Prinz Emil von Wittgenstein: Hadshi-Jurt
| Prinz Emil von Wittgenstein: Hadshi-Jurt szerző: Arany János |
HADSWl-JURT. Prinz Emil von Wittgenstein-tól. M. Frankfurt. Irodalmi intézet. Rütten és Löningnél, 1860.
Ki, ki e vén Európából! Hagyjuk e nyugati polgárosodást, finom ármányaival, unalmas elteltségével, üzéri zaklatásival. Forduljunk el e testi lelki nyomortól, melynek meztelensége kandikál szintúgy a bársony mint darócz megől. Mit keressen ily világban a költészet, kivált meg az eposz? A hadvezért magasztalja-e, ki évület (praescriptio) által jutott érdemeihez, ki csupán azért első, mint fa az erdő szélén, hogy kivágták előle a többit? Ama piperkőcz legyen-e hőse, kinek kedélye mankóra jutott húsz éves korában? Vagy azon nagy férfiú, ki a diplomatia róka útján csavarogva, soha sem ott van, a hol keressük, mint a Hamlet apjának szelleme? A békés polgárt zengje-e, kinek vaskonyháink terjedése óta, a nyárs sem fegyvere többé? Láttuk, Hebbel példáján, minő eposzra alkalmas a mai Európa. El, el! a vad népek, a veresbőrű indiánok, a hottentoták, malájok, otahájtiak közé! Ott még találunk eposzi jellemeket. Az egyéni fejlődés ott még nincs ezer meg ezer paragraph korláti közé szorítva. A személyes vitézség fejbőrökben számíttatik, mint egykor a veréb- s varjúpusztítás megyéinken. A testi erő, ügyesség épen úgy számot tesz, mint hajdan a gyorslábú Achillesnél. Vagy, ha messziljük az útat, állapodjunk meg a Tisza rónáin. Ott is fogunk találni egy félvad, sőt civilisatióra képtelen fajt: ez a „Tschikoschen-Volk”. Vagy végre, ha az egyhangú rónaságnal változatosb sceneria, a csárdai dulakodás helyett harczi riadalom kell, siessünk a Kaukáz rengetege'i közé: a csecsenczkozák háború, mely a polgárisodás javára s a győzhetlen czár dicsőségére, csak mostanában, bevégződött, alkalmas tárgyat fog szolgáltatni egy új Iliászra!
Hadshi-Jurt is efféle csecsencz eposz. A czímszó egy falu neve a Kaukázban, nem messze az orosz határszélhez. Ott lakik Issa, a darab hőse. Kaukázi tájképek, csecsencz és kozák harczi s békejelenetek vonulnak el tarka változatban szemünk előtt. A mű I–X számmal jelölt szakaszokra van osztva, 8 és 7 szótagú váltó sorokban foly, mint Kisfaludynk regéi, de strópha-szerkezet nélkűl. Kis nyolczadban 272 lap.
Ha egy orosz költő, egy Lermontoff Mihály, nehéz kényszerűség által arra kárhoztatva, hogy ifjúi esztendeit a Kaukáz vadonjában, prometheuszi kínok között, töltse, — felhasználja helyzetét, s mint költő, azon élményekből táplálkozik, melyeket a közvetlen szemlélet, a mindennapi benyomások nyújtanak, — ki venné tőle rossz néven? Sőt inkább az ily eredeti benyomások frissesége, külsőleg a díszítmény, bensőleg az érzület igaz volta, nemcsak az újdonság, a változat, hanem egyszersmind a valódiság ama bájával is ragad meg bennünket, mely költészetben a hatásnak oly nélkülözhetlen eszköze. Nem hiába emlegeti Byron annyiszor a truth, truth (igaz) kifejezést; költeni, mégis igaz maradni: ez a nagy feladat, melynek megoldásától függ a poétai süker. Hozzá még, ha a költő mint hazafi is oly boldogtalan, hogy el kell fordulnia hona vérenvett dicsőségétől, mely bajonettekre támaszkodik, el, hogy „ábrándos nyugalommal nézze a részeg parasztok vasárnapi tombolását, ok az egész hét nyomorát tánczban, ivásban feledik — „és egy szilaj, de szabad s szabadságaért életrehalálra küzdő néptörzs iránt vallania részvétet, mikép Lermontoff: bizonyosan a mi részvétünk sem marad el a költő iránt. De ha látom, miként rohan a cosmopolita faj a világ négy sarka felé, a tigrisek és czethalak honába, miként telepszik majd egy karcsú pálma legyezője alá, majd az elláthatlan prairie-k embernyi magas füvébe, vagyis, igazabban szólva, hogyan temetkezik utazási, nép- s földirati könyvek tetemes foliántjai közé, hogy a költészetben valami újat, érdekest, csiklandóst (piquant), valami „nie da gewesen”-t állítson elé s az ihlet hiányát kelmeiséggel, az emberi természet igaz és hű festéseit a flamingó és kajdács színeivel, a cselekvény, alakok domborúságát lapos tájképekkel, az alkotás erejét gygási erőlködéssel pótolja: nem irigylem hódításait. A kelme csak kelme, akár manchesteri gyárban, akár a Csendes-tenger valamely szigetén fahéjból összekallva, készült. Shakspere, idegen tárgyú drámáiban, mily felületes e kelmeiséget, az öltöztetést illetőleg, de azért hatása örök, mert abban, a mi emberi, egyéni, sőt abban is, a mi népfaji, benső igazsággal bír.
