Prisibejev altiszt
| Prisibejev altiszt szerző: Anton Pavlovics Csehov, fordító: Sárváry Elek |
– Prisibejev altiszt! Azzal vádolják magát, hogy szeptember 3-án Zsigin csendőrbiztost, Aljapovot, a járás elöljáróját, Jefimov rendőrbiztost, Ivanov és Gavrilov hatóságilag beidézett tanúkat és még vagy hat parasztot, szóval és tettleg bántalmazta. Az első hármat hivatalos kötelességük teljesítése közben sértette meg. Beismeri bűnösségét?
Prisibejev, a borostás, ráncosképű altiszt, vigyázzállásba vágja magát és rekedt, fojtott hangon válaszol, minden szavát katonásan megnyomva, mintha csak vezényelne:
– Méltóságos békebíró úr! A törvény előírja, hogy minden ténykörülményt két oldalról kell bizonyítani. Nem én vagyok a bűnös, hanem ezek itt mind, valamennyien. Az egész dolog egy hulla miatt történt – isten nyugosztalja! Harmadikán feleségemmel, Anfiszával lassan, kényelmesen sétálgatunk s egyszerre csak látom, hogy a folyó partján egy csomó mindenféle ember ácsorog. Miféle jogon gyülekeznek itt ezek az emberek? Miért? Melyik törvény mondja ki, hogy az emberek csak úgy összecsődülhetnek? Rájuk kiáltok hát: oszolj! S elkezdem a népet lökdösni, hogy távozzanak. Aztán megparancsoltam a csendőrbiztosnak, hogy zavarja szét őket . . .
– De engedje meg, hiszen maga se nem csendőr, se nem bíró – hát a maga dolga a nép szétzavarása?
– Persze, hogy nem! Persze, hogy nem! – hallatszott a tárgyalóterem minden sarkából. – Nem lehet őt már elviselni, méltóságos uram! Tizenöt éve tűrjük ezt! Mióta visszatért a katonai szolgálatból, akár a falut is ott hagyhatnánk. Mindenkit halálra kínoz!
– Pontosan így van, méltóságos uram! – mondja a sztaroszta. – Az egész világgal marakodik. Sehogy sem lehet vele megférni. Akár körmenet, akár esküvő, vagy tegyük fel, másvalami ünnepség, mindenütt ott lármázik, kiabál és minden rendet felborít. A fiúknak a fülét cibálja s állandóan ott leskelődik a fehérnép után, mint valami após, nehogy baj történjék. . . A napokban bejárta a házakat s megtiltotta, hogy énekeljenek és lámpát gyújtsanak. Azt mondja, nincs olyan törvény, amely megengedi az éneklést.
– Várjon csak, maga majd később előadhatja vallomását – mondja a békebíró. – Most hadd folytassa Prisibejev. Folytassa csak, Prisibejev!
– Parancsára, igenis – feleli rekedten az altiszt. – Azt tetszik mondani, méltóságos úr, hogy nem az én dolgom a nép szétzavarása . . . Helyes . . . De hogyha zavargások vannak? Hát megengedheti azt az ember, hogy a nép pimaszkodjék? Hol van az megírva, hogy a népet szabadjára lehet engedni? Ezt én nem engedhetem meg. Mert ha én nem zavarom széjjel és nem kergetem haza őket, akkor ki teszi azt meg? Senki sem ismeri annak az igazi módját. Az egész faluban úgyszólván én vagyok az egyedüli, méltóságos uram, aki tudja, hogyan kell az egyszerű emberekkel bánni. Én nem vagyok paraszt, én szolgálaton kívüli katonai raktárkezelő vagyok. Varsóban a vezérkarnál szolgáltam, azután, tetszik tudni, amikor szerencsésen leszereltem, a tűzoltósághoz kerültem, majd gyenge egészségem miatt eljöttem onnan és két évig a humanista fiúgimnáziumban portáskodtam . . . Én tudom mi a rend. Az egyszerű parasztember azonban nem tud semmit és ezért kötelessége rám hallgatni, mert hát az válik hasznára. Vegyük csak például ezt az esetet . . . Szétkergetem a népet a parton, hát ott fekszik a homokban egy vízbefúlt ember hullája. Minek alapján fekszik ez itt? – kérdem én. Hát ez a rend? Mit bámul a csendőr? Megkérdezem: Miért nem értesíted erről a felettes hatóságot? Lehet, hogy ez a boldogult vízbefúlt magától fulladt meg, de az is lehetséges, hogy rablógyilkosságról van szó, amiért Szibéria jár . . . Zsigin csendőrbiztos rá sem hederít és csak szíja tovább a cigarettáját. „Miféle komendáns ez itt köztetek? Hol szedtétek őt? – mondja. – Nélküle tán nem tudjuk, mi a kötelességünk?” Nyilván nem tudod – mondom – ha itt állsz és a többivel együtt tátod a szád, te tökfilkó! „Már tegnap értesítettem a rendőrfőnököt.” – mondja ő. Hát miért a rendőrfőnököt? – kérdezem. – A törvénykönyv melyik paragrafusa szerint? Az ilyen ügyekben, mint vízbefúltak, akasztattak és hasonlók, mit tehet már a rendőrfőnök? Itt – mondom – bűnügyről van szó. . . A vizsgálóbíró úrhoz meg a törvényszékhez kell futárt küldenünk. Legeslegelőször pedig – mondom – jegyzőkönyvet kell felvenned és azt a békebíró úrhoz elküldeni. De ő, a csendőrbiztos csak hallgat és nevet. És a parasztok hasonlóképpen. Mind nevettek, méltóságos uram. Erről eskü alatt is vallomást tehetek. Ez is nevetett, az is nevetett, meg Zsigin is nevetett. Mit vicsorítjátok rám a fogatokat? – mondom én. A csendőrbiztos azonban így szól hozzám: áz ilyen ügyek – mondja – nem a békebíró hatáskörébe tartoznak.” E szavaktól a vér a fejembe szállt. Csendőrbiztos, nem te mondtad ezt? – fordult most az altiszt Zsigin csendőrbiztoshoz.
