Prikk mennyei útja (részlet)
szerző: Cholnoky László
A régi és az új Prikk.
A június hó huszonharmadikáról huszonnegyedikére virradó éjszakán Prikk nagyon lerészegedett.
Tradíció csügghetett ezen az éjszakán, mert Prikk mindég így járt ezen a két napon.
Az előkészítő munkálatok már huszonharmadikán este megkezdődtek Blum Arnold saroküzletében.
Onnét azonban fél kilenckor kitolták és Prikk ettől fogva cikázott. Ez a kifejezés az ő elmemunkája volt és azt jelképezte, hogy Prikk a villám útjához hasonló törtvonalban járta be egy-egy utca egyik és másik felén levő kocsmákat.
Éjfél utáni két órától fogva lehetetlenség Prikket nyomon követni. Hanem hajnali négy órakor már ott feküdt az egyik külvárosi üres telken, félig elfedve egy fagyalbokortól, ami alól csak a lába látszott ki.
Most azonban egy másik, egyidejű eseményről is be kell számolnunk, amely Prikk ügye mellett, mint második komponens, Prikkre nézve nagyfontosságú rezultánssá fejlődött.
Két jómódú medikus vizsgázott ezen a napon.
Az egyik átment, a másik megbukott.
Az éjszakát átmulatták és hajnalban kikocsiztak. Ekkor történt, hogy egyikük megpillantotta a ligustrum-bokor alól kikandikáló két lábat.
- Nézd, nézd, egy hulla! - mondogatták kedves, fontos borzongással és szemügyre akarták venni a dolgot közelebbről is. De a hulla hortyogott és orrlyukain keresztül élénk pálinkaszagot lövellt a levegőbe. Az a fiú, amelyik átment, gondolatainak logikusan megérett gyümölcse gyanánt azt mondta:
- Piszok, részeg disznó!
A megbukott fiún azonban erőt vett a megbukott fiúkon erőt venni szokott érzékenység, a bíborpiros szép altruizmus és a meghatottságtól remegő, kenetes hangon azt mondta:
- Óh, óh, bizony könnyű azt mondani, hogy részeg disznó!... Ki tudja, mi mardossa a szívét?... Szegény ember! Lehet, hogy az utolsó krajcárját itta el!... Minő ébredése lesz majd!
És amiközben két könnycseppet titkolgatott, finom, diszkrét mozdulattal, amit úgy szeretnek az őket ért méltánytalanságtól és a pezsgőtől szomorú emberek, egy ötvenkoronást csúsztatott a bokor alá, közvetlenül Prikk orra elé.
- Szamár vagy, Lenczi! - mondta a másik.
Kissé várt, nézte a dolgok folyását, aztán ismét mondta:
- Szamár vagy, Lenczi!
De ebben már jóval kevesebb meggyőződés volt.
Egy pillanat alatt ugyanis különös változáson ment át a lelke. Ezt a változást ő szívesen tulajdonította volna annak, hogy az emberszeretet, amit most már, mint szakképzett orvos, tisztán egy meggyengült idegdiszpozíció megnyilvánulásának, és mint ilyent szuggesztív úton ragályosnak tartott, egyszerűen ragályozta az ő lelkét is.
Pedig a dolog lényegesen másként állt.
A doktor úr ugyanis a pompás, illatos hajnalon suttogást vélt hallani:
- Doktor úr, doktor úr, és ön...?
. . . . . . . . . .
- Doktor úr,... doktor úr!...
- Nem úgy hangzik ez, mintha tündérien szép ballett kasztanyettjei csattognának?
- Doktor úr! Doktor úr!....
Nem úgy hangzik ez a violaszínű hajnalon, mintha a régi kúria eresze alatt az ébredő galambok turbékolnák?
A kasztanyett-csattogás összeölelkezett a galambturbékolással és izzó szerelmükből gyengetestű, kékszemű, apró kis hazugság született.
- Szamár vagy, Lenczi - mondta a doktor úr harmadszor is, de most már halkan, a szemét kissé lesütve, a meggyőződés legkisebb szikrája nélkül. - Lásd, ha ez az ember majd felébred, mit kezd ostoba, mámoros örömében azzal az ötvenkoronással? A legelső helyen, ahol fel akarja váltani, lecsípik és átadják a rendőrnek. Időt és módot kell adnunk neki, hogy rendbeszedhesse magát a nagy pénz értékesítéséhez anélkül, hogy baj történnék vele. Nincs igazam?
Ennek a kegyes csalásnak meg kellett születnie, mert az emberszeretet a legtöbb magasabb rendű, értékesebb hangulatnak - a szép szomorúságnak és az önzetlen örömnek egyaránt - szívesen a nyomába szegődik. Csillogó aranyruhába öltözött kamarás gyanánt lépked utánuk, halovány úri arcán finom, kedves mosollyal.
A doktor úr elővett a zsebéből öt darab egyforintost és odarakta őket sorjában a bankóra.
A megbukott Lenczi meghatottan kérdezgette, hogy mi az ő jósága a doktor úréhoz képest, ez azonban makacsul a földre nézett és úgy szállt be a kocsiba.
A két ifjú aztán elhajtatott.
Reggel csöpörögni kezdett az eső és egy csepp eltalálta Prikk harisnyás lábát. Mert Prikk, amikor lefeküdt, lehúzta a cipőjét, ami a sok nagykaliberű lyuk miatt felesleges volt ugyan, de ő még holtrészegen is szerette az illúziókat és a már meglevőket féltékenyen ápolta.
Prikk akkor, amikor csöpörögni kezdett, álmot látott. Zavaros, zagyva képek táncoltak, rángatóztak előtte, mintha egy csomó elszabadult őrült vonaglott volna körülötte a kezüket összefogva. Közben azt is érezte, hogy valaki a lábát is, a kezét is lefűrészeli tőben, sőt végül a szíve is kimászott a helyéből. Ekkor azonban északnyugati irányból egy hatalmas skorpió mászott elő és belecsípett Prikk harisnyás lábába, amire ő keservesen sírni kezdett.
Ez a skorpió az az esőcsepp volt, amelyik eltalálta Prikk lábát. Prikk felébredt.
Hirtelen felült, és fel akarta kapni a kezét, mert a könnyek nagyon égették a szemét. De a keze el volt zsibbadva. A szíve pedig nagyokat taszított a mellkasán.
- Most mászik vissza a helyére! - gondolta Prikk.
De ebben a mondatban már benne volt a mérges önirónia, a pálinkaivók gyászos, villámgyors mindent-megbocsátása, mindent-semmibevevése. Prikk azon egy perc alatt, amíg felébredt, tisztába jött a helyzettel. És minden, minden: a csodaszép szomorúság, az álombeli sírás gyönyöre, minden belehullt és belehalt, mintha mélységes sírgödörbe zuhant volna, abba az üres pálinkásüvegbe, amelyet még tegnap este, bizonytalan mozdulattal visszahelyezett a vörös Blum Arnold pudlijára. És mind a pompás szépségeknek ennyiből áll a nekrológja:
- Megint rettentő sokat ittam!... Mennyi pálinka!...
Megtörülte a szemét és végigsimította verejtékes homlokát.
Milyen maszatos lehet az arcom! - gondolta és mosolygott.
Hanem annyi bizonyos, hogy szomorúságra születtem!
Könnyei még mindig szivárogtak, amikor a pénzeket észrevette. Felvette, forgatta őket és egy pillanatig az volt a terve, hogy rendezi a gondolatait, hogy ezen az úton valahogy talán rájön majd a pénz eredetére. De csakhamar érezte, hogy semmi kedve sincsen az emlékezetét visszaküldeni az elmúlt két nap pálinkától förtelmes vidékeire. Egyébként is érezte, hogy az akaratereje olyan kicsinnyé zsugorodott össze, mint az asszonyok pupillája, ha olykor igazat mondanak. Próbálkozott, hogy örömteljes gondolatokkal felpiszkálja a saját kedvét, hogy örülni tudjon a pénznek, de nem ment vele semmire.
A pénzt egyszerűen, sivár közönnyel begyűrte a zsebébe.
Prikk a legkülönösebb dolgokat is egyetlen pillanat alatt szokta bevezetni lelki könyveibe. Aminthogy sohasem értette meg a befejezett dolgok felett tűnődő embereket. - Lehunyta ismét a szemét, bebújt jó mélyen a bokor alá, hogy az eső ne érje és újra elaludt.
Távoli harangszóra ébredt.
A szíve akkorra már megnyugodott. Odanyúlt a zsebéhez: a pénz megvolt.
- Rendben van! - mondta és felállt.
Akkor már valóban jól érezte magát és a jókedve is megjött. A harangszó egyre rengett-ringott feléje a puszta telkeken keresztül és amint a hangok meg-megrebbentek, megbillentek, Prikknek bolondos képek jutottak eszébe, amelyek kottalábú, pontfejű emberkéket, megelevenedett hangjegyeket ábrázoltak és most arra gondolt, hogy a harang kedves hangocskái is olyan apró, csámpás, vékony kis kottalábon ugrándoznak feléje, azért csetlenek-botlanak. És a harangszó ütemére a régi gyerekvers is az eszébe jutott:
- Óh édes - Jézuskám
- Jöjj el már - érettem!...
- Hátha ezeket a bankókat ő küldte, hogy a mai napon hagyjam békében?... No jó, ma barátok vagyunk!
Nem volt ebben a meggyőződésnek szikrája sem, de Prikk jobb perceiben szerette a humort. Általában szeretett magában beszélgetni, nyilván azért, mert gyakran leintették, ha nyilvánosan akarta sajátságos egyéni nézeteit kifejteni.
Prikk ismerős volt azon a helyen, többször töltötte már ott az éjszakát. Tudta, hogy a szomszédos telken meszesgödör van, amihez odavezették az ideiglenes vízvezetéket. Ott megmosdott a jéghideg vízben, a ruháját is rendbehozta valahogy és a cipőjét lesúrolta a nedves fűvel. Fütyörészve indult meg és benyitott egy kávémérésbe. Csodálatos dolog volt ez: Prikk nem a kocsmába ment, hanem a kávémérésbe, és a kávé után gyönyörrel itta a friss vizet. Azután a borbélyhoz ment. Eleinte bámulva nézte önmagát a tükörben, mintha idegent látna, mert hiszen talán már évek óta nem látta saját magát, vagy legalább nem vette alaposabban szemügyre. Amíg az arcán babráltak, fel-felmerült fejében a kérdés, hogy honnét kerülhetett a pénz, de mindannyiszor elhallgatta:
- Van, ahonnét van! De van!
Gyönyörködve nézte a maga fejlődését, épülését és amikor készen lettek, odaszólt az inasgyereknek:
- Keféld csak le a ruhámat, öcsém!
És a hangja most, amikor parancsolt, szintén olyan volt, mintha ő csak a száját mozgatná, de tulajdonképpen más beszélne helyette. És édes bámulat töltötte el, amikor a kis zseb-figaró szolgálatkészen ugrált körülötte.
Odakint az utcán napfény ragyogta körül.
Tenyeréből ellenzőt csinált és felnézett az égre. Utóbb a járókelőket vizsgálgatta, de erről hamarosan lemondott, mert fájdalommal töltötte el, hogy mindenkinek szebb ruhája van, mint neki.
Megindult sétálni és akkor hirtelen erős vágy lepte meg, hogy mégis rezümét tartson az elmúlt napok eseményei felett. Prikknek ez a vágya egy rendkívüli élettani folyamat eredménye volt. A vágyból ugyanis elhatározás lett, de mind a kettő tejbe eresztette titkos kis gyökérszálait. A tej rendkívüli módon ízlett Prikknek; elfogyasztása után üdén, jól érezte magát, a bepálinkázást követő gyűlölködéseknek nyoma sem volt; Prikk rájött, hogy pálinka nélkül is szép az élet. Ez így megmondva semmi különöset sem rejt magában, ezt igen sokan tudják. Csakhogy Prikk és a pálinka között rendkívül szoros kapcsolat állt fenn már évek óta. Azt merném mondani, hogy hitvesek voltak és együtt nemzették a kis Prikk-ivadékokat: a különös, rejtelmes aforizmákat, a látszólag aposztáziába burkolt rejtelmes vallási tételeket, misztikus dogmákat, amelyekkel szemben Prikk - ez igaz - jó atyának, bizonyult. Gondosan ápolta, nevelte, fejlesztette őket.
Ezek után könnyű megérteni, minő hordereje volt Prikk elhatározásának, hogy szakít a hitvesével. Itt a legjobb alkalom: most van pénze. Mert a régi liezon felbontásához pénz kell. Most az is itt van. Estére még majd odacsúsztat neki némi végkielégítést és azzal - vége!
De a procedúra folyik tovább.
Tudniillik az ilyen mélyenjáró életreformokhoz erő kell, nehogy az ember a félútról visszacsússzék. Az erő ünnepélyes bevonulását pedig nem szabad, hogy régi jelenségek jelenléte formátlanná tegye. El velük! Az előbb Prikk még elüldözte azt a tervét, hogy újra átgondolja a történteket, mert félt az emlékeiktől. A félelem: gyengeség, így hát semmi helye! Prikk most már - csak azért is átgondolja a történteket újra.
Így nőtt ki Prikk elhatározása a tejből.
