Prospice
Reszketni a végtől? - amig fúl a torkom
s a pára, a köd takar el
és omlik a hó, szél hirdeti folyton,
hogy már közelebb az a hely,
érezni, hogy éjbe, viharba jutottam
és rám les az Ellen, az ős,
s ijesztve sötéten a Félelem ott van,
ám indul az, aki erős:
mert vége az útnak, hull a sorompó,
bár itt csak utóbb jön a bér
és szalagot akkor nyer a szorongó,
majd hogyha a végire ér.
Mindig verekedtem ─ e harcot is állom,
e nagyszerű vég-viadalt!
Szemem be se kösse, kimélvé, halálom,
ne csúszva vegyek diadalt.
Nem! lássak egészen s végül úgy essek,
mint bajnoki, büszke lovag,
víg életemért pazarolva fizessek
egyszerre fagyot, kínokat.
Mert jóra deríti a rosszat a bátor
s a búcsú, a fekete perc,
a vak düh, a bőgő, ördögi gátor
eltűn s te a csöndbe pihensz.
Kibomlik jajból a fény meg a béke,
majd kebled, egy égi sugár,
s te újra karomba vagy, életem éke,
a többi az Úr ügye már!