Midőn az újabb német költészet egyik tévirányát, mely már „nem leli honját a hazában” megrovom, — mivel nem szeretném ha a példa nálunk is utánzókat csődítene, korán sincs eszemben állítni, hogy a költő idegen tárgyat nem kereshet. Bízvást. Csak soha ne feledje, hogy a tárgy nem mert idegen, hanem mert költőileg van felfogva, feldolgozva, lészen becsessé. Ha látjuk, hogy a költő lelkéből szűz frisseségben fakadt az érzelem, eszme; vagy, hogy képzelete megnépesült élő, mozgó, cselekvő alakokkal, melyek egyenkint és összehatva emberien igazak; ama pótlék, melyet idő, hely, körülmény hű, érdekes jellemzetes rajza ad hozzá, bizonyosan nevelni fogja munkája érdemét. De ha ellenkezően arról győz meg a mű olvasása, hogy a költő e másodrendű kellékre helyezi a fősúlyt, hogy például eposzban az elbeszélt történet csak hordozója azon külső adatgyűjteménynek, melyet az író akár öntapasztalás, akár tanulmány által szerzett: hűsége, legyen az táj-, népirati, vagy történelmi, nyilván kárba vesz, s benne a költő helyett csak a szemes touristát vagy adatbúvárt fogjuk találni.
Wittgenstein költeménye az utóbbi osztályba esik. Valószínűleg öntapasztalásból, nagyon ismeri a Kaukázust, a kozák-orosz életet, a hegyi fajokat, Nem akarván, hogy dús tapasztalása kárba menjen — miután a keret nála megvolt, beleillő képről gondoskodott. Lermontoff példája sikerrel biztatá. Közönséges csalódása az utánzóknak, hogy előképük hatását ennek tárgyában, formáiban, külső jellegében keresik. Ha Lermontoffnak sikerűlt a Kaukázust költői hírbe hozni, miért ne Wittgensteinnak, ki szintúgy, még talán jobban ismer helyet, népszokást, körülményeket? Ha egyéb nem kell, mint a kozákcsecsencz élet betűhív rajza, ki tudja jobban, mint ő? Egy mesét költe hát, melyre, mint valami zsinórra, felfűzhesse tapasztalása gyöngyeit. E gyöngyökkel annyira meg is van rakva az elbeszélés, hogy csak itt-ott fehérlik ki fonala s mindannyiszor inkább zavaró, mint kellemes hatást gyakorol. Alig tudjuk képzeletben összekötni azzal, a mit már olvastunk, alig költi fel érdeklettségünket az iránt, a mit még olvasni fogunk. Az emberek jönnek, mennek, mozognak, majd előbukkanva, majd eltűnve: még sincs valódi, összpontosított cselekvény. Fő dolog a külső sceneria, az öltöztetés, a leírás.
Hadshi-Jurt, mondám, egy csecsencz falu neve, de menekűl, a darab elején, Issa csecsencz hős, Inalök boszúja elől. Ez utóbbinak atyja, mint az expositióból megértjük, megölte Issa atyját, Issa viszont megtorlásul az Inalökét. Ezért 30 év óta a két férfi egymás életére tör, de eredmény nélkűl. Egy ideig Issa és lelki barátja Dzsattahász volt a hatalmasabb, Inalök elnyomva kibújdosott. Issa és Dzsattahász nőt vettek, amazé gyermektelen maradt, ennek szép lánya született: Tawa nevű. De most Inalök négy erős fiával hazajővén, Issán vala a sor menekülni. Nejét Dzsattahász gondjaira bízva, Hadshi-Jurt faluba szökik, hova később neje is követi. Ennyi az első ének.