De az elhatározás keresztülvitelének útját állta egy különös véletlen. Az egyik utcakeresztezésnél ugyanis két pompás úrilány jött szembe Prikkel. Ahogy elhagyták, Prikk megérezte, hogy visszafordulnak utána. És tisztán hallotta, amint az egyik azt mondotta:
- Nézd csak, milyen pompás termete van ennek a rongyos embernek és milyen urasan lépked!... Ki lehet ez?
A két lány aztán összedugta a fejét, még suttogtak valamit, majd Don Juan erkélyáriáját dúdolva, táncos lépésekkel eltűntek a tömegben. Prikk meghallotta a megjegyzést, érezte, hogy a szíve részeg táncba kezd, és hogy ő maga hármat a levegőben lép anélkül, hogy a lába érné a földet. Amint pedig megint talajt érzett a lába alatt, a lelkét tubarózsa szagú szellő fújta keresztül és annak legrejtettebb sikátoraiból is kiüldözte a régi csavargó-filozófiát, ami már otthonos kényelembe helyezte ott magát. Hirtelen pompás, édes szerelem öntötte el a szívét az egész napfényes világ és minden asszonyok iránt. Teste a hallott dolgok nyomán automatikusan fel akart egyenesedni, és Prikknek kapacitálnia kellett, hogy maradjon úgy, ahogy van, mert úgy, a régi minőségében óhajtaná látni. Megegyeztek, és Prikk eközben egy kirakat elé ért és annak üvegében, anélkül, hogy megállt volna, szemérmesen megnézte magát. Kedves, halk kis citeraszó csendült fel valahol, a hüvelyk meg a középső ujja pedig csettintésre dörzsölődött.
- Úgy van! - gondolta meggyőződéssel. - Pedig húzzanak fel, ha csak sejtelmem is volt a dologról!... Hanem, ezek az átkozott ruhadarabok! Rettentő csúfak, kopottak, gyűrődöttek!
Zsebredugta a kezét és hosszú léptekkel ment tovább. Nem volt semmi célja, de nem törődött most ilyesmivel. Mélyen belemerült a gondolataiba; nehéz tűnődésbe süllyedt, amellyel képtelen volt megküzdeni. Mert az az ember, akit a lányok az előbb úgy megnéztek és akit most ő is szemügyre vett a kirakatüvegben, az - látnivaló - született úr volt, aki talán csak tréfából vagy fogadásból, esetleg úri szeszélyből öltözött fel csavargónak. De itt a régi Prikk, a fontosabb, a komolyabban veendő régi Prikk, akit már negyvenkét éve ismer és aki teljes életében részeges csavargó volt. Már most nyilvánvaló, hogy csak valami csodatevő bűvész tudná ezt a két Prikket egy emberré összepödörni, vagy a kettőt egyazon emberi bőrbe bevarrni... Talán ha kapacitálni lehetne az egyiket vagy a másikat? Csakhogy ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Mert végtelenül szomorú volna, ha az új Prikk akár csak egy hajszálnyit is kénytelen volna engedni a maga mivoltából. A régi Prikk pedig ezzel szemben bizonyos pozitívumokkal állhatja útját bármiféle alkudozásnak. Bár az is bizonyos, hogy a régi Prikkben van néhány rejtélyes, titokzatos vonás, amelyeket még tisztázni kellene, mielőtt az ember végleg neki adna igazat. Sőt, megvan a valószínűsége annak is, hogy éppen ezek a rejtélyes vonások - alapos vizsgálat után - az új Prikk javára billentik majd a mérleget.
A régi Prikket ugyanis - különösen régebben, amikor még formásabban tudott berúgni - gyakran kerülgették igen különös érzések. Ha nyári estéken, amikor már elfogyott a pénze és ő, kedves mámorát hurcolgatva, lassú lépésekkel mendegélt a franca villa felé, amint ők a szabad ég alatt való hálást tréfásan nevezték egymás között, és valamelyik nyitott ablakból zongoraszó vagy leányének csapott a fülébe - ő lehunyta a szemét és azzal az édes gondolattal loholt tovább, hogy nemsokára valami pompás, díszes nyaraló pazarul kivilágított teraszára fog elegáns, könnyű lépéssel fellépni. Tisztán hallotta, amint az alkonyati szellő odaveri a terasz vitorlavászon szélfogóit a faragott faoszlopokhoz, látni is szinte határozottan látta a csemegével, borral megrakott rokokó asztalka körül ülő asszonyok, lányok pompás, könnyű, fehér ruháját és érezte a ruhákból kiáradó tiszta, üde illatot, ami édes szédülést okozott neki. És amikor ő fellépett oda, az üde lányok, a szép, elegáns urak arcát derű öntötte el, felálltak és kinyújtott kézzel, örvendezkedve siettek eléje és kedvesen mondogattak: Áh, áh Prikk! Itt van Prikk! Hozta isten, Prikk!
. . . . . . . . . . .
Azután ilyenforma elintézetlen ügye volt a régi Prikknek az az érzése is, amelynek gyökerét azonban még nem kereste meg, hogy a csapszékbeli barátait csakis és kizárólag a szokott keretek között tudta elszívelni. Ott azonban néha - különösen téli napokon - még vonzódott is hozzájuk. De ha az utcán vagy véletlenül egyebütt találkozott velük, szívét a csüggesztő szomorúság fekete szárnya verdeste. Tett tüzetes megfigyeléseket is, hogy vajon azok miként vannak egymással szemben ezt az érzést illetőleg, de legfeljebb valami jobb napszámos munka elvesztése vagy visszaszerzése felett érzett gyűlölet vagy piszkos megbocsátás nyomait volt képes felfedezni. A lelkük, a szívük azonban sohasem vonzotta vagy taszította egymást, mint ahogyan ő volt velük szemben.
Harmadik ilyen ügy volt Prikknek a különös, úrias, vagy amint ő nevezte: fennkölt beszéd iránt érzett rejtelmes, olthatatlan szerelme.
Amint előrelátható volt, csakugyan a régi Prikk engedett.
Mindazon idő alatt, amíg Prikk ezeket hánytorgatta magában, meleg derű reszketett a szívében. Jóakaratú mosollyal hallgatta a két Prikk belső, rejtett, hangtalan vetélkedését, mint az olyan ember, akit semmiféle megoldás sem érinthet fájdalmasan. Lesz, ami lesz, ő az úri megjelenésű Prikk marad, aki most józan, vidám és akinek a zsebében ott a pénz, és aki lelki szemével állandóan hófehér lobogót lát lengedezni, ami egy pazar, szép új világ bejárata felett lobog.
Amikor az eredményt meghallotta, mosolyogva gondolta:
Így is jó! Sőt, így még jobb!
Mivel azonban mindezek alatt egyre csak loholt előre, már ott kint járt a legkülső városrészekben. Akkor sem vette volna észre magát, ha az elszabadult, csavargó-természetű hétköznapi gondolatai, amelyek szórakozottságát és mással való elfoglaltságát felhasználva, sorra megszökdöstek tőle - végül lihegve utol nem érik, és belé nem csimpaszkodnak rongyos kabátjának szárnyába.
- Mi lesz, gazda, mi lesz? Hová mégy?
Prikk meghökkent, megállt és körülnézett.
Bizonyos jelekből kétségtelenül meg tudta állapítani, hogy délutáni egy óra már elmúlt és hogy most már a szokott kis kifőzésében nem kapna semmit. Máskor az ilyen felfedezésre vadul káromkodni kezdett és különösen a Megváltó ügyeibe szeretett beavatkozni. Most azonban csak mosolygott, úgyis tudva, hogy ma vendéglőbe megy, ott pedig bizonnyal kap még, amit akar. Megfordult és miközben fürgén araszolt visszafelé, az a gondolat foglalkoztatta, hogy ismét megtudott valamit. Hogy a pénz még a káromkodás ellen is jó.
- Igaz, ugyan - töprengett -, hogy Krisztus urunk a szegények barátjának mondotta magát, és mégis a gazdagokat hagyja békében, ami egyik legnagyobb boldogság a földön, viszont bennünket szegény ördögöket ingerel, a mi szívünket tömi tele haragos méreggel, velünk szidatja magát, pedig a dühöngés az olyan ember számára, aki nem tud vele mit kezdeni, egyike a legnagyobb csapásoknak, de ma ezen sincsen kedvem tűnődni... Hej, ha most pompás új ruha feszülne rajtam!... Igaz: most vehetnék, de akkor meg újra koldus lennék és a szegénység, ha szép ruha mögé furakodhatik, bizonyára még jobban szemtelenkedik és bőszíti a gazdáját. Ez különös csemege lehet a számára... Itt hát csak valami különös szerencse, vagy törhetetlen akarat segíthet, hogy legyen szép ruha is, pénz is!
Amikor idáig ért töprengésében, a gondolatai megint visszafordultak az előbbi észrevételéhez, hogy a gazdagok nem káromkodnak annyit.
Mintha valami szép, sima, valami logikával keményre kirakott út tárult volna fel előtte, amit szeretett volna bejárni a gondolataival, amin szerette volna a lelkét megsétáltatni, de szegény, fáradt, iszákos lelke már a harmadik lépésnél fáradtan összecsuklott, mint a krajcáros bugyli. Csak zavaros körvonalakat volt képes megsejteni, és az út végén lakó, igazságként fénylő valamit is csak homályosan, ködszerűen látta.
Olyanformákat gondolt, hogy, miután a gazdagok kevesebbet káromkodnak, nyilván jobb viszonyban vannak a mennyei hatalmakkal. Amiből az következik, hogy tehát az úri mivolt minden újabb rekvizituma megsegíti a közeledést eme hatalmak felé. A jó, szép, díszes ruha az úriasság kelléke, feltétlenül bizonyos tehát, hogy a közeledésnek nagyfontosságú eszköze. És mennyivel inkább szüksége van erre őneki, aki úgyis bizonyos kapcsolatban... bizonyos intimebb viszonyban...
Amikor idáig ért, újabb ötlettől megkapva elégedetten mosolygott, és egy hirtelen fordulóval nekivágott a szegényháztéri templomnak.
A templom üres volt, a színes ablakokon át behulló napfényben porszemek táncoltak. Az oltár előtt a sekrestyés tökéletlenkedett és mindenféle olyan dolgot művelt, amire abszolúte semmi szükség sem volt. A sekrestyések szeretnek ilyen dolgokat művelni és közben a torkukat köszörülik, harákolnak a visszhangos templomban, mert ez súlyt és fontosságot kölcsönöz a hivataluknak.
Prikk lehajtotta a fejét, összetette a kezeit és a következő fondor, egyoldalú megállapodást kötötte az Üdvözítővel:
- Jézusom, segíts meg engemet. Add meg, hogy legyen szép ruhám is, meg pénzem is. Nem kívánom, hogy csodát tégy a kedvemért; segíts magadon, az isten is megsegít! Tudom én ezt és én majd segítek magamon valahogy, még nem tudom hogyan, csak te is segíts, édes Jézus! Én pedig nem bolygatlak meg többé a keresztfádon mindenféle gonosz káromkodással, sőt pálinkát sem iszom, nem gazdagítom ellenségedet, a méregkeverőt, sőt inkább kívánom neki, hogy fulladjon meg! Ámen!
Diadalmas arccal lépett ki, a téren még megállt, visszanézett a templomra és boldog meggyőződéssel gondolta:
- Prikk bement a templomba, ott valahogyan eltűnt, belefoszlott a levegőbe és egy új ember jött ki helyette. Ez az új ember én vagyok!... Gyere te új ember, menjünk ebédelni!
1. A láthatatlan pöröly muzsikája.
Prikk még régebben, amikor azon a vidéken lakott, nagyon megkedvelt egy-egy kisebbfajta vendéglőt. Csak úgy kívülről tetszett neki akkoriban, odabent még sohasem volt. Az utcáról benézegetve gondolta néha: mily jó és kellemes lehet a sarokasztalnál ülni és borozni. - Vannak különösen hívogató, kedves kis vendéglők.
Ez az volt. Ebbe tért be most Prikk ebédelni.
Mily egyszerű, mennyire minden egyébtől mentes dolognak látszik ez: Prikk betért egy kis vendéglőbe ebédelni!
Úgy képzeled: egyetlen perc munkája az egész. Prikk maga is úgy gondolta, és a falon ketyegő egykedvű óra úgy is számolt volna be róla, hogy azalatt, amíg Prikk benyitotta az ajtót, átment a termen és leült a székre, mindössze fél perc, ha eltelt. De a titkos belső óra, amelyik az ember mellének a belső felére van akasztva, és kinek-kinek a maga külön idejét mérvén olykor egy virágos esztendőt egy perc alatt leperget, vagy megfordítva, mást mutatott volna. Eszerint az óra szerint Prikk bevonulása valósággal periódusokra tagolódik.
2. Prikk a kilincsre teszi a kezét.
- Ez az én pillanatom! - gondolja. - Régen vártam már és egészen bizonyosan tudtam, hogy el fog következni. (No, no vén Prikk, talán nem is tudtad olyan egészen bizonyosan, inkább csak szeretted volna tudni! De ezen most nem töprengek, mert már észrevettem, hogy a töprengésből mindig csak szomorúság csöpög ki, abból pedig már éppen elég volt.) Hanem, annyi bizonyos, hogy pompás volna, ha most ide állnának elém glédába, eleven formában azok a téli esték, amelyeket csak kívülről vágyakozhattam ide be, hogy felrugdalhatnám őket!