– De igen . . . én mondtam.
– Mindenki hallotta, mikor te az egész nép előtt kijelentetted: áz ilyen ügyek nem a békebíró hatáskörébe tartoznak.” Mindenki hallotta . . . És erre méltóságos uram, a vér a fejembe szállt, még a lelkiegyensúlyomat is teljesen elvesztettem. Ismételd meg – mondtam – ismételd meg, te ilyen-amolyan, amit az előbb mondtál! És ő elismételte még egyszer az egészet . . . Erre rárohantam. Hogy mersz te – mondom neki – a békebíró úrról így nyilatkozni? Te csendőrbiztos vagy és a hatóság ellen beszélsz? Mi? Hát nem tudod, azt mondom, hogy a békebíró úr, ha akarja, e szavakért, megbízhatatlan magaviseletedért átadhat a csendőrségnek? Azt is megmondom, hová küldhet el téged ilyen megbízhatatlan politikai magatartásért! Erre azt mondja a sztaroszta: á békebíró nem lépheti át hatalmi körét. Csak kis ügyek tartoznak hatáskörébe . . .” Így mondta, mindenki hallotta . . . Hogy merészeled, mondom, a hatóságot lekicsinyelni? No, mondom, velem ne űzz tréfát, mert rossz vége lesz ennek. Varsóban például, vagy amikor a humanista fiúgimnáziumban portáskodtam és bármiféle helyén nem való szavakat hallottam, csak kinéztem az utcára, nem látok-e arra egy csendőrt; aztán behívtam és mindent jelentettem neki. . . De itt a faluban kinek mondja el az ember? . . . Elfogott a düh. Bántott, hogy a mai nép így megfeledkezik magáról és ilyen engedetlen, hát nekilendültem és – persze, nem azért, hogy fájjon neki, nem, hanem, csak szabályszerűen, csak óvatosan – de hogy aztán máskor ne próbálkozzék méltóságodról ily módon beszélni. . . A sztarosztáért aztán közbevetette magát a csendőrbiztos. Adtam hát a csendőrbiztosnak is egyet . . . És erre aztán megkezdődött. . . Indulatba jöttem, méltóságos uram, de hiába, verés nélkül nem lehet boldogulni. Ha nem verjük meg az ostoba embert, csak bűnt veszünk a lelkünkre. Különösen, ha megérdemelte . . . ha például zavargásokat . . .
– Engedelmet! Hiszen van elég ember, aki rendet tartson. Itt a csendőrbiztos, a sztaroszta, meg a rendőr . . .
– A csendőrbiztos nem nézhet minden után. Meg aztán nem is ért hozzá úgy, mint . . .
– De értse meg már, hogy ez nem a maga dolga!
– Hogy tetszik mondani? . . . Hogyne volna az én dolgom? Furcsa . . . Az emberek pimaszkodnak, és ez nem az én gondom! Tán dicsérjem őket érte, vagy mi? Most például panaszkodnak ellenem, mert megtiltom nekik, hogy énekeljenek. Dehát mi jó is van abban, az éneklésben? Ahelyett, hogy valamivel foglalkoznának, csak énekelnek . . . Aztán azt a divatot is bevezették, hogy este a lámpánál üldögélnek. Alvás helyett csak fecsegnek és röhögnek. Ezt fel is jegyeztem ám magamnak.
– Mit jegyzett fel magának?
– Hogy üldögélnek a lámpa mellett!
Prisibejev egy zsíros, piszkos papírlapot kotor elő a zsebéből, felteszi a pápaszemét és olvassa:
– Parasztok, akik lámpa mellett üldögélnek: Ivan Prohorov, Szavva Mikiforov, Pjotr Petrov, Susztrova katonafeleség, vadházasságban él Szemjon Kiszlovval. Ignat Szvercsok varázslattal foglalkozik, felesége, Mavra, pedig boszorkány, éjszakánként megfeji a mások teheneit.
– Elég! – szólt a békebíró és megkezdte a tanúk kihallgatását.
Prisibejev altiszt feltolja pápaszemét a homlokára és csodálkozva néz a békebíróra, aki szemmelláthatóan nincs az ő pártján. Kidülledő szeme csillog s orra kivörösödik. Csak bámul a békebíróra meg a tanúkra és sehogy sem érti, miért oly felindult a békebíró és miért zúg fel a terem minden sarkából a méltatlankodás moraja és a visszafojtott nevetés.
Az ítélet – egyhavi fogház – is érthetetlen előtte.
– Miért? – kérdi és kezét csodálkozva tárja szét. – Milyen törvény alapján?
És ekkor rádöbben, hogy a világ megváltozott és hogy az ő számára ez már nem élet. Komor, szomorú gondolatok szállják meg. Amint azonban kimegy a teremből és megpillantja a parasztokat, akik odakint tömegbe verődve beszélgetnek, legyőzhetetlen szokása szerint kihúzza magát és rekedt hangon, haragosan rájuk kiált:
– Emberek, oszoljatok! Ne csináljatok itt csődületet! Gyerünk, hazafelé!