Précieux vers a fájdalomról

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Précieux vers a fájdalomról
szerző: Kaffka Margit
Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 7. szám

Gondolom: tehetne szelíd vendégem, borus barát,
A tűzhelyhez ülnék vele langyos, télesti csendben,
Formásan, eztüsttálcán szolgálnám fel neki a lelkem,
Zümmögve panaszolnám sorsom, mint szamovár csüggeteg dalát.
»Mi lesz velem? - Még élek! - De nem birom tovább!«

Gondolom, fegyverem is lehetne a jájdalom talán!
Görcsös kezembe ha egyszer írott zászlót szoritna
Valami álom-igéért könnyű halálba uszitna,
Hit-sarkantyuval űzné tajtékos paripám,
És boldog hazugok hada vágtatna dalolva nyomán.

Vagy mint töviskorona fogná felemelt homlokom át.
Mint régi mártirokét, kik karjuk keresztbetéve
Várták az aréna vadját; kifordult szemükfehére
Már látta megnyilni az üdvöt, boldogok énekes honát.
Ó, misztikus kéje a kínnak, - hol keressem gloriolád?

Mégis, ha másféle, ősibb hősök igazibb csodája;
Lenne fájdalmam a gally, mely átnőtt szent fakirok husán,
Kik jajtalan, mozdulatlan, akarva-tagadó tusán
Tétlenebb, létlenebb létre, növényibb alakra válva
Visszaszenvedték testük az isteni közöny-halálba.

Ó, de mind mese ez! Volna csak tövis egy rózsán,
Tűzpiros rózsán, - amivel ablakon int be a kedves
És betérvén asszonyához, - gyermekin kegyetlen kézzel
Játszva lágy keblébe rejti és ráölel szorosan. - - -
- Perc, parázsló gyönyör te, százszor-eleven halál,
Mely lüktetve, sajogva a lét legmélyebb mélyire száll?
S a lélek döbben csudálatos csendben:
»Ez az ajándék! Ezért születtem!«
- - -
Mennyi szépség is lehetne tebenned, Szenvedés!- - -
S mig parádézom itt, hogy így tudok írni felőle
Rendes rímet ragozva, - formásan, finomkodón.
- Milyen szégyellve érzem, hogy hitvány, idétlen, suta,
Megcsúfolt, pellengéres, koszorutlan az enyim,
Mit rejtegettem és becéztem majdszinte éveken át!-
- Minden cédalány kacaghat rajtam! Ujjal mutathat az utca engem,
Ki gyepük tarkálló gazzát ápoltam azaleaként!-
- Szégyen, hogy még mindig próbálom szépítni kudarcos multam,
Menteni régi hitem, alkudni gyengén, nyomorultan;
S a festett bálvány tört cserepeit reszketve illesztgetem! - -
- Ó, inséges, bekerített, sanyargatott város az én szenvedésem!
Tul a falakon hetykén dőzsöl a tábor és gúnydalokat költ rám.-
Hát eltanulom tőle én is - és rikoltom, nehogy sikoltsak
És danolom fuldokolva: »Hej, magam is így akartam!« - - -
- - - De régi, szép könnyeimért tudom, hogy mégiscsak kár volt!
Én szegény, forró jóságom, e léha gonoszkodásba hajszolt!
Eljátszott finnyásságom! Kis pávás önbizalmam!
Dolgaim fontossága! És minden!
Az életem!
- - - - - - - - -
De legalább megadatott nekem, hogy így tudom látni végre!
És írni felőle!