De a régi téli esték nem jönnek el. Prikknek nincs kit felrugdalnia, diadalvágya összelapul, mint a megrepedt duda, és elkotródik. Prikk pedig nagy elhagyottságában végtelenül együgyű arcot vág. - A külső ajtó a nyomástól már benyílt és sörszagtól terhes konyhaillat ütötte meg az orrát. - Ohó! - mondja Prikk. - Ez az! Ez! Előre Prikk! Ugye, most nem zakatolsz, vén cséplőgép, hanem lágyan dudorászol, mint kisgyerek a dorombon!
3. Az ajtó hangosan becsapódik Prikk mögött.
- Ejnye, a teremtésit, csak ez ne történt volna! Vagy legalább addig ne történt volna, amíg a szép ruhát megszerzem. Most mindenki idenéz!... (Jó, jó, Prikk, de hiszen ha egészen őszinte akarsz lenni: te félsz! Mi dolog ez? Hiszen te még sohasem féltél, sőt amikor a részeg csirkefogók szinte a füledbe üvöltöztek, te akkor voltál a legbátrabb?)... Igen ám, de itt éppen hogy senki sem kiabál, sőt még az evőeszközök csörömpölése is megszűnt egy pillanatra, egyetlen hang sem kel sehol, mert mindenki el van foglalva azzal, hogy az új jövevényt bámulja. - Hányszor kívántam az örökös csendességet, most meg milyen szörnyű belőle ennyi is!... Hát ez mi? Most meg egy kis kertajtó nyikorog valahol!?... Ez a nyikorgás valaha nagyon-nagyon régen, valahol igen-igen messze bújhatott a fülembe, bizonyosan velem akart maradni, hát belopózott a fejembe, befúródott az agyvelőmbe, ott elszundikált a hosszú idő alatt és most az ajtócsapódásra felriadt... Nini, de milyen furcsán, nedvesen nyikorog! Hol is hallottam én ezt?... No, most már mindegy. Csak nem állhatok meg itt most ezen tűnődni? Hanem talán jobb lenne visszafordulni és odakint a szép verőfényen gondolkozni a dolgon!?... Igen, igen, jobb lesz odakint!... De persze, ha most megfordulok, mindenki azt hiszi, hogy megbolondultam!
4. Egy idegen energiát önt Prikk szívébe.
A legközelebbi asztalnál ülő ember, aki az elébb szintén felfigyelt, most az asztala fölé hajol és nyugodtan eszik tovább. Elszakadt a láthatatlan fonál, amelyik az embernek a szeméből kiindulva hurkot vetett Prikk lábára. - Prikk kettőt lép, mégpedig oly hatalmasat, mintha a cirkusz porondjára lépne ki. Ezt megrestelli, hirtelen lenéz a földre és észreveszi, hogy a cipője módfelett pocsék. Ijedten elkapja róla a szemét, ide-oda kapkod, hogy találjon valamit, amihez a gondolatait hozzátámaszthatja. Szerencsére ekkor hirtelen eszébe jut, amit az előbb a lányok mondtak felőle: nézd, milyen urasan lépked!... Nemcsak eszébe jut, de tisztán hallja is a hangjukat: nézd, milyen pompás termete van!
De ez a bűvösen szép mondás, amelynek valóságáról odakint, a kirakatüveg előtt kétségtelenül meggyőződhetett, most semmi visszhangot sem ver a lelkében.
- Persze, akkor más oldalról sütött rám a nap, sőt lehet, hogy egyáltalán nem is sütött. És ez rendkívül sokat határoz. Tudja az Isten, különös is lenne, ha itt ezen a kis helyen is olyan nagy lendülettel lépkednék, mintha a cséplőgépnek lába nőtt volna!... De hát ez most már zavaros dolog... Ez az igazi, hogy itt valahogy másként vagyok megvilágítva. Valaminek okvetlenül kell lenni a dologban, mert itt ugyan senki sem súg oda a másiknak, hogy milyen elegáns ember vagyok!... Vén szamár vagy Prikk, ez az oka mindennek... De hát, a jó Isten áldjon meg, csak nem fogsz itt megállni?... No, előre, előre!
5. Prikk kiköt.
Prikk most már meglépte az ajtótól a kiszemelt székig szükséges öt lépést és megfogta a széket. Ennek a nyomán erőre kap a lelke, de viszont nyomban felbukkanik előtte a kérdés: hogyan lehetséges az, hogy ő, a hatalmas problémák embere, a mennylakók bennfentese, most ilyen kicsiny és gyenge, hogy a széknek is megörül, amibe belekapaszkodhatik? - De nyomban megvigasztalja magát azzal, hogy hiszen a hatalmas ég sem félelmes mindig, sőt, néha olyan, mint a kis gyermek szeme!
Még szorosabban megfogja a szék karját és azt mondja:
- Olyan érzés ez, mintha az ember egy kis lélekvesztőn ülve hánykolódnék a tengeren és végül sikerülne kikötnie... Kikötöttem!
6. Prikk leül. - A dolgok rendbejönnek.
Prikk köhécsel, majd mesterséges bátorsággal kirántja a széket és esetlen-hanyagul rádobja magát. Ekkor a szemközt függő óra félelmes, tüdővészes huhogással kettőt üt.
- Ejnye, öregem - mondja neki Prikk -, hová tetted a tüdődet?... Hja persze, a gazdád bizonyosan felszolgálta savanyú-tüdőnek?... (Hallod Prikk!? Hallod ezt? Hiszen ez te vagy, a régi Prikk!)
Prikk, amikor ott ült már az asztalnál, tiszta tudatára jutott annak, hogy ezt a ritka, szép alkalmat semmi olyan ügyetlen gyengeséggel sem szabad megmérgeznie, amire majd kínos lesz visszagondolnia. Ehhez képest felvette a kését és erélyesen csengetett a poharán. Az éles hang ide-oda rebbent a teremben, mint a megriadt denevér, a füstös falon összezúzta magát és így, letörten bemenekült Prikk szívébe és aggodalommal töltötte be azt. Az emberek megint feltekintettek, csodálkozva, kissé bosszúsan nézték a különös embert, a tulajdonos pedig tétova léptekkel ment hozzá, mert nem tudta mihez tartani magát. Végül abban állapodott meg, hogy odamegy a furcsa emberhez és nem szól semmit.
Prikket az előtte álló néma, mozdulatlan ember dühbe hozta és ez most némileg szerencséje is volt, mert egyébként talán szólni sem tudott volna.
- No, mi van? - kérdezte dacosan, de iparkodva, hogy a hangjába könnyedség is vegyüljön.
A vendéglős azonban most már észrevette, hogy mindez csak csinált dolog. Elmosolyodott és impertinens nyugalommal mondta:
- Ott az étlap! Nem látja?
- Ez rosszul sikerült! - gondolta Prikk. - Kellemetlen dolog, hogy mindenre figyelni, vigyázni kell!
Hanem azért szép percek voltak ezek, bearanyozva az édes türelmetlenségtől, ami az eljövendő szépségek teljes kiélését sürgeti. Valójában romboló érzés ez, mert halomra dönti a jelen pillanat gyönyöreit, de akit elfog, az elfelejt visszatekintgetni a romokra.
Az ajtó most betaszítódott és egy hórihorgas, ronda ember lépett be rajta. Fekete kemény-kalapja hátra volt csapva a fején, jóformán csak az elálló fülei tartották, és alóla kiviláglott a jövevény vörös, bortól felfúvódott, hülye arca, ijedt, vizes, réveteg szeme. Odaállt a söntés elé és mély, rekedt hangon kért bort.
- Mi újság, Szoszics úr? Van-e sok munka? - kérdezte a kocsmáros maliciózusan mosolyogva.
- Azt az asszonytól kérdezze! - mondta az ember, pimaszul visszanevetve a kérdezőre. - De úgy látszik: akad, akad,... mert...
Belenyúlt a zsebébe és egy összehajtogatott húszkoronást villantott elő. Aztán megint vigyorgott és a pohárral kezében forgolódni kezdett, helyet keresve, ahol megülepedhetnék.
Ez a ronda úr Szoszics borbélymester volt, aki már évek óta beszűntette szőrellenes tevékenységét. Amióta a házi közgazdaság vezetését a felesége vette át. A szép, erős szőke asszony eleinte, akkor még kényszerűségből, mert a férje a szőrjövedék minden gyümölcsét a kocsmába hordta - csak a környékbeli kisebb számlákat egyenlítette ki puszta megjelenésével, csak a végrehajtói rohamokat hárította el ezen a módon, utóbb azonban egy szak-vénasszony tanácsára kiterjesztette az összeköttetéseit. Rövidesen tekintélyes keresetre tett szert, és akkor már bizonyos, hallgatagon megállapított apanázst adott a férjének, amivel szemben az köteles volt a nap bizonyos szakaiban elvonulni hazulról.
Szoszics szíve az első elvonulások alkalmával még megremegett, a torka összeszorult. Elhitette magával, hogy azért jár éppen ebbe a kocsmába, mert innét át lehet látni a házukra, leskelődhetik és majd egy alkalommal lecsaphat a feleségére és a besurranó üzletfélre.
Utóbb észrevette, hogy a szíve és a torka már sokkal könnyebben veszi a dolgot, sőt idővel bizonyos ellenőrzési jog érzése lopózott a lelkébe, és felébresztette a borbélymester szemtelen, rabiátus természetét. Szoszics most már minden lehető alkalommal, minél nagyobb nyilvánosság előtt vad szitkokat dobált minden feslett életű nőre, különösen pedig a feleségére.
Így volt ez később.
Egyszer a kocsmában egy züllött kis asztalosmester az arcába lottyantotta a bort, amivel megkínálta és egészen nyíltan megmondta, hogy ő olyan pénzből nem iszik, meg hogy mindig felkeveredik a gyomra, ha Alfonz nevű emberrel kerül össze.
Fontos percek voltak ezek ott a kocsmában, a régi ismerősök körében, mert mindenki bizonyosra vette, hogy a rabiátus Szoszics szörnyűségeket fog művelni. A szőrfelügyelő lelkét el is borította a tehetetlen düh, szeme előtt tüzes karikák ugrándoztak, de nem tehetett egyebet, mint hogy azt mondta:
- Hát... igen! Igen! De nem is iszom másnak a borát, mint maga, piszkos potyándi, és a lábam ujja sem lóg ki a cipőmből, mint a magáé!
Pár pillanatig gyötrelmes csend volt. És ezalatt a csendesség alatt a kis asztalosmester szomorúan és jóvátehetetlenül elvesztette az ütközetet. A többiek ugyanis, akik már nem egyszer bosszankodtak a potyák miatt, az első pillanatban csak úgy magukban, de mindjárt azután egészen nyíltan is helyeselni kezdték Szoszics úr kijelentését. A diadal zárkövét pedig a kocsmáros tette le.
- Mindegy, hogy honnét van a pénz, de van! Aki adja, önként adja, a Szoszics úr sem nem rabol, sem nem gyilkol! Igaz-e, urak?
Az urak lelkesen helyeseltek és ezzel az ügy akkor elsimult. Ezen az éjszakán Szoszics úr kellemetlen álmot látott. Árokparton állt, amely árokban sötétbarna moslék folydogált, de a túlsó partján pompás, hatalmas szőlőtőke virult, óriási fürtökkel és az egyik fürt megrepedt, opálhalvány bogyóiból szép aranysárga bor csepeget. Ő sírt nagy bajában, sírt a förtelemtől, de azért mégis nekivágott az ároknak és csak akkor ébredt fel, a mikor a moslék éppen a szívéig ért.
De ennek az álomnak a keserű ízét reggel egyszerűen leöblítette fél liter sashegyivel, és így ez az ügy is elsimult. Sőt, a szőrvadász - visszaemlékezve a kocsmáros meggyőző érvelésére - ettől fogva kínos gondot fordított arra, hogy közös üzletük a legkisebb megcsappanást se mutassa és ezért villantotta elő ma is a húszkoronást.
Szoszics úr eközben befejezte töprengő forgolódását és most egyenesen afelé az asztal felé tartott, amelyiknél Prikk ült. Ott azonban, már közvetlenül az asztal előtt, valami juthatott az eszébe, mert megint habozni kezdett.
Prikk jóindulatú, fölényes mosollyal szólt oda neki:
- No csak rajta, barátom, csak bátran! Nem harapom én le senkinek az orrát!
Szoszics, a szemtelen haramia, aki egyáltalán nem Prikk engedelme felett habozott, csudálkozva nézett az új alakra és szörnyű válaszra készült. De az első kifejezést, amelyik a nyelvére jött volna, nem találta eléggé lesújtónak és újabb, szörnyűbb után kutatott. De ez lett a veszte. Prikk ugyanis, ösztönszerűen megérezve a helyzet kritikus voltát, hirtelen odaszólt megint:
- Üljön le már, no! Hiszen mondom, hogy nem a felebarátaim orrával szoktam jóllakni ebédre!
Szoszics, bámulatában, szótlanul leült. Vérrel teleszaladt agyveleje lázasan kutatott valami megtorlás után, közben azonban elérkezett az elválasztó pillanat, amely után már annál nevetségesebb minden válasz, minél energikusabb akar lenni. Szoszics megérezte a dolgot és kínosan hallgatott. Mialatt lelkét a düh tépdeste.