Ily expositio után azt várnók, hogy az Issa és Inalök közti vérboszúból fejlik ki valamely cselekvény. Dehogy. Issa és Inalök párszor véletlenül összetalálkoznak a költemény folytán, de ismét a véletlen meggátolja az élethalálra kezdett viadalt, míg végre, az utolsó énekben, miután Hadshi-Jurt a kozákok által feldúlatott, egymás keze által elvesznek. Az egész boszúhistória nem lendít egyebet, hanem hogy Issát remegésben, az olvasót hiú várakozásban tartja, s amazt menekülni kényszeríti, hogy Hadshi-Jurtba tegye lakását, mely falunak dicsőséges bevétele lesz végczélja e kozák epopoeának. — A másik (mert kettő van), a valódi cselekvény, Tawa személye körűl csoportozik. Tawa, leánya Dzsattahásznak. Issa és Dzsattahász együtt nevelkedtek, az utóbbinak atyja házánál, s elválhatlan barátság egyesíti őket. Dzsattahász mindjárt a darab elején egy orosz csatában elesik, haldokolva Issát kéri fel leánya atyjául. Issa magához veszi Tawát, ki deli hajadonná serdűlt; hanem még idegen a szerelemtől. Egy szegény, de szilaj és vitéz csecsencz kalandor, Elbusörk, nagyon megszereti, de szegénysége miatt nem mer föllépni mint kérő. Hogy meggazdagodjék: áruló orosz kém lesz, ki a kozák vezérnek ismételve besúgja a csecsenczek minden hadmozdulatait. Fölpénzelve magát, nyíltan merészkedik nőül kérni a leányt. Issa hajlandó is volna, mert nem tudja hogy kém, csak vitéz tetteiről ismeri a ficzkót, de Tawa sértő daczczal utasítja el, mert már — szerelmes. A dolog így történt. Issa valamely rabló kicsapás alkalmával zsákmányul egy orosz fogolylyal tért meg. Aiminoff, így hívták a kozákot, az első szenvedélyes szerelem tüzét lobbantja fel Tawa szívében; a leány csak alkalomra vár, hogy megszöktesse, mi egy harczi vak lárma alkalmával sikerül is: gyámatyja kedvencz lován, a Dshanem-en elszökteti az oroszt, maga is lóra kap, de a viharos éjben nem bírja követni, leesik, s ájultan hozzák vissza az erdőből. Ez eset után történik a fönebbi kérő, Elbusörk, visszautalása. Pár év telik így, a lány nem bírja feledni kozákját, okkal móddal, egy vén asszony által izen neki. Aiminoffnak otthon rosszul van a feje alja: ő házas, gyermeke is van: de az asszony hűtlen, kicsapongó. Most hatamasabban, mint valaha, támad föl benne a csecsencz leány emléke: ott hagyja nejét, gyermekét, jő. A dühös Issát és a csecsenczeket, részint Dshanem a kedvencz, a gyakran megsiratott ló visszahozása, részint az izlamra térés által kiengeszteli, Tawát nőül veszi. De boldog lenni nem tud. Feltámad benne a lelkiösmeret szava: hazája, hite, gyermeke gyötri. Az utóbbinak nevét álmában egyszer kiejti, ez által csecsencz nője a titok nyomára jő: hogy férje házas, gyermekes. Aiminoff ügyesen odaviszi a dolgot, hogy Tawa megbocsát neki, nemcsak, hanem azt is igéri, hogy anyja lesz a fiúnak, ha elhozza férje. A merény, a fiúcska elrablása, sikerűl; de oly tett árán, mely a kozák lelkiösmeretén kitörölhetlen vérfoltot hagy: a rablás és üldözés alkalmával kifejtett tusában kedves keresztkomáját (nagy dolog az óhitűeknél) ölte meg. Ennek karóra szegzett véres feje üldözi; el akarva némítani benső gyötrelmét, folytonos rablókalandokban keres eltompulást, a falu, Hadshi-Jurt, rémületesbbé válik az orosz előtt, mint valaha, a veszett kozák dúlongása tűrhetetlenné, s az orosz vezér, Slepzoff, elszánja magát, egy téli meglepetéssel semmivé tenni a falut. Elbusörk, a kém, nagy óvatossággal viszi kalauz szerepét, a csecsencz falut meglepi a kozák had, fegyver és láng martalékáúl adja. Elbusörk, fogadása szerint, Aiminoffot élve fogja el, Issa és Inalök egymás vérében oltják ki régi boszújokat, Elbusörk a menekülni akaró Tawát elfogja, de az, egy gyilkolási kísérlet után, a hózivatar segélyével megszabadul tőle, s a hóban elvész. Elbusörk, a gazember, életben marad fájdalmával.
