami "olyan - mintha" ("Als - ob"), aminek reális lelki jelentősége semmi, vagy igen kevés.
A jövő fogja csak megmutatni, hogy ez az Adler-féle "individual - pszychologiai" irányzat nyújt-e több kilátást az egyéni és társadalmi problémák megoldására, avagy Freud pszichoanalízise. A kételkedőnek figyelmébe ajánljuk Freud-nak "Tömeglélektan és az Én analízise" című legutóbbi dolgozatát [*] , melyből meggyőződhet róla, hogy a mester klasszikus útmutatása ma is többet ér, mint az epigonok eredetieskedése.
[*] "Massenpsychologie und Ich-Analyse." (Internat. Psychoan. Varlag. Leipzig és Wien.)