Prikknek, a kocsmahősök ismerőjének helyes ösztöne azonban ismét suttogni kezdett, és ezúttal azt mondta, hogy egy olyan kiemelkedő őslakónak a legyőzése, amilyen a nyakig-kalap szőrvadász, fontos és diadalmas dolog, és hogy az első nagy sikert nem szabad kiaknázatlanul hagynia, mert néhány pillanat alatt visszacsinálódhatik minden. Ezért azonnal beszélni kezdett, talán akaratlanul is úgy fogalmazva meg a mondatokat, hogy azoknak minden szavából az ő szuperioritását lehessen kiérezni.
Így álltak a dolgok, amikor az ajtót ismét nyitogatni kezdték és három új őslakó nyomult be a kocsmába, akik Szoszics úr kegyét hajhászva, odaültek az asztalhoz. A jövevényeknek Prikk is, a borbély is megörült; érkezésük jó alkalom volt a szóváltás elkerülésére, amitől most már mindegyikük tartott kissé. - És a helyzet egyre javult. Az érkezettek egyike, egy vajszívű pipametsző, valahogy megorrontotta a Prikk, meg a szőrtüszők ellenőre között való hangtalan viszály csíráit és mivel lágy, ijedős szíve visszarettent minden egyenetlenségtől, ravaszul folyton olyan mondatokat hozott össze, amelyek kapcsán feltétlenül össze kellett kerülniök, de ezúttal már barátilag, mert hiszen a szíve mélyén most már mindegyik vonzódott a másikhoz. - A kocsmaasztal jó villanyvezető, főként ha piros abrosszal van leterítve.
Történt, hogy a jövevények egyike, aki eddig, a hetibérét számolgatta egy szutykos noteszkönyvben, egyszer indulatosan így szólalt meg:
- A Krisztus tud eligazodni ezeken az ákombákomokon! Pedig magam írtam őket! De így van az, ha az ember gyermekkorában elmulasztja az oskolát!
A jövevények harmadika, egy nyúlszájú, sovány ember megcsóválta gyér szőke hajjal borított fejét, amire az előbbi felfortyant.
Már megint csóválgatod a fejedet?
- Bár a tiedet csóválná meg a hóhér! - mondta kenetesen a nyúlszájú. - Mérmer azér hogy mindétig a Krisztus urunk nevének híjába ne vegyed csúf bűnére nyílik az ajakid!
A nyúlszájú a tekervényes, a művelt mondatok barátja volt.
Prikk, attól fogva, hogy a Szosziccsal való feszültség megtágult, nem igen figyelt rájuk. Evett. Nemcsak a szájával, hanem az eszével is, minden falatot körülburkolva színes édes gondolatokkal. És ivott. Nemcsak a torkával, hanem a szívével is. A leöntött pompás jó bor talán egyenesen a szívébe szaladt ezúttal.
De amikor Krisztus urunk nevét hallotta említeni, felfigyelt. Prikk lelkében az évek folyamán bizonyos öntudat, szinte a kizárólagossági jog érzése rakódott le ezt a kérdést illetőleg. Szinte azt mondhatnám, hogy Prikk bizonyos állandó, bensőbb nexust vélt fenntartani az Üdvözítővel, amelyben pedig bizony-bizony alighanem ő a fontosabb személy, aki az elégedetlenségét akkor fejezi ki, amikor akarja, holott megfordítva még sohasem történt a dolog.
Amikor meghallotta, hogy esetleg vita készül, elégedetten mosolygott befelé, jókedvűen hörpintgetve borából, és elhatározta, hogy nem engedi elaludni a dolgot és ha kell, majd olajat önt a hunyó tűzre.
De erre nem került a sor.
A leintett ember ugyanis maga sem hagyta annyiban a dolgot, keményen odafelelgetett az istenes nyúlszájúnak, sőt utóbb, amikor az makacsul folytatta korholó és védőbeszédjét, ráripakodott:
- Talán prókátora vagy nékije, mi? Prikk szívét melegség öntötte el.
A jóllakottság, a biztonság érzése, meg a jó bor fölényes hangulatba ringatta és elhatározta, hogy beleelegyedik a disputába, de nem komolyan, csak könnyed, játszi humorral és csak annyira, amennyire azt egy szakértő megengedheti magának a laikusokkal szemben. Érezte azt is, hogy nagyon disztingvált, úri hangon kell beszélnie, mert ezzel tarthatja magát leginkább távol tőlük. Megköszörülte tehát a torkát, és ajkán finom mosollyal beszélni kezdett az Üdvözítőről. Kedves, kegyesen jóindulatú tréfákat mondott el, helyenként közéjük vegyítve egy-egy komoly, fontos értesülést, aminővel csak beavatott ember bírhatott. Mindezt pedig úgy, mesélősen, tempósan, mint ahogy a jó nagybácsi mesél a kis öccseinek, ha nem maszatolták be a ruhájukat.
Az emberek csodálkozva néztek rá, akinek piszkos, durva keze meg az öltözéke elárulták a napszámost, és aki ennek ellenére ilyen választékosan beszélt és ilyen rendkívüli dolgokat mondott. Szoszics úr, aki nemrégiben kezdte meg a csuklást, merőn bámult rá bárgyú, vizes szemével. Prikk lopva megfigyelte a hatást és rejtett vidámsággal sütkérezett annak melegében.
Azonban váratlan dolog történt.
A nyúlszájú, aki pedig úgy szemre egyike volt a világ legbutább embereinek, valami egészen szokatlan, meglepő módon talpraesett választ adott neki, amiből méghozzá az is tisztán kiérezhető volt, hogy észrevette Prikk fölényeskedését és most komoly mérkőzésre hívja fel.
Prikket eleinte kellemetlenül érintette, hogy kimozdították kedves hangulatából, és az első pillanatban úgy gondolta, hogy kitér az ügy elől. De a megivott jó borok már a fejébe nyomták a vért: nem tágított.
De ezt vesztére tette.
Ezáltal ugyanis különös helyzetbe került. Egyik oldalról annak a kényszernek a nyomását érezte, hogy valami nagyot, valami abszolút nagyjelentőségűt mondjon, ami egyetlen pillanat alatt összemorzsolja a tökfilkókat, másrészt azonban állandóan maga előtt látta, szinte megszemélyesedve a választékos beszédet; amint halovány, úri arcával hozzáhajol és suttogva kérdezgeti: nem feledkezel meg rólam, ugye?
A suttogástól megzavarodva Prikk gyámoltalanul makogni kezdett, kínjában tekervényes, választékos és fölényes célzásfélét is téve arra, hogy ő lényegesen közelebb áll az Üdvözítőhöz, mint ők, sőt, hogy bizonyos hallgatag kapocs... igen... igen... vagyis nem éppen... de mégis...
De amikor ezen a kijelentésen rajtakapta magát, a dühe csak fokozódott, bár úgy látszott, hogy a dodonai stílusú kijelentést nem értették meg, mert nem felelt rá senki. Ez a körülmény azonban csak mérsékelte a dolog horderejét; a gyötrő tudat, hogy ilyen méltatlan környezetben, ilyen bután és könnyelműen túladott féltve-őrzött, rejtegetett titkán, kincsén, az befészkelte magát Prikk szívébe. Befészkelte, és sok más, kedves, régi lakót üldözött ki onnét. Ezeknek helyén űr támadt, és Prikk később, magános pillanataiban, gyakran érezte a vágyat, hogy ezt az űrt betöltse.
- Ejh, az attól függ - mondta végre, leküzdve magát, hogy az ember hisz-e az ilyen komédiákban, vagy sem?... - Igaz, ugyan - tette hozzá könnyed, szarkasztikus mosollyal -, hogy a biblia szerint boldogok, akik hisznek, de... azonban...
- Ez való igaz, uram, ez teljességgel az igazság útján megyen eme dolog, uraim! - mondta kenetesen a nyúlszájú. - Valójában boldoggá tevén a hit és, sőt, tisztelt uram, a szentírás szavai szerint hinni kell is, ez isteni parancsolat lévén, tisztelt úr!
- Kulimász! - pattant fel indulatosan Prikk. - Kell hinni... kell! Nem parancsszóra megyen az, akármilyen kenetesen mondja is, nyúlszájú barátom!
- Tegyen cso - hüpp!... cso - hüpp!... csodát! Mint régen! - hüpp! Akkor hiszek! - bődült bele bikahangon, csuklástól meg-megszakítva Szoszics úr, aki a vita alatt minden feltűnés nélkül szakadatlanul ivott. - Hát én velem miért nem tesz csodát a Krisztus, mi?? - hüpp!
- Hát nem elég csoda légyen az, tisztelt Szoszics úr, hogy kegyedet még nem ütötte meg a guta? - kérdezte fontoskodva a nyúlszájú.
Szoszics urat éktelen düh lepte el. Rá akart bődülni a nyúlszájúra, de dühében csak három rettentő nagyot csuklott.
- Hüpp! - hüpp! - hüpp!
- Hurrá! - kiáltotta a nyúlszájú.
Szoszics úr nyakán kidagadtak az erek, de nem tudott szólni. Az emberek nevettek és a nevetésbe belevegyült a kocsmáros leányának hangja is, aki már pár perce ott állt Prikk háta mögött. De Prikk csak most vette észre. Érezte, hogy ő többé nem elegyedhetik bele az elsekélyesedett vitába és hogy a leány előtt valami okos, kedves, szellemes átmenetet, könnyed kibúvót kellene mondania. Szerencsére eszébe jutott egy mondás, amit valaha valami rémregényben mondott egy többszörös őrgróf, és amit ő jól betanulva már régen tartogatott egy ilyen alkalomra, amikor jól, úri módon evett.
- Egész szimfóniát ettem végig! - mondta, meghitten pillogva a leányra.
A leány bámulva nézett rá, majd a buták diadalmaskodásával így szólt:
- Az úr talán muzsikus? Én nem is tudtam, hogy a szimfóniát meg is lehet enni!... Hallod, papa, ez az úr tévedésből szimfóniát evett marhahús helyett!
Odalibbent az apjához, zsebkendőjét a szájára szorította, amint azt bizonyára az ősanyja is tette, abban a meggyőződésben, hogy a helyességnek és tűzrőlpattantságnak olyan fokát produkálja, amelynek nyomán kizárólag csak forró imádat teremhet.
Prikk őszinte utálattal nézett utána, majd a társasághoz hajolva, csendesen azt mondta:
- Valóságos kínszenvedés, ha az embernek tűrnie kell, hogy a hülyék kigúnyolják!
- Lássa, kérem, mondta ismét komolykodva a nyúlszájú, miközben görbe mutatóujjával Prikk felé döfött -, felvéve az előbb elejtett fonalat, figyelmeztetnem kell a tisztelt urat, hogy a... hogy úgy mondjam... a tisztelt ismerőse, Krisztus urunk is eltűrte, hogy az ostobák gúnyolják!
Prikket ez a teljesen inkonzekvens orvtámadás ismét felingerelte.
- No, ha maga is a gúnyolódók között lett volna - mondta izgatottan -, azt már bizonyára ő sem állhatta volna tovább! Azt pedig ne felejtse el, nyúlszájú barátom, hogy Krisztus urunk akarta tűrni a gúnyolódást, az embernek pedig néha muszáj és ez óriási különbség!
- No már, tisztelt uram - mondta a nyúlszájú, kezével csavaros gesztusokat csinálva -, jóllehet kegyed a barátjának minősíti is őt, mégis, tisztelettel légyen mondva és bocsánatot kérek őtőle, hogy ezt kell mondanom: de már oly ügyefogyott ő mégis csak nem volt, hogy éppen nagyon akarta volna!
Prikket epeömlés kerülgette dühében. Hatalmas tenyerével az asztalra csapott és dühösen kiabált:
- Hallja-e, maga nyúlszájú, hát miért nem mondta meg mindjárt őszintén, hogy maga barom? Hiszen ezt minden elemi iskolás kisdiák is tudja már, hogy ő akart szenvedni! És ha ezt nem tudja is, jegyezze meg magának, hogy akkor, amikor ő a szenvedést akarta, igen okos dolgot művelt. Önként szenvedni, az pompás, az nagyszerű dolog, már magam is próbáltam néhányszor, és én mondhatom magának, hogy akkor egészen úgy... izé úgy...
Prikk belezavarodott és elhallgatott. Nem tudta kifejezni magát és aggódott is, hogy nagy igyekezetében esetleg ismét túlontúl fennkölten találja magát kifejezni. Azt szerette volna a tudtukra adni, hogy valahányszor önként tűrt, mindannyiszor az az érzése volt, hogy egyre magasabbra emelkedik, hogy közeledik a megmérhetetlen nagysághoz, mert észrevette olyankor, hogy nem okozott neki semmi szomorúságot a tudat, hogy azok, akik megbántották, örülnek az ő szenvedésén. És most, amikor a buta, diadalmaskodó arcokat maga körül látta, eszébe jutott, hogy íme, éppen azoknak az édes pillanatoknak egyikét éli most és ez megnyugtatta.