Ím ez a történet, lehető legrövidebbre vonva. De megfárad az olvasó, míg ezt így össze bírja állítani képzeletében. A mestermű egyik ismertető jele az, hogy meséje, alakjai önkénytelenül nyomódnak az emlékezetbe: mire átolvastuk, a történet kereken áll lelkünk előtt, az alakok, mint élő személyek vannak megtestesülve. Wittgenstein elbeszélése nem tette ránk e hatást. Ügy voltunk vele, mint a ki rengetegben, kanyargós folyam mentén utaz: minden fordulatkor elő-előtűnik a folyó, s az utas nem tudja, az-e ez, melyet már látott, vagy egészen más. A változatos, gazdag, helylyel- helylyel meglepően szép díszület (decoratio, mint: készűlet) közül ki-kibukkan a cselekvény, s mindannyiszor némi fátyolozottság van rajta, minden ilyes futó jelentést egy-egy elszórt motívumnak gondolunk, melyet meg kell tartani emlékezetünkben, holott gyakran csak népjellem, népszokás stb. rajza. Így már, mint említők, az első ének, az expositio, mely Issa és Inalök vérboszújának adja történetét, nagyon vékony összefüggésben áll a következőkkel: csupán azért van, hogy a kaukázi „vendettával” megismertessen. A II-dik szakaszban egy hosszú csatakép nem való egyébre, csupán hogy Dzsattahász elesik, s lányát Issára hagyja. Maga ez a Dzsattahász — s barátsága Issával — egészen henye dolog, nem volt szükség színpadra hozni. Szóval mindjárt-mindjárt azon veszszük észre, hogy egy-egy cselekvény, melybe már beletanulni kezdtünk, egy-egy részlet, melyet magában csinosnak találtunk, az egészszel vagy semmi kapcsolatban nem áll, vagy csak külsőleg van hozzáragasztva, vagy kis eredménynek nagyon előtérbe állított indokolását képezi, s utóbb az „inepte molitur” lehangoló érzelmével hat az olvasóra.
Azt is nehéz volna eldönteni, melyik a darab fő hőse. Az események Issa körül csoportoznak, a szerző is ezt mutatja be legelébb s legnagyobb körülményességgel. De Issa csak típus, faja nemesbjeinek képviselője, valamint Elbusörk a romlott csecsenczé. Azonfelül, hogy boszúja perczét lesi, mitsem cselekszik, t. i. bensőleg; a hatásokat csak kívülről fogadja, szóval minden vitézsége, harczi kalandjai daczára szenvedő jellem. Elbusörk és Aiminoff — szerelemből mindenik gazemberré, honárulóvá lesz; amaz cselekvőbb jellem, mint ez: mert a kozák inkább a körülmények által sodortatik bajba; de szerepe még sem olyan, hogy főhős lehetne. Még legtöbb fordúl meg a leány Tawa — szerelmén: de az a történet, melynek ő a központja, bármint előtérbe nyomuljon is, az egészhez képest csak epizód jellemével bír. Leginkább eltaláljuk a valót, ha Slepzoff-ot a kozák fővezért tekintjük az eposz hőséül, kinek magasztalására van írva az egész. Igen, ez nem egyéb, mint Slepzoffiád.
