Ugrás a tartalomhoz

Prometheusz

A Wikiforrásból
Prometheusz
szerző: Komjáthy Jenő
Szenic, 1890. október 8.

           Thou art a symbol and a sign
           To Mortals of their fate and force;
           Like thee, Man is in part divine,
           A troubled stream from a pure source...

                                      Byron

Isten! Meglátogattál.
Rám küldéd a sötétség szörnyeit,
Mindenható vessződdel megfenyítél,
Gúnnyal mutatva gyöngeségemet,
Diccsel mutatva bősz hatalmadat,
Hogy megalázzon és megfélemlítsen:
De vergődő szivemben nincs alázat,
Csak dac terem.

Csapást csapásra halmozál,
Hogy büszke homlokom a porba sújtsad
És tört szivemből dalokat fakassz,
Melyek hatalmad dicsőítenék
S irgalmad esdenék mint szolgabért.
És hogy keserveim közt hő imát,
Himnuszt zenegjek hozzád, ó, kegyetlen!
De szívem ellened csak harcra lázadt,
Ó, végtelen!

Szememre fátyolt hasztalan vetettél,
Amelyen által csábító gyönyörben
Lássam rezegni mind a tárgyakat,
S a létlen lényeket keblemre vonjam,
Szeretve őket s alkotójukat.
Im ezt tevéd, hogy szívemet megejtsd,
A hazugságot fénnyel takarandó,
Hímes leplével vázakat fedezz,
Csillámival kitöltsd a szomjas Űrt,
S a képtelen Khaoszt rendszerbe öntsd:
De én fölismerém az őshibákat,
S bíráltalak.

Fölszín-világod el nem kábitott;
A csillogó nyomor, koldus-ragyogvány
Nem vont merész szememre hályogot;
Keresztülláttam tarka köntösén,
Császári mezzén a komédiásnak.
Ez álompompaság, e buja semmi,
Ez önmagát ismételő üres lét
El nem vakíthaták a látni-bátort.
Világod rendjét gúnnyal ostoroztam,
És véled szembeszálltam bátor ésszel.
Te láttad ezt, Olimp gőgös királya,
S villámaiddal a mélységbe űzted
A lázadót.

De meg nem törted őt.
Nem volt szivemben gyönge bánat,
De örök lázadás lakott csak.
Kemény valék, a fájdalmak tüzében
Dacos-szilárddá égetett. - Teremték.
A sárkoloncba életet leheltem,
Bús tetemek hideg arcára pírt,
Lelkembül élő szobrokat faragtam,
Melyekbe megtörik az ősz idő.
Társad levék az alkotás dicsében
S az uralomból jogtalan kizártál,
És meg nem osztád fényes egedet.
Én érte küzdék; ám te bősz haraggal
Lesújtád és a föld keblére lökted
A túlmerőt.

De én újjászülettem.
A Földbül új s nagyobb erőt meríték,
Anyámnak halhatatlan emlejéből
Szívtam magamba örök életet.
S új dac lövellt az újragyúlt szemekből,
Új élet forrott újraszült szivemből,
Új bánat árnyalá s új ingerek
Reszketteték fölcsókolt ajkamat,
Új fény emelte tisztult homlokom,
Fürösztve mind magasb sugárkörökbe,
S lelkemnek hajloka megistenült.
De lábaim is újabb szolgalétre,
Iszap-gázolni újra keltenek,
A vak, sötét fenékre tapadandó,
Magukkal rántva fensőbb részeim:
És újra fölviharzott, újra támadt
Az ősi harc.

Harc önmagam s az isten ellen,
Ki ide láncolt örök példaképül,
Lázongó lelkek szégyenoszlopául
Ez őshideg, e meddő sziklamellhez.
Rám küldte a kétségek keselyűit,
Hogy marcangolná szerte szívemet,
A fönndobogót; a magasrazajlót.
Tanítanának az égről lemondani;
Látnám be, hogy megvívni ésszel Istent,
Hatalmat szívvel győzni: dőreség;
Boldog középszert várjak lágy-epedve;
Leélni napjaim élv s unalom közt,
Magasztva s áldva őt, a jó urat,
Törelmes szívvel, mint a többi jobbágy,
És szemlesütve lessem kegydiját...
De én megtámadám az égi házat,
S kerestem őt.

Üszköt ragadtam rá.
Hiába őrzék írigy szellemek,
A lángot elraboltam behatolva
Mély rejtekébe a féltékeny Égnek,
Üszköt ragadtam vakmerő kezembe,
S vérlángra gyúlt a szendefényü égbolt;
Elsápadának a nagy Istenek.
De ő, Istenkirály haragra lobbant,
Eloltá a tengerlő lángokat,
Az üszköt kiragadta láz kezemből,
S a zúgó Földre lábaimho' csapta,
Engem pedig e zord szikláho' láncolt...
Szivemre tűz kegyetlen napszeme,
Szolgái, a szelek megostoroznak,
S az Éjmadár szaggatja testemet,
És meg nem indul a sírkeblü kőszirt;
Hűs ajkival csupán a Tenger enyhít.
De néked, ó, sötét uralmu Szellem,
Örökre dac!