Hallgatott. Várt. Amikor érezte, hogy a lelkében már nyoma sincs a haragnak, tempósan, kényeskedve megivott egy pohár bort, csettintett a nyelvével, mutató és középső ujjával megtörülte a bajuszát, fejét a kezére hajtotta és késével könnyed eleganciával játszadozva szónokolni kezdett.
- Nos barátaim, most majd én beszélek! Figyeljenek! Nem arról kell itt beszélni és egyáltalában nem az itt a fő, hogy ő akart-e vagy sem, meg ilyesmik! A fő itt az, hogy nem ér semmit az egész história! Mert nézzék csak! Mit tett ő mivelünk? Csak visszacsinálta, amit mi elrontottunk. De adni nem adott semmi újat. Ez pedig annyi, mint a semmi. Értik ezt? Várjanak csak! Ő éppen úgy tett, mintha én gazdag ember volnék, aztán eljönne hozzám egy rokonom, aki valaha ő is gazdag ember volt, aztán panaszkodnék, hogy nincsen nékije semmije, és már három napja nem is evett és akkor én kegyeskedve mondanám: jól van, te szegény rokon, majd én kifizetem minden adósságaidat és úgy is tennék, de készet nem adnék nékije semmit. Értik? Hogy semmi új jót én nem adnék nékije, csupán csak a régi rosszat, hogy elpusztítanám. Nohát! És akkor az a rokonom gondolná, hogy csapjon belém a ménkű, ettől bizony ő éhenhalhat! Vagy ha jobbeszű, furfangos ember volna, azt mondaná: így is jó és elmenne a régi pénzadókhoz és azt mondaná: adjatok megint, majd a gazdag rokonom megfizeti megint! És muszájna is így tennie, mert különben éhenhalna. És hát így én szinte küldeném őt vissza a régi pénzadókhoz, szinte muszájjá tenném neki, hogy megint elmenjen hozzájuk. És hát a szegény rokon akkor megint nyakig belemászna az adósságba és megint eljönne hozzám és én mondanám: ha őszintén begyónod a fülembe, hogy megint eladósodtál, hát én megint kifizetem és így mindétig. És nem lennék én akkor gonosz? Mert, hogy miért kényszerítgetem én őt mindétig vissza a rosszba és miért könyörögtetem, hiszen a nyöszörgő, mindétig rimánkodó ember utóbb már nem is ember, az már nem is akar semmi szépet csinálni! És hát akkor szinte tisztább dolgot tennék én, hogyha valahogy kicsinálnám, hogy ha akar se mehessen vissza a régi pénzadókhoz. De nem, nem, én nem ezt teszem, hanem, sőt, azt mondom: eridj csak vissza, ha akarsz! És ezt azon a néven nevezik, hogy szabad akarat! Értik most már? Hát nem éppen, hogy így tesz ő, azaz, hogy hát az édesapjával, vagyis a nagy Istennel együtt nem így tesznek ők? Nohát: ezért nem ér semmit a dolog! Tudják? És ezért szidalmazom én őt! Visszacsinálja, ennyit tesz és ezért az a sok orgonaszó!
Prikk még sokáig beszélt. Most, hogy végül kimondta, ami a szívén feküdt, és azt kerekded formában látta maga előtt, megörült neki és még egyszer elmondta. Amikor másodszor is a végére ért, tenyerével az asztalra ütött és azt mondta:
- Igen!
És körülnézett diadalmasan.
De egyedül volt. Tejesen egyedül.
A társaság tagjai megszökdöstek. A korcsmáros bent ült az elhagyott, használatlan kasszában és szundikált. Kettőjükön kívül senki sem volt a teremben.
Prikk révetegen, bámulva nézett körül. Kissé zsongott is valami zűrzavar a fülében, gondolatvilágában káoszt érzett elhatalmasodni. Szakértőleg latolgatta a helyzetet és végül megállapította:
Azt hiszem, részeg kezdek lenni!
Megpróbálkozott, hogy nyomon kövesse önmagát reggeltől fogva, de az emlékezete ide-oda ugrándozott.
Most megint feltárult az ajtó és négy-öt vidám ember lépett be. Zajosan beszéltek; az egyik nemsokára felfedezte a villanyos-zongorát, beledobta a pénzdarabot, amire a masina rákezdte Don Juan mandolináriáját.
Prikk szívét édes melegség borította el a lágy, kedves, ismerős hangok hallatán. Ezt az áriát dúdolta délelőtt a két üde, szép leány, amikor már elmondták a varázserejű szókat és továbblebbentek a napfényes utcán. Prikk lehunyta a szemét és azonnal látta ismét a két leányt és hallotta a meleg női hangot: nézd, milyen pompás termete van annak az embernek! - És ennek a bűvös mondásnak a taktusára visszatáncolt hozzá a délelőtt minden bűbája, és kacér meztelenséggel fürdött a topáz-sárga borhullámokban. Prikk feje a kettős mámortól meg-meglódult, lecsuklott, tekintete végigsiklott a rongyos, kopott kabáton, a lyukas cipőn.
- Ruhát! Vadonatúj szép ruhát! - riadozott át a lelkén. Értelmetlenül, összefüggéstelenül dudorászni kezdett, mint mindég, amikor nagy elhatározás előtt állt. Azután megint nagyot ivott, szintén, mint minden nagy elhatározás előtt. Ez utóbbit illetőleg ugyan gyakoriak voltak az esetek, amikor a nagy iváshoz pótlólag varratott hozzá valami utóbb kigondolt nagy elhatározás, de ma igaz úton járt Prikk. A nagy elhatározás valóban megvolt már előbb is.
Prikk odaintette a kocsmárost és az apróforintokból kifizette.
Az ötvenkoronásról akkor már megfeledkezett. Minden nagyobb ivás nyomán kiesett néhány képzet Prikk tudatából. Ezt a bankót meg annál is könnyebben elfeledhette, mert hiszen nem tudta az eredetét, és így nem volt a memóriáját mihez erősíteni.
Fizetett, de pótlólag akart még rendelni fél litert. A korcsmáros azonban azt tanácsolta, hogy menjen haza.
Prikk kissé ingatagon lépett ki.
- Ez a szamár azt mondja, menjek haza! De hol van az a haza? Ejh, mindegy! Csak ruhát, szép ruhát mindenáron! Mert még egyszer akarom hallani, de most már így: nézd, milyen elegánsan lépked ez az - úr! És... és... őhozzá is közelebb akarok jutni! Őhozzá, akire most olyan gyerekesen árulkodtam! Közelebb akarok lenni hozzá, mert érzem, hogy lesz még dolgunk egymással!
Prikk most ismét cikázni kezdett.
És cikázása közben, amíg ide beténferedett, amonnét kitaszították, itt halál-sárga szilvóriumot, amott törkölyszagú kotyvalékot ivott, fejében rettenetes, infernális bál zajlott le. Gondolatai táncoltak, ugráltak, mint az elszabadult őrültek, arra a csodás muzsikára, aminek a taktusát a beteg szíve dobolta és aminek üres hordó módjára kongó, döngő sírbolti akkordjai mögül időnkint kihallatszott, mint az elkárhozottak siralma:
- Szép új ruhát, akárhonnét, akárhogyan!...
Koromsötét éjszaka volt már, amikor az utolsó helyről is kitaszították. Akkor megállt az utcán, felnézett az égre, sóhajtozott és tántorogva nekiindult a külvárosoknak. Nem volt semmi határozott terve, vérrel túltömött agyvelejében csak az zengett, csattogott, mint a vert üllő sírása:
- Ruhát, szép új ruhát!
A csikágó egyik külső utcájának sarkán hatalmas termetű, tántorgó ember jött vele szemben. Egyébként az egész városrész kihalt volt, mint a temető.
Prikk önmagát pillantotta meg egy üres bolthelyiség üvegében. Vérben-fürdő agyvelején homályos sejtelem villant át, hogy ismeri valahonnét a gondosan beretvált, tétovaszemű, ittas embert.
- Ruhát, ruhát! - csapkodott az üllőre a láthatatlan pöröly. És a láthatatlan pöröly egyik csapása széttépte a kötelékeket, amelyek Prikket régi világához fűzték. Emlékezetébe visszaderengett a délelőtti egyezség, amelyet az Üdvözítővel kötött, de a pokolbeli zűrzavar, amely az agyában tombolt, egy pillanat alatt magába nyelt minden határozott hangot, minden tiszta körvonalat. És ahogy az üllő sírása lassan elhalt, a vibráló, kedves csengés mögül megint előbukkant az erkély-ária. Prikk lehunyta a szemét; úgy gondolta: most halotti csendesség következik. De a láthatatlan pöröly utoljára is lecsapott oly vad erővel, hogy Prikk úgy érezte: a dobhártyája kettéhasad a szörnyű csattanástól, a szíve pedig összezsugorodik, mintha tüzes vasat dugtak volna beléje.
- Ruhát, szép új ruhát!
Prikk megállt, elővette a kését és szilajon nekilódulva, nagy erővel beledöfte a jövevény szívébe. - A kirakatüveg csörömpölése vérfagyasztóan sírt át az éjszakán. Az üvegcserép összevérezte Prikk kezét, a késről is csöpögött a vér. Prikk a hatalmas lódulattól meg a részegségtől elvágódott és a kövezet felhasította a homlokát.
Messziről zavaros hangok, lépések visszhangos kopogása csapódott a fülébe. Remegve állt talpra és időnként a falhoz csapódva, futva, sietve, meg nem állva kifutott a ligetbe.
Befúródott a sűrű bokrok közé és ott ledobta magát a földre.
7. Prikk mennyei útja.
Tudod, mi a megbánás?
Tudtad, de elfelejtetted.
Mindenki tudta már, de mindenki elfelejtette. Ez a csúf, beteg, sárga legény időnként el tudja magát felejtetni. Halovány arca egyre haloványabb lesz, nyurga teste egyre fogy, rekedt hangja egyre gyengül és ő egyszer csak - eltűnik. - Elfelejted.
Azután derűs, szép napok járnak feletted, békében élsz a tegnapokkal, a szíved nyugalmas áriákat kalapál, de egyszer megint zavaros, fekete tegnap lopózik orvul a hátad mögé, a szíved táncolni kezd, szűköl és remeg, mint az eb, futnál már, de késő: a sárgaképű, beteg legény hátulról megkapja a nyakadat, odahajol hozzád, hogy érzed a bűzös leheletét és a füledbe súgja:
- Hopp, komám, itt vagyok!
Keserű méreg rágja a szívedet és ösztökél, hogy csináld vissza, amit tettél. - Megteszem! - mondod, és már akkor le is csapott rád a halálos erőtlenség és torkodon izzó nyál folydogál alá.
Hanem nincs senki. Egyedül vagy. Teljesen egyedül.
Prikk felébredt.
Legelső pillantása elzsibbadt, megaludt vértől mocskos kezére és a mellette heverő véres késre esett. Szemére szürke köd ereszkedett, a lába remegett, amikor talpra állt. Hajszálai tövéből forró verejtékcseppek fakadtak, végigfolytak az arcán és amire véres kezére estek, jéghideggé váltak. Megindult, eleinte lassan, aztán egyre sebesebben, utóbb szinte rohant valahová. Szennyes zsebkendőjét véres arcára szorította, szemét a földre szegezte és ment. Az emberek megfordultak utána, de ő nem tekintett fel, csak ment.
Nagy, nehéz út volt ez; lábai a fáradtságtól fává keményedtek. - Az újpesti rakpart felett állt meg először, ott pillantott fel először. Ott körülnézett: a vidék teljesen elhagyott volt. Dél már elmúlt: a munkások hűvös helyre bújtak ebédelni. Ledobta ruháit, arcát, kezét mohón belemerítette a Duna hullámaiba és lemosta róluk a vért. A kését is tisztára mosta. Aztán megint feljebb ment pár száz lépéssel és ott leült.
Az megmaradt az emlékezetében, hogy a tegnapelőtti éjszakán valahogyan váratlan pénzhez jutott. Ennek a pénznek - az öt darab egyforintosnak a roncsait meg is találta a nadrágzsebében.
A második éjszaka úgy élt a tudatában, hogy ő holtrészegen bandukolt kifelé fekvőhelyet keresni, amikor felbukkant vele szemben az ismerősarcú, berúgott ember, akit ő leszúrt és kirabolt. Ez iránt semmi kétség: ott a véres kés. A megtámadott ember védekezett, őt valószínűleg arculütötte az öklével, aminek a véres nyoma most is ott van az arcán. Mindketten elestek, de az idegen ott is maradt, ő azonban felkelt és kirabolta. Kutatni kezdett zsebében a rabolt pénz után és meg is találta az összegyűrt bankjegyet. Valami kísértetiesen halvány emlék derengett az elméjében, hogy talán azt is úgy kapta, de mindez csak egy pillanatig tartott, aztán eltűnt végképpen.
Nézte az összegyűrt bankót mozdulatlanul, sokáig, amíg a merő nézéstől könnybe borult a szeme. Odafent, a magas égen fekete felhő úszott a nap elé, beárnyékolta Prikket és nem is mozdult el a feje fölül többé.
Prikk ezt a napot átbujkálta. Maga sem tudta, én sem tudom, hol járt, mit evett egész estig. Csak akkor jött be a városba, amikor már alkonyodni kezdett.