Prinz von Wittgenstein, nevéről ítélve német, azon szellemileg naturalizált oroszok közé látszik tartozni, kik ellenkezően a Puskinok, Lermontoffok mélyen borongó hazaszerelmével, abban találják boldogságukat, hogy a nagy czár hódítói, civilisatori dicsősége napsugarain sütkérezzenek, Mily boldognak festi a kozákot, hogy fajiságát elvesztve, a hatalmas czár pártfogása alatt holtra ihatja magát! Mily nagy ember ez a Slepzoff, ki a csecsenczek erejét megtörte; ravaszság, lekenyerezés, erkölcsrontás által több hegyi törzset arra bírt, hogy a síkra, kozák ótalom alá, telepedjék! A prinzköltő nem győzi magasztalni emberszeretetét. Csak „unbedingte Unterwerfung” kell neki a hegyi fajok részéről: azontúl nincs áldottabb ember nála. Maga a hegyi népség dalokban örökíti emlékét, oly kellemes zsarnok a dicső! Kár, hogy a csecsencz nép, ha ugyan rejt még a Kaukáz valamely zuga behódolatlan törzset, nem olvashatja Wittgenstein gyönyörű német verseit. Bizonynyal szívére venné a rebell „Hadshi-Jurt” siralmas történetét és rohanna kezet csókolni a Slepzoffoknak. S a prinzköltő elmondhatná, hogy egyetlen költeménye többet használt a czár dicsőségének, min annyi armada, mely a Kaukázusban veszett. Azonban így sincs a költemény hatása elveszve: ha csak fele azon nem tudom hány milliónak, mely anyanyelvén olvassa, fog osztozni a költő bámulatában, melylyel az orosz bajonettek fényének áldozik, már ez is mily roppant erkölcsi nyeremény az európai polgárisodás ügyére nézve! Pedig a cosmopolita szomszéd nagyon is hajlandó efféle bámulatra, — s a költeményben sok részlet van, mely kitűnő szépsége által képes behízelegni magát. Ha ez nincs, nem is tartottuk volna érdemesnek szóba hozni.
Mindjárt az expositió (I. szakasz) oly ügyesen van adva, hogy igen kedvező véleményt képes támasztani költőnk alkotó erejéről, melylyel pedig, mint láttuk, nem bír nagy mértékben. Issa, a mint egy erdőn bújdokol, az őt környező tárgyak láttára, melyek egyszersmind a költői leírás anyagát képezik, visszamélyed emlékeibe, s ez által alkalmat nyújt szerzőnek, hogy hőse múltjából megismertesse velünk, a mi az expositióra szükséges. A vadkan, például, megriad tőle, ki maga is riadva fut: ez eszébe juttatja egykori futását, midőn atyja áldozata lőn az ellen boszújának, mely őt magát is fenyegette. Így vezet a költő folyvást kültárgyakról hőse lelkébe s onnan a múltba; de legszebb az a hely, midőn a vérbosszúról beszélvén, egyszerre, minden átmenet nélkűl, Issának adja a szót, s ez még most is, 30 év multával, felbőszűl a gondolaton és szenvedélyes, drámai apostrophe-val zárja beszédét:
És eljött a férfigondok, |
Vagy midőn a gondolatra, hogy hátrahagyott nője Dzsattahásznál lelt menedéket, igazán keleti áldást buzog barátjára; mit nagyobb hatás kedviért eredetiben írunk ki:
„In des Freundes sich’rer Hütte |
Hasonlóan szép keleti zamatú hely sok van a költeményben. Így Issa, midőn barátját, a harczon elesett Dzsattahászt siratja, valódi érzéssel, de mégis ama keleti affectatióval, mely nem tehet róla, hogy dagályban nyilatkozik:
„Mintegy villámtól lesújtva, dőlt reményem fája meg! Sorsom a végzet folyóján buborékká változik! Jaj! ki fogja védni kunyhóm, majd ha én elbujdosom? (azaz: meghal). Éltemnek ki lesz gyönyörje? ki halálom boszuja?
„Mint bükk a csalitban, álltál férfiak tanácsa közt! Mint légből a sólyom, csaptál harczias tettekre le! Szádban ezüst — és aranydús volt szívedben minden ér! És gyílokhegy volt haragod és szerelmed tölt pohár!
„Jaj a nőnek, ki halálra ilyen hősi szívet szűlt! Jaj tinektek, árva, gyönge, kiknek védje, őre volt! Jaj a lónak, mely nyihogva ríná vissza a nemest! Jaj a rozsdaett aczélnak, melyet már nem fényesít!
„Néked szenteljék a lányok legszebb daluk hangjait. Ifjú hősöknek halálod példa és ösztön legyen. Permetezve fog lenézni a felhő sírodra majd; és virágok kelnek abból és madár zeng ott körűl.”