Kétségtelen, hogy bujkálásai közben nehéz küzdelme volt önmagával, mert becsületes lelke arra ösztönözte volna, hogy vallja be, amit tett, de minduntalan visszacsendült emlékezetében a két szép, üde leány mondása, és ilyenkor az életösztön megkapta hátulról a rongyos kabátját. Legjobbnak vélte végül, hogy nem jelentkezik ugyan, de útját sem állja az eseményeknek. Lesz minden úgy, ahogy lesz.
Beérve a városba, benyitott egy patikába és flastromot kért. Akkor nagyon reszketett a szíve, a nyelve elnehezedett és mégis különös vágyat érzett a fontos titok elmondására. Várta is, hogy majd gyanúsan néznek rá, majd faggatják. De a patikuslegény vidáman mosolygott és negédesen mondta:
- Ezt jól elintézte, öregem! Szabad kérdeznem, vajon Rosztopcsin generális hagyta a névjegyét az arcán, avagy talán a jarzsebinkával volt némi megbeszélnivalója?
Prikk csak félig értette meg a tréfás kérdést, lesütötte a szemét és zavartan hebegett. A kenőcsök testvére, a rebarbara barátja, a vidám és bohó patikuslegény pedig leültette és gondosan beraggatta.
Azután Prikk odakint állt ismét az utcán; lelkét a csüggedés szürke szárnya verte. Kényszert érzett, hogy elmenjen a pálinkás boltba, mert úgy gondolta, hogy ott megoldást nyer a szörnyű kérdés. Bizonyára tudnak már a gyilkosságról és ott majd lecsapnak rá, mint a héja.
Kéjes szomorúság, édes szenvedésvágy űzte.
Ahogy az üvegajtót benyitotta, mindenki rátekintett vizsgálódva és egy pillanatra halálos csend támadt.
- Vártam ezt! - gondolta. - Tudtam...
Aztán kiabálás keletkezett:
- Itt van! Itt van Prikk. Itt a nagy Prikk!
Zűrzavaros nevetés és gúnyolódás hangjai folytak össze a fülében. Tétován, zavarosan bámult az emberekre és gyötrelmes zavarában odasietett a rendes helyére, a rumos hordóhoz és leült rá.
A pálinkás-zsidó akkorra már oda is állította eléje a szilvóriumot és elővillantva hófehér fogát, nevetve szólt:
- Kezdődik a második felvonás!
Prikk lehajtotta a fejét és hallgatott. Gondolatai őrült sebességgel kergették egymást, végül felderült előtte a dolog. Tegnap este bizonyára itt volt utoljára, már holtrészegen, innét indult neki a nagy éjszakának, és ezek most azt hiszik, hogy valahol elesett és összezúzta magát. Szomorúság ült a szívére, hogy íme: a fontos, a nagy titok idétlen nevetésbe fulladt, hogy sehol sem néznek ki belőle egyebet, mint a haszontalan, részeges csavargót.
Később beszélni kezdett, halkan, remegő ajakkal, lassan-lassan vádolni kezdte önmagát, de oly tekervényes szavakkal, annyira fennkölten és keverve valamelyik füzetes regényből az emlékezetében maradt mondatokkal, hogy maga is érezte, mily sötét zűrzavar burkolózik köréje. Remegő kezével néha belenyúlt a belső zsebébe, kihúzta az összegyűrt bankót, megmutatta, de csak a csücskét és ismét visszadugta.
Az emberek csodálkozva nézték vergődését és tétován nevettek.
- Utoljára nevettek! - suttogta Prikk -, mert majd, a vörös palástos a pribékjeivel...
- Nini, hisz ez most is részeg! - kiáltotta valaki. - Eredj haza, Prikk, mert majd megint baj lesz!
Prikk szomorúan kullogott el, bele a csillagos éjszakába.
Igen, úgy volt; Prikk akkor belement az éjszakába. A hosszú nagy éjszakába, amely egy hónapig tartott. Felvirradt azután is naponként, úgy mint azelőtt, de egyik virradat sem volt a valódi. A nagy éjszaka egy hónapig tartott és a végül felderülő hajnal csodálatos, rendkívüli helyzetben találta Prikket.
Prikk azon az estén nem ment ki a csikágóba. Feléje sem nézett. Kiballagott a fasorba, kikeresett egy padot, amelyet jól elfedtek a fák, arra leült és sokáig semmire sem tudott gondolni, hanem régi áriákat fütyörészett.
Amikor az emberek már hazamentek és csak a részeg nyári szellő járkált a fák között, elővette a kését és a pad támlájába belevéste:
IT LAKIK PRIK.
Szeretetteljesen nézte tréfás művét és várta a kedves, jótékony derűt, a régi ismerőst, aki el szokta űzni a sötét gondokat.
De a régi, kedves ismerős nem jött el.
Akkor elpusztította a felírást és ezt véste helyére:
IT LAKOT PRIK.
Így jobb volt. Jobb így: ha az ember ránéz, a szívét bú fogja el és ha a kedves derű nem jött el, majd eljön az édes szomorúság. És igazabb is így. Most már csak napok kérdése lehet az egész. A hullát már megtalálták, őt most már ezer éles szem keresi, kutatja.
A kedves, drága vágy: a pompás Prikk, a szép ruha - az is csodálatos változáson ment át. Nagy, szép álommá szublimálódott, amelynek az ember nem is kívánja a megtestesülését. Szebb az úgy, mint álom. Az ötvenkoronás bankó sorsa tehát ebből a szempontból meg volt pecsételve. Egyébként is úgy határozott Prikk, hogy nem váltja fel. Hanem emögött az elhatározás mögött még ott bujkált a kedves tudat:
- Kemény elhatározás, de megváltoztatom, amikor akarom!
A lámpaoltogató kopogása elhalt az utcasarkon. Prikk akkor hanyatt feküdt a padon és elaludt.
Alig virradt azonban, már felébredt, lement a Duna-partra és leült az alsó rakodópart lépcsőjére. Nyomasztó, félelmes józanság nehezedett rá. A régi napszámos munka, amiből még három nap előtt is élt, úgy tűnt fel előtte, mint az előbbi élet gyötrelmes emléke. Szó sem lehetett arról, hogy visszatérjen hozzá.
A nap felbukkant a budai hegyek mögül és piros arcával kíváncsian nézett bele Prikk fehér arcába.
- Szervusz, Prikk! Hogy vagy és mi a szándékod?
Prikk úgy tett, mintha észre sem vette volna a bíborpiros mennyei csavargót, lenézett a lépcsőre és töprengeni kezdett.
Annyi most már tisztán állt előtte, hogy az életének véget kell vetni. Csakhogy a tegnapi egyetlenegy szép nap szörnyű rombolást vitt véghez a lelkében. Azelőtt, ha az öngyilkosságon jártatta az eszét, úgy tűnt az fel előtte, mint a biztos, a töprengésektől ment, akadálytalan megnyugvás. Ma pedig már szigorú, merev aggályok álltak eléje.
Jó, jó, Prikk, öngyilkos leszel! - mondta az egyik. - Rendben van! De csak nem akarod, hogy ilyen pocsékul, kopottan találjanak meg valahol? És csak nem kívánhatja senki, hogy valahol az árokparton akadjanak rád? Hiszen az ilyesmit szépen, úri módon kell csinálni! Hogy a revolver durranására összefussanak az emberek, hogy sajnáljanak, hogy legalább a halálod pillanatában fontos légy! Nem?... No persze, de az ilyesmihez pénz kellene!
Nyomban utána előállt a második aggály.
- Igen, Prikk, igen. Értem! Öngyilkos akarsz lenni. Értem. De előbb szép, fontos búcsút kellene venned a régiektől; a pálinka-zsidónak, a felvilágosult nőknek és mindazoknak, akik szörnyű tudatlanságukban úgy megbántottak, meg kellene bocsátanod, hogy azután könnyezve beszéljenek majd rólad. Csak nem akarod, hogy majd hónapok múlva úgy találomra kérdezze valaki: hát az a félnótás Prikk ugyan hol lehet? - És mindjárt másról kezdjen beszélni? Csak nem akarod ezt?
- Ej, mit kínlódsz ezekkel a buta aggályokkal?! - szólt ki ekkor a zsebéből az ötvenkoronás. - Itt vagyok én, válts fel engem és minden rendben van!
Prikk szívét erre édes megnyugvás szállta meg. És a túlvilági élet mibenlétéről kezdett töprengeni, mert hiszen ehhez most már bizonyos tulajdonjogot érzett. Töprengéseit azonban nem tudta határozott formákba foglalni; úgy peregtek le azok előtte, mint a hajnali álom kaleidoszkóp-képei. Lehunyta a szemét és látni vélte a millió színben tündöklő pókhálót, amely a halál birodalmának kifelé vezető ajtajára fonódik. Arra, amelyiket nem nyitnak ki soha... Visszaidézett az emlékezetébe elmúlt, ködös őszi estéket, amelyeken itt vagy ott ülve oly sokáig elnézegette az előtte elhaladó embereket, a finom urakat, a szép asszonyokat és amikor az alakjuk összefolyt a köddel, ő úgy képzelte, hogy a kedves emberek nem térnek vissza már soha, mert szép lassan átlépkedtek a túlvilágra. Most azután úgy gondolta, hogy ha öngyilkos lenne, nem tenne mást mint hogy egy merész kanyarodóval odakerülne elibük és hogy milyen kellemes volna ez! És hátha ott szembejönne vele a meggyilkolt ember is és mondogatná neki: No Prikk mester, engem ugyan csúffá tettél, de azért legyünk jóbarátok!... Aminthogy odaát bizonyára mindenki jóbarátja a másiknak!
- - - - - -
Múltak a napok és Prikk koldulni kezdett.
Eleinte gyötrelmesen, dugva történt a dolog, de utóbb belészokott. És lám, a bankót nem váltotta fel. Pedig éjszakánként, amikor a fasorbeli padon aludt, gyakran virradt fel arra, hogy a bankó, amit a szíve felett levő zsebében hordott, nyomja, gyötri, sanyargatja a szívét. És kétségtelenül a bankó, a néma tanú volt az oka annak is, hagy álmában gyakran felkereste a riadt, szörnyű, ismerős arc, a megölt ember arca. És mégsem váltotta fel.
Nem. Mert elszokott a tudattól, hogy pénze van. Valami olyan sejtelme is volt, hogy beteg, agyonzaklatott szíve nem is bírná el a váltás nagy pillanatát.
A napok lassan vánszorogtak. Prikk összeesett, megvénült és lesoványodott, mint a gazdátlan kutya.
Különös remeteségének harmincadik napján Prikk lelke összezsugorodott. Összetöpörödött, valósággal összeaszalódott. Ez pedig azért volt, mert meghalt a lakója. Ezen a napon meghalt Prikk akarata. Hajnalban kapta a halálos döfést, amikor egy rendőr a padon alvó Prikket durván felrázta. Amióta ott lakott a padon, még soha senki sem háborgatta.
Prikk felpillantott és ahogy az egyenruhát felismerte, felült. Gondolataiban régen megszokta már ezt a pillanatot, de az arca most mégis verejtékes lett.
- Készen vagyok, mehetünk... rebegte alázatosan.
- Még most is részeg vagy, bitang! - mordult rá a rendőr. - Eredj a dolgodra és ne találjalak itt többé!
A rendőr meg sem várta, amíg Prikk elkotródik, hanem nyugodtan tovább ment. Prikk remegve bámult utána és érezte, hogy valami változás történik vele. De nem tudta, mi az.
Ekkor kezdődött meg Prikk akaratának agóniája.
Szilaj öröm közeledett feléje mosolygós arccal, kitárt karokkal, hogy a nyakába borulhasson és együtt ujjonghassanak, hogy íme, nem történt baj, a gyilkost nem keresi senki! - De Prikk csak bámult rá bután és közönyösen. Az öröm pedig fanyarul, csalódottan távozott.
Prikk érezte, tudta, hogy el kellene sietnie a padról, mert a rendőr visszajöhet és akkor bizonyára baj lesz. De nem mozdult. Órákig ült ott még és bámult a levegőbe. Amikor a testét már összetörte a kemény fapad, végül felállt. Be akart menni a városba koldulni, de a lábai kifelé vitték. Kivánszorgott a liget külső részébe és ott csavargott egész nap. Nem is evett semmit. Estefelé egy munkásember jött vele szembe, és anélkül, hogy Prikk kérte volna, két hatost adott neki. Prikk nagyon éhes volt, de azért csak lassan, lomhán ténfergett befelé a városba, nem törődve azzal sem, hogy lekésik a boltból és nem vehet semmi ennivalót.
Beért mégis idejére és vett valami kis húscafrangot, meg egy darab kenyeret. Akkor még volt néhány krajcárja, ami az előző napról maradt.
Az alkonyattal együtt nyirkos hűvösség ereszkedett alá a földre. Prikk megpróbált gondolkozni, hogy talán mégis kellene tennie valamit: az éjszaka hideg lesz, az éhség is... talán a bankót mégis... De nem ment vele semmire. Csak rakta a lábait egymás elé, és maga is csak utóbb vette észre, hogy megint a régi pad felé közeledik. Azzal sem törődött. Akkor már sötét volt és a ligetben nem járt senki. Akinek lett volna is hozzávaló szándéka, azt is lebeszélte volna róla a lombzizegtető, hideg szél.
Prikk leült és megette, amit magával hozott.
Valami nagyon távoli hang mintha a régi napszámos munkáról dudorászott volna temetőien szomorú nótákat, de azt hamar elintézte.
- Senki sem bolond, hogy ilyen ványadt, félholt embert fogadjon! Egy-két elkésett ember sietett el mellette és a beszédfoszlányokból, amiket a szél odavitt hozzá, megtudta, hogy holnap sátoros ünnep lesz, valamelyik kerületben holnap van a búcsú. - Elhatározta, hogy reggel bemegy a templomba. Ott bizonyára sokan lesznek és jó meleg lesz. - Hanyatt feküdt a padon, két karját a feje alá tette és elhatározta, hogy alszik.
A szél egyre hűvösebb lett és Prikk egyetlen tagját sem mozdította egy hajszálnyira sem, nehogy még jobban fázzék. Ha mellét egy-egy sóhajtás meg nem emelte volna, ha szeméből a szél egy-két könnycseppet nem pottyantott volna a pad rőtbarna deszkájára, akárki azt hihette volna, hogy holt ember fekszik ott a didergő fák alatt.
Pedig a fekvő ember élt, csak az akarata halt meg. A teste mozgott, a szíve vágyódott valami ismeretlen dolog után.
Mielőtt elaludt, nagy, koromfekete szomorúság feküdt a szívére. - De végül mégis elaludt.
Reggel, amikor felébredt, bizonyosan tudta, hogy sok szépet, színeset álmodott. Hogy valaki valami igen dicsőt, pompásat ígért neki. De az álma körvonalait már nem tudta többé összeilleszteni; szétlopkodták azokat a megújuló élet színei, hangjai. De e szívében ott lappangott a makacs meggyőződés:
Jó lesz, nagyon jó lesz!
Csakhogy, amikor fel akart emelkedni, a gondolatai ijedten szétrebbentek, mert tudomásul kellett vennie, hogy a pad nem engedi, hogy valahányszor a fejét felemeli, az mindannyiszor visszaesik a barna, kemény deszkára. És ahogy végül mégis a lábára tudott állani, akkor meg az ég hírtelenül világospirosra vált. Nem igen értette a dolgot, mert arra már nem gondolt, hogy napok óta alig evett valamit. A régi időben, a szörnyű nyomorúságok napjaiban pedig volt már néha így, de arra már nem volt képes visszaemlékezni.
- Valami istencsodája kerülget! - gondolta. - Olyanformán érzem, mintha már nem kellene törődnöm azokkal a dolgokkal, amelyekkel azelőtt törődtem. A bankót is fel kellene váltanom, hiszen így meghalok. Most már úgyis egyre megy!
Kínos erőszakkal töprengésre kényszerítette az eszét és végül mégis abban állapodott meg, hogy nem váltja fel a pénzt, mert bűnhődnie kell a szörnyű gyilkosságért. - De ez az elhatározás csak torzszülött volt, amit Prikk vergődő lelke választott ki önmagából, hogy szembeállíthassa azzal az ébredező, ködszerűen halovány sejtelemmel, hogy most már félti az életét meg a szabadságát. Háromszor is eléje ment a bűnhődésnek, az mindannyiszor elkerülte. Most, hogy tegnap már a rendőr is otthagyta, csak most eszmélt rá, hogy milyen rettenetes lett volna, ha elviszi magával. Háromszor engedték futni, ha most ilyen toprongyosan előmutatja a bankót kétségtelenül lecsapnak rá.
Ezért nem váltotta fel a pénzt. De ennek nem volt tiszta tudatában maga sem.
. . . . . . . . . . . . . .
- Hogy kihűlt a testem az éjszaka! Most bemegyek a templomba!
A lába remegett, tüdeje égett és akkor már tudta, hogy mindez a gyengeségtől van, azért a nála maradt pár krajcárt beitta, hogy erőre kapjon. Ott a jó melegen erős kísértésben volt, hogy felváltsa a nagypénzt, néhányszor oda is nyúlt a zsebéhez, de mindannyiszor abbahagyta.
Elment.
- Annyira fáradt volt, hogy a fejét sem emelte fel. A kövezetet nézte és jóformán csak arra ment, ahonnét harangszót hallott.
A templomban még kevesen voltak. Néhány templomos vénasszony lapított itt-ott; hang sem volt egyéb a gyertyagyújtogató gyerekek csoszogásán kívül.
Prikk bevetette magát az egyik pad belső sarkába, közvetlenül az oszlop mellé, hogy ne háborgathassák. Két kezét a pad támlájára tette és ennek éppen ideje is volt, mert a feje lebiccent. A vénasszonyok odanéztek és összebólintottak.
- Jó ember,... derék, istenes ember!
Amikor a templom harangja megkondult és a hang megrázta a tornyot és áthullámzott a belső csendességen, a nép elkezdett betódulni a padok közé. A levegő egyre nehezebb és sűrűbb lett, és amikor a pap kilépett, felment az oltár lépcsőjén és felmutatta a csillogó monstranciát, már nem volt egyetlen talpalatnyi szabad tér sem a kockás köveken.
Prikk körül mézédes hangok kergetőztek, de nem igen tudta, mi az a zengés, ami körülveszi. Ettől fogva általában nem sokat lehetett volna építeni a megfigyeléseire, mert például azt is, hogy a homloka nagyon tüzel, csak arról vette észre, hogy a keze viszont egyre hidegebb lett. Hanem, mindez most nem igen bántotta, mert egyébbel volt elfoglalva. Kedves, szép, üde leányfejecskék bókoltak körülötte, de még ennél is szokatlanabb volt, hogy a templompad kemény deszkájából, éppen az arca előtt csodaillatú virágok nőttek és beárnyékolták az arcát. Ezek után pedig úgy érezte, hogy az orgona szavából, amint feléje hullámzik, halványkék fátyol fonódik és lassan, lágyan a szemére borul, hogy ő se láthasson senkit és őt se láthassa senki. De ez mit sem ért, mert a szörnyű ember, a meggyilkolt, előbújt a pad alól, leszakította a fátyolt és üveges szemével belebámult Prikk szemébe.
Pápaszemes bácsika ült Prikk mellett. Ez gyakran nézett a mozdulatlan emberre, de mindannyiszor gyorsan vissza is kapta a tekintetét az oltárképre, és azt gondolta magában, hogy ő nem avatkozhatik bele senki dolgába és különben is jó lesz már, ha elmegy, mert a mise a vége felé jár, bizony még összenyomják a nagy tolongásban. - Ez a szemüveges emberke is azt gondolta, hogy Prikk meghalt. Hallotta valaha az édesapjától, hogy egy részeges csavargót megütött a szél a templomban, a nagy forróságban. Meg volt győződve, hogy Prikk, mint szabályszerű részeges csavargó, ragaszkodott a tradícióhoz és szintén meghalt.
Pedig Prikk nem volt halott. Az akarata, az meghalt már, az életösztön is egyre pusztult, kopott, de a szíve élt, betelt sejtelmekkel és dobogásával kedves, régi induló áriáját kalapálta. Prikk rejtve elmosolyodott és az induló vidám ütemeire megindult a virágok, meg a régi nyájas emberek közé.
- Mily szép, mily kedves mindez! - gondolta. - És én úgy érzem, hogy valaha már beszívtam ezeknek a pompás virágoknak az illatát és bizonyosan tudom, hogy ezek a nyájas, szép emberek azt mondogatnák, ha közéjük lépnék: Óh, óh, Prikk! Itt jön Prikk! Hozta isten, Prikk!... Most lehunyom erősen a szememet, odamegyek közéjük és átölelem a nyakukat!
Lehunyta erősen a szemét és az induló hangjára vidáman, délcegen közeledett feléjük. De ott, ott már egészen közel, amikor a virágok illata már a szívét érte, az induló lassan elhalt, Prikk lába ólommá nehezült; nem mozdulhatott többé. A meggyilkolt ember lelke állt előtte.
A mise akkor járt a vége felé és a pap ismét felmutatta a monstranciát, amelynek aranysugarain a nap behulló fénye a gyertyák fakó világával vérszínű derengéssé olvadt össze.
- Vér, vér... folyik a vér...
Prikk reszketett, a szeme könnybeborult, felnézett a Krisztus-képre. - Megbántam már keservesen, hogy annyiszor szidtalak, uram! Érzem, hogy a szívem nagyon reszket és a fejem szédül, most már bizonyosan meghalok, hanem hiszen jobb is lesz az! Csak azt a rettenetes ürességet töltsd be a szívemben, ami akkor keletkezett, amikor elárultalak! Mert én hallottam egy öreg csavargótól, akit már tavaly kivittek a temetőbe, hogy a haldoklók az utolsó percekben megbékülnek. Bizonyára belátnak már a régi otthonukba, ahonnét jöttek. Ezt a nyugodalmat szeretném még egyszer érezni, de addig nem érezhetem, amíg a szörnyű üresség ott tátong a szívemben... És a meggyilkolt embert hívd el mellőlem, uram Krisztus! Mily boldog voltam, amíg rám nem nézett fakó arcával! Ettől a szörnyű arctól ments meg uram, akkor hiszek benned és békességben halok meg!
Lehajtotta megint a fejét, akkor azonban valami ötlött az eszébe, aminek nyomán kedves verőfény hullt a lelkére. Titokban letörülte a könnyeit és most már pajtáskodva, szerető pajzánsággal nézett megint a Krisztus-képre.
- Visszajövök mindjárt, Krisztus uram, várj meg!
Izgatottan fúródott át a tömegen és kisietett. Odakint már felsütött a nap és fényes foltokat rajzolt a nyüzsgő emberek ünnepi ruhájára. Prikk boldog izgalommal bolyongott az ünnepi sátrak között, valami alkalmas tárgyat keresve, amit fogadalma emléke gyanánt ajándékul felajánlhatna Krisztusnak. Nagyon nyugtalan volt, de amikor a gyűrött bankót előkereste és a ragyogó napfényen kibontogatta, a félelme elröppent. Elmúlt, eltűnt. Prikk odament az egyik bábos-sátorhoz és megvásárolta a legnagyobb, a leghatalmasabb bábszívet, amelynek közepében pompás kis tükör díszeskedett. Amikor a pénzt átnyújtotta, a bábos szinte fel sem nézett, úgy adott vissza. És Prikk ezt akkor már éppen olyan természetesnek találta, mint azt, hogy az utcán bolyongók nem félnek, hogy felbotlanak egymás árnyékában. Hiszen egyezséget kötött Krisztussal, hogy az megvédelmezi őt, ő pedig ezért ajándékot visz neki. Krisztus már betartotta a magáét, most őrajta van a sor.
Megindult vissza a templomba és gyönyörködve nézdelte a mézeskalácsos remekművet, a hatalmas szívet. Ide-oda forgatta és aközben a napsugár rávetődött a szív közepén levő tükörre, onnét pedig pajzánul továbbugorva, beleszúrt egyenesen Prikk szemébe.
Prikk fintorgatta az orrát, boldogan mosolygott, kezével hessegetve a napsugarat.
- Menj, te bolond! Nem tudsz magadnak különb arcot találni? Rálehelt a tükröcskére, letörülte a kabátja ujjával és belenézett. - A meggyilkolt ember fakó, elgyötört arca nézett vissza rá. Prikk torka összeszorult; rekedten kiabálni kezdett:
- Krisztus. Krisztus, megcsaltál! Azt ígérted, hogy megszabadítasz tőle!
Az emberek bámulva néztek rá, köréje csoportosultak, de ő szétlökdöste őket és céltalanul megindult. Hirtelen megállt ismét, felnézett az izzó napra, és akkor azt érezte, hogy a szívéről jéghideg szorítás siklik le. Akkor már tudott mindent. Tudta, hogy mi történt.
Köhécselve, remegve nevetgélt, megsimogatta a bábszívet és hirtelen odafordult a legközelebbi emberhez, egy hosszúfejű kis kalaposmesterhez, könnyedén a vállára ütött és azt mondta:
- Hosszúfejű úr, boszorkányok járnak az erdőn, nem hallja, hogy zörög az avar? Ők kuszálták össze a dolgomat, amiért nem köszöntem nekik, Borbála napján. De jött a mi urunk, Krisztus és rendet teremtett. Arra kértem, hogy tegyen csodát, hát megtette! Tudja kegyed, hogy mi az a visszacsinálás?... Mutassa csak a szemét!... Nem, nem tudja, nem is tudhatja, hiszen úgy látom, hogy kegyed szamár!... És tudja, ki tette a visszacsinálást? Hát a... a... hát nézze: ő! Ő tette! No, Isten vele, nekem most dolgom van!
A templomból akkor özönlöttek ki a búcsúsok; valamelyik szomszédos község emberei kiváltak a tömegből és énekelve megindultak, elül vörös lobogóval, amelyen apró kis Krisztus-szobor állt. Arra a kis szoborra mutatott Prikk.
A kalaposmester ijedten nézett Prikkre, az azonban csak mosolygott barátságosan, éppen csak azért, hogy nagyobb nyomatékot adjon az előbbi szavának. Szamárfület mutatott feléje, azzal kedves, finomkodó, szinte táncos lépésekkel megindult a búcsúsok után, közibük vegyült és megköszörülve a torkát, rekedt, hatalmas bikahangján együtt énekelt velük.