Ilyen Elbusörk átka, midőn elutasított szerelmével boszura gerjed Issa ellen, s éjtszaka, lóhátról ordítja ennek kapuja előtt:
„Issa, hervadjon ki a fű, melyen árnyad elhaladt! Kórt idézzen köszönésed, kézfogásod bőrfekélyt! Vendégedet a legelső korty vized őrítse meg! Apád sírján dúlakodjék, marakodjék ebcsoport! Ha elszunnyadsz, a fejednél álljon, rázzon rettegés! Ébren a gyanú tekerje képed a tarkód felé! Nőjön a hajad (gyász jele) örökké, nőjön bár az övedig, szüntelen bú- és panaszban, míg a szíved megszakad! S én ne leljek védhajlékot, jó barátom ne legyen, és imát én ne lehelljek: vesztedért csak! — Látni fogsz!”
A lélektani ábrázolások közül azt találtuk valóban sikerültnek, midőn Aiminoff, a szökevény kozák, ébrenlevő neje Tawa mellett alszik, álmában fiát és elhagyott nejét szólítja, miáltal felkölti a csecsencz nő féltékenységét, de egy jóltalált felelettel ismét elnémítja. íme a fő mozzanat:
„Most megmozdul és beszél; csitt! „Hol vagy?” kérdi csöndesen „Wasilicska! jer, kicsínyem: úgy-e bántott rossz anyád? Visszajött apád, no látod; szép játékot hoz neked.” S tompa förmedéssel zúgja: „oh te rossz, rossz feleség!”
„Erre Tawa féltő szívét bősz ijedség fogja el; összeborzad és felugrik, féktelen kín csap belé. „Ki?” — és rázza férje karját, hogy fölretten az, s mohó kapkodással, álmosan nyúl fegyverért a fal felé. „Ki? —” s merően a szemébe süpped átható szeme: de legott magához térvén, kaczag a férj: „ki? bohó! Hát ki volna? az, hit érted szerelemből hagytam el. Igen, az!” — S gyönyörben olvad Tawa szíve lelke föl.”
Végre, hogy szerzőnk leíró képességével megösmerkedjünk, ide teszem könyve utoljáról a pusztai hóförgeteg rajzát, ugyanazét, melynek Tawa áldozatja lesz.
„A halálnak éje volt ez, ritka ehhez fogható. — Megeredve napkeletről felvonúlt a Szélara; fölriasztá vad döféssel a megdermedt tájakat, s bősz ugrásokban forogva kezde győzelemfutást.
„Szörnyű szép, ha tavasz-árban hótul duzzad száz patak s őrült kéjjel ömlik a már olvadó mezőkre ki; a folyam, mely tengerré nőtt, zúgva tépi gátjait, és utólfog minden élőt, s egy rohammal vízbe fojt!
„Szörnyű szép az is, ha nyári hévtől aszván a vadon meggyúl és a láng, — vihartól ostorozva, fut tovább: szisztereg a magas fűben, pattog a tar galy között és a füstbeburkolt égre ölti véres nyelveit!
„Ám, vigasztalan szörnyű, ha fölkel a hóförgeteg s tompa zúgással közelget a ködterhes éjszakán; ha, ezer torokkal mintegy, jajgat, rí a síkon át, s tépve dúlva, semmisítve, mindent a halálba űz! Nincs, mi ellent bírjon állni bősz dühének. Kél tömött oszlopokban a zimankó; minden szál fű él, mozog. Porzik a hó a magasban, csúsz a földön s nyílhamar tornyosodva meg’ felorsóz, s ködbe, szélbe foszlik el. Éles metsző hidegétől, melyet a vihar lehell, megfagy a vér az erekben; gyökeréig zsibbadoz zord dühétől a természet; halál-álmot küzdve lesz kővé minden mozgó élet, ajka dermesztő lehén. Jaj az útasnak, kit a vész utólérve megrohant! Szemét szúrja, elvakítja; lelkét a megzsibbadás butasága nyügzi össze: egy tapodtat sem bírt a dúlt ösvényből már kivenni; mindenütt rom, pusztaság! Bódultan köröng egy helyben: nyom, csapás sehol, sehol! csak a hó, mely zűrve nyargal a vadhullámzó terén; csak a vész jaj-ordítása; csak köd sűrű éjjele, mely velőit megfagyasztja csontjában s a vért erén. Kinszeredve áll meg aztán; összemarjúlt izmait elhagyá az élet-inger; — és befonva álmosan, csúsz a halk halál szívére: ő leroskad, elpihen: — és fehér dombot szitál rá sírhalmúl a förgeteg.”
Mindent összevéve, Hadshi-Jurt oly költemény, melyben ugyan „plura nitent” de nem cum „paucis maculis”. Az alapszerkezet hibáit, a részekben semmi költői díszítmény, s föl-föllebbenő hangulat jóvá nem teheti.