Szent Özséb - hitvalló
Könyörögj - érettünk!
....... érettünk!, -
tette hozzá diadalmasan mosolyogva és különösen, uraskodva dörzsölgette a kezét.
- Szép volt, mi? - Kérdezte hirtelen a jobb oldalán menő asszonytól. - Az szigorúan nézett rá, de nem felelt.
- Szép volt, mi? - fordult most a baloldalán lépegető emberhez. Az bólintott: igen. Ez az ember süket volt, mint a sírgödör.
- Bizony szép volt, de meg is érdemelte! - folytatta Prikk fontosan, egyre dörzsölgetve a kezét. Elégedetten nézdelt ide-oda, dudorászott, majd így folytatta, tudatában annak, hogy most a lelkét önti szavakba és hogy ennélfogva a szavaknak szépen, díszesen kell folyniok, mintha folyékony aranyból volnának.
- Tisztelt úr, én nagyon is szerfelett jól tudom, hogy ez alkalom, amelyben most az emberek általában tisztelik az urat, nem lévén alkalmas, hogy személyesen ösmerkedjünk, mégis, tisztelt úr, engemet általában csak Prikknek neveznek, és napszámosi aljas munkálatok keresetforrásim, bár az utóbbi időkben nem... nemigen... de azonban csak azt akarom kifejezni, hogy ezen emberek itten istentisztelést visznek véghez, bár nem tudják, hogy miért tisztelik azt, jobban mondva aki a zászlón áll, vagyis az urunk Krisztust. Mert a buzgólkodó emberek azt vizsgálják, hogy valóban az-e ő, ahogy mondotta, vagyis a nagy istennek fia-e? - és azért dicsőítik, ha az valóban. Hanem engem, szegény sorsú Prikket, alja napszámosi munkák emberét a sorsom fordulása rávezetett, hogy nem vizsgálom, hogy valóban az-e ő és mégis dicsőítem szép zsolozsmákkal, amint a tisztelt úr is hallotta az előbb. Mindezt és pediglen azért, mert ő szörnyű balsorsomat visszacsinálta és szegény, tévelygő eszemet felokosította, hogy az, hogy visszacsinálás, az nem semmi, amint én tévelyegve mondottam és balgán hívém, hanem az a minden és hogy az újjók, amiket hogy nem ád meg, panaszlottam, hogy azok nincsenek is és hogy abban, hogy: visszacsinálás, már benne foglaltatik minden jó. És ő valójában, a maga életében visszacsinált mindent a sírig, ami a sötét kapuja annak, ahonnét mindnyájan kiindultunk, tisztelt úr, mindnyájan, vagy ha jobban megért így - hát igen: a paradicsomnak, azaz a mennyországnak, ahol a visszacsinálásnak vége szakad, mert az az, amit elérni kell. Mert az az, ahonnét mindnyájan kiindultunk, ezt pedig a tisztelt úr is tudhatja...
A süket ember, aki eddig a földre bámulva kullogott, most kérdőleg és gyűlölséges bizalmatlansággal nézett a beszélőre. Nem értett, nem hallott meg Prikk beszédéből egyetlen szót sem, de a süketek ösztönével megérezte, hogy rendkívüli dolgokat mondanak neki.
Prikk lelkébe a vizsgálódó pillantás gyilkos mérget lopott: a haragot. Homályos, szörnyű sejtelmek árnyékvonalai jelentek meg előtte, orrcimpái remegni kezdtek, tétován nézett körül segítség után a rettentő démon, a pokolbeli düh ellen, mert érezte, hogy ha az egyszer átkaphatja a torkát, nem szabadulhat tőle többé. De akkor véletlenül a búcsúsok lobogójára esett a tekintete és a lelkét ismét nyugalom szállotta meg. Édes örömmel töltötte el a lelki békesség, mely leszállt rá, még inkább pedig a tudat, hogy az elkövetkező mondandókban szomorúságok foglaltatnak majd, amikhez mindég vonzódott a lelke. És már azt is érezte, hogy amit majd mond, az olyan lesz, hogy híjába néz rá gyanakodva bárki is, ő tudja, hogy az egyenes, tiszta, okos beszéd lesz, amitől nincs mit tartania és ha az történik is, hogy a buta szomszéd nem érti meg, majd megérti ő: Prikk, ő maga, aki mondja.
Így, folytatta:
- Amint mondtam, azon hely az, ahonnét mindnyájan kiindultunk. És ezt tudhatná a tisztelt úr is, mert tudom én, hogy maga is volt már néha úgy, hogy elszomorodott, ha nézte a kék eget, avagy a nyári éjszakán ragyogó gyönyörű csillagokat, mert a lelke odahúzódott, mintha valaha gazdag ember lett volna, de aztán utóbb szegénységében kitaszították volna a kastélyából és aztán egyszer csúnya, nedves éjszakán a hideg utcáról felnézne a kastély kivilágított ablakaira. Én legalább, én, csekély személyemben néha olyan igen szomorú voltam, különösen ha szép énekeket, vidám dalokat hallottam és azt gondoltam, hogy én már voltam nagy uraság, aki vidáman hallgathatta a szép dalokat, de pedig én alighanem mindétig ilyen cafatos csavargó voltam és csak onnét, a magasságos szép mennyországból emlékszem a dalokra és a szép, kedves urakra, akik majd mondogatják tán, hogy: Áh, áh, Prikk! Itt van Prikk! Hozta isten, Prikk! És hogy a szomorúságom attól van, hogy a kék égből néha visszacsöppenik a szívembe egy-egy olyan kedves, régi hang. És az is forgolódott már a fejemben, hogy azok a sok szépek, amiket úgy szomorúan gondoltam és mondogattam úgy magamban, hogy azok nem vesztek el a puszta semmiségbe, hanem felszálltak oda vissza és aztán ott majd megint megtalálom őket, de akkor már drágakövek lesznek belőlük és úgy csillognak majd pirosban, mint a rubin és a nagy isten odaadja őket és mondja: ez mind a tied, Prikk, lám: sok drágaköved van, gazdag vagy!... De, hanem, ez énrólam szólt, tisztelt úr, és hogy magáról szóljak megint, hát aztán máskor meg, ha valaki bántotta és megcsalták emberek vagy csalfa asszonyok és úgy aztán a szíve összefacsarodott és őszintén belátta, hogy mindezekhez, hogy segítsen rajtuk - maga gyenge, akkor is csak felnéz sírva az égre, mintha régen, nagyon régen otthagyott volna valakit, aki úgy meggyámolítja, aki után vágyódik, ha megtapossák a szívét, a lelkét. Érezi, hogy mintha odavalósi volna, hogy mintha szülőföldjét látná és ezt úgy is mondhatnám, hogy az ember lelkébe a paradicsomkert egy régi röge vagyon bedugva és az ösztökéli mindétig oda vissza a hordozóját. És hát, aki vissza tud oda jutni, az nem azt cselekedte-e, hogy visszacsinált mindent és hát ugyebár nemde hogy nem is lehet több? Ah, az a minden! Nincs is több!... Hát tisztelt úr, mostan, ha rám figyelt, immár tudhatja, hogy miért nem vizsgálom én, hogy az, aki mindezt megmutatta nékünk és most odafent áll a zászlón, hogy az kicsoda?... Nékem megmutatta mindezt egy tükörke által, amely itt van e! Nézze csak! Mert hogy én azt hittem, hogy megöltem egy embert, és ő megmutatta, hogy én, tisztelt úr, önmagamat öltem meg, és ez igaz is volt mindaddig, amíg aztán meg nem mutatta mindjárt a feltámadás útját is. Óh, az emberek bizony, úgy mint én, bizony önmagukat öldösik és nékem úgy fáj a lelkem, hogy mindétig őt szidalmaztam és ő ennek ellenében megmutatta az utat, hogyan kell visszamenni oda!... Oda, ami a minden!... Mindezekre pedig a legtöbb, ha azt kérdezhetné a tisztelt úr, hogy azonban hová lesznek a mérhetetlen sok keserűségek, amik az életben érik az embert, és hogy ezekben nem elég a visszacsinálás, hanem ezekért ugyanannyi jó is jár. De gondolja csak azt a tisztelt úr úgy, hogy az emberek sok keserű sóhajtása, sok mérges, dühös lehelete felszállna a magas, kék égre és sárgára festené azt, és akkor mi azt mondanánk, hogy jó ez így, erről majd a nagy isten megtudja, hogy követelésünk van - hja!, de csak eleinte örülnénk és utóbb mi magunk kérnénk, hogy pusztuljon a csúnya sárgaság és ne fedezze el a szép kék eget! És örülnénk, ha a sóhajtások, panaszok szertefoszlanának a semmiségbe!... Bár én magam is beösmerem, hogy nehéz kérdés uram, barátom, érezem, hogy a leszámolás nehéz, de hát a mi elménk, ugyebár, véges,... a mi elménk zavaros,... nemde?... zavaros és...
Prikk itt megakadt és nem tudta többé összefüggő szavakba foglalni az agyában rajzó, zsibongó, izzó gondolatokat; félénken, révetegen nézett a süketre. Ez megérezte a nézést, visszanézett a beszélőre és zavart, hülye vigyorgással, süketségét leplezgetve motyogta:
- Igen,... igen,... mindenki csak magáért beszélhet!...
Prikk lelkét a gonosznak vélt vigyorgás láttára, a mondottak hallatára pokolbeli düh öntötte el. Megállt, kezét a szívére szorította, hogy az szét ne vethesse a mellét, a szemét lehunyta, mert azt kellett látnia, hogy a mezők, a szántóföldek, amelyek közt jártak, hatalmas, tarka kerék módjára forogni kezdtek körülötte. A füle zúgott; valami rettentően szomorú gyászinduló ütemeit vélte hallani... Prikk akaratának utolsó foszlánya szállt el akkor a verőfényes semmibe, mint valami színes, cifra rongy, amit a szellő felkapott. Azt siratta a siralmas induló.
Prikk rekedten, hörögve mondta ki azt, ami gonosz démonként ott szorongott szomorú lelkének valamelyik sötét pitvarában.
- Azt hiszi, hogy - bolond vagyok? Hogy - megőrültem?
Tenyerét az arcára szorította, hogy visszafojtsa a könnyeit, de azok kibújtak remegő ujjai közül és leperegtek a barna földre. Megállt, a fejét még jobban leszegte a földre és suttogva, hogy bujkáló zokogása fel ne törhessen, siránkozni kezdett:
- Óh, óh, földnek barmai, miért kell közöttetek élnem? De én megbocsátok nektek, mert én már ismerem az utat, amely visszavezet oda, ahonnét mindnyájan elindultunk!
Feltekintett. A búcsúsok már messze jártak, akkor fordultak be a rozvágyi dűlő régi temetője mögé. A napfényes messzeségben, az ingó-lengő lobogó ormáról a Krisztus-szobor már csak mint apró pontocska integetett feléje, a szellő el-elkapta a távozó népség énekének foszlányait és a meleg, illatos mindenségen át odahimbálta Prikkhez.
Messze a mezőségben hatalmas, magányos fa állt.
Amikor Prikk megpillantotta, nagy hangon felkiáltott:
- Odamegyek! És odaviszlek téged, te szív és téged, te csodatevő tükör, feltűzlek benneteket a fa legmagasabb sudarára, mondjátok meg minden élő léleknek, hogy én megtaláltam az utat, amely visszaviszen a paradicsomba!
Futni kezdett a fa felé, szívében az édes szorongással, a gyönyörteljes félelemmel, mert bizonyosan tudta, várta, hogy itt van már a pillanat, amelyben az azúrkék ég kettéhasad és amiközben a mindenséget diadalmas zsolozsmák harsogása tölti be, a mennyek lakói alátekintenek örvendező arccal a fényes hasadékon, hogy üdvözöljék azt, aki a szent, a mérhetetlen titkot ott hordozza szívében.
Egy pillanat volt hátra már csak, hogy meghasadjon az ég, hogy felharsanjanak a zsolozsmák, de akkor Prikk megbotlott egy kivágott fa törzsében, térdre bukott, a bábszív pedig odaesett éppen eléje, az izzó fűre, tükrös lapjával felfelé.
Prikk a tükör felé hajolt és belebámult.
A mennybolt azúrkék végtelensége ragyogott vissza rá változatlanul, egykedvűen, amint talán a vízözön hullámai fölé borult valamikor és a mindenséget csend, halálos csend töltötte be, csak messze, az erdő sötét boltozatai alatt sikongott a sárgarigó.
Prikk talpra állt, remegő inakkal újra futni kezdett a fa felé, hogy feljuthasson a paradicsomba, mielőtt a mennybolt félelmes, változatlan kéksége leereszkedne rá és lenyomná a földre, mielőtt a rettentő csendesség rácsüggeszkedhetnék ólomsúlyával és visszaránthatná.
Ott a hatalmas szilfánál Prikk lekapcsolta derekáról a szíjat és remegő kezével hurkot készített rá. Nemsokára aztán a két lába a levegőben kísérteties táncba kezdett, kimeredő szeme pedig már belátott oda, ahonnét mindnyájan kiindultunk.
Aki arra jár, nézze meg azt a pompás szilfát. Annak egyik ágáról röppent az égbe Prikk lelke fehéren, tisztán, mint valami hatalmas, hófehér sirály.