Postavárás
| Postavárás szerző: Tömörkény István |
A hegyeket belepte a hó, a völgyeket is belepte a hó, minden megfagyott, csak a Lim vize szaladt sebesen a kősziklák között. Habjainak gyors szaladását nézte a partról a katona: ennek a víznek minden csöppje fölfelé igyekezett, Magyarország felé. A vizek mindig, folyton-folyvást mentek fölfelé, mi pedig mindig és folyton-folyvást odalent maradtunk, és nem tudtuk még azt sem, hogy mikor jövünk haza. Két esztendő lesz-e belőle, vagy három esztendő, vagy hogy úgy lehet, hogy soha haza nem érünk, hanem ott maradunk a nagy hegyek között, a völgyek kietlen hómezőin, és bámulnak reánk a meredek veres szirtek időtlen időkig - most huszonegy esztendeje volt ez oda alá Novibazárban.
Ott voltunk, ott éltünk, csak a gondolatok jártak haza. Azok sem voltak valami alkalmas gondolatok, a szívek vágytak haza a pusztára, amely ilyenkor csodaszép mélységesen, mikor a hó ellepi a mezőt, a fehér tanyákat és fehér kutyákat egyaránt. Nagy, csúnya hegy állott a tábor oldalán, fenyegetőleg, mintha mindig le akarna ránk esni: a katona utoljára a sóhajtásával hozzá fordult:
- Óh, hogy ugyan miért nem szakadsz le már vagy egyszer? De úgy szakadj le, hogy agyonüss valamennyiünket, legalább nem szaggatódna a szívünk.
A honvágy ült a lelkeken, olyképp, miként valami szomorú fekete holló. Volt eset rá, hogy az emberek játszottak egymással bolondos katonajátékokat, tréfaképp verekedtek is, azután akkor valaki a barák sarkában egy hosszút sóhajtott. Semmi egyebet nem tett, csak sóhajtott egy hosszút, amilyen a lélekből szokott fölfakadni. Azt mindenek egyszerre meghallották, a játék abban maradt, a tréfa elült, az izmos karok leereszkedtek, és szótlanul bámultak egymás szemébe az emberek. Rossz kis halvány petróleumlámpa szomorúan pislákolt lefelé, a barák tetejéhez madzaggal kötözve lévén, egy ember írta alatta nagy betűkkel haza a levelet: Kelt a levelem ideki a kistanyán, kívánom az Istentűl, hogy ezen pár sor írásom egészségbe, erőbe találja magukat...
Találja, ha találja. De miként menjen el a levél onnan a pokolegyházáról haza a hóban? Nagy havak vannak, szörnyű nagy havak vannak (ha a tavaszra mind megolvad, a hegyek tetejére kell mászni előlük). Ha esni kezdett, úgy esett, hogy nem látszottak tőlük a hegyek. Az éjjeli szolgálat emberei az eső hótól nem látták meg egymást, volt rá eset, hogy rá is lőttek egymásra, de a golyó éppen csak a sapkarózsát találta. Okos golyó volt, hogy nem ment két ujjnyival lejjebb: kis temetőnk megint gazdagodott volna egy halottal, s minek azt így is gazdagítani, mikor gazdagodott amúgy is. Nem, nem kell ok nélkül beleereszteni a golyót az emberekbe a sáncokról sem; egyszer ugyan egy kódorgó bús tehenet éjszaka meglőttek, pedig bizonyára békés volt a jövetele. De beszélni nem tudván, halálok halálát nyerte.
Még különben jobb, ha így telik az idő, legalább van miről tárgyalni. A posta már vagy másfél hete elakadt valahol a kietlen nagy havakban, nem jöhet senkinek hazulról se jó hír, se rossz hír. A szülőanya otthonról írt, öreges betűi a leveleken állnak valahol, valamely útszéli barákban, ahol velük a patrul elakadt. Otthon azt hiszik, hogy a levél már a fiúhoz ért, tizennégy nap alatt leginkább le szokott volt érni, s otthon tizennégy napot kiszámítván, reménykedve gondolják, hogy most... no, most már ott a fiúnál a levél.
Pedig dehogy, dehogy, szerelmes istenem, dehogy. Nem jön ide semmi, erre még a madár sem jár, ami igaz is, mert télen nem szokott járni. Csak ősszel szoktak arra haladni lefelé mentükben a magyarországi fecskék, télen nincsen ott egyéb, csak sas, de az sem sok, mert nem is igen volna mit ennie. Ugyan az embereknek sem igen van. A falukban, arra lejjebb az albánok felé, ki-kitör az éhínség, s az albán fiak ilyenkor elmennek az ó-szerb falvakba rabolni, de most a hó akkora, hogy még a szokásos csereüzletet sem gyakorolhatják: adok a fejedbe két golyót, s te adsz nekem érte három kecskét.
Csend volt most, a hó mindent eltemetett, még a szent szolgálatból is csak annyi ment, amennyi éppen mehetett. Az őrök fölálltak helyeikre, s nézték a semmit. Török parasztok szaporán szedegették a lábaikat azon utakon, amiken még járni lehetett, mert hideg volt kegyetlenül. Szőrös mellükön mindig nyitva van az ing, a vihar a keblükre fújja a havat, ottragad, ráfagy a mellre, de eszük ágában sincsen leseperni onnan, mert minek. Ha Alláj úgy akarta, hogy a szél odafújja, akkor maradjon ott. Alláj nagyon jól tudja, mit csinál, minélfogva - Mas Alláj! Hanem egyébként táncolgatnak egy kissé az úton, azt kiabálják egymásnak:
- Zima! Hideg van!
Az őröknek is felkiabálják a tetőkre, hogy zima!, aki barátságosan hagyja helyben:
- Zima hát, bújjon belétök az ördög. Hátha még nem bocskor volna a lábadon.
Az alkalmas török paraszt ugyanis szőrös állati bőröket vesz a piacon, s azt a szőrével befelé madzaggal fölvarrja a lábára. Ez a szőrmével bélelt téli úri cipőnek a formája, csak az a baja van, amíg el nem szakad, nem lehet levetni. Lám, ezen nevetgélni lehet, s valóban jó, hogy történnek olyasmik, amin elmulatozik az ember. Mert az ember amúgy sem tud mit csinálni a rettentő unalomban. Ráadásul az őrnagy (nagyobb úr itt, mint Bécsben a császár) kimondta parancsban, hogy fegyverszünet van. Ez nem volt ugyan komolyan értelmezendő, mert már régen megbékéltünk minden fegyveressel, csak a rablókkal nem. A török katonák cimborák voltak, kártyázni igen szerettek, s nagy előszeretettel vonták ki a rumot a Korán által tilalmazott italok közül. De hát mégis fegyverszünet volt, a puskák lógtak a fogason, legfeljebb ha nagy unalmában a katona szétszedte meg összerakta a "feleségét". Bármi hideg volt is, szinte örült az, akit hívott a trombita szava. Legalább egy kis változatosság; és nagyot nyújtózkodva mondta a semmittevésben elfáradt katonalegény:
- De jó volna már kirukkolni.
- Ki ellen, hé? - kérdezi a káplár.
- Bánom is - mondja a legény -, akárki ellen. Mozoghatnék vagyok már nagyon. Hej, otthon most ugyancsak táncolnak a disznótorokon.
- Ne beszél, ne beszélj - feddi a káplár. - Ha már a magad szívit szaggatod, ne szaggasd a másét, mert - teszi hozzá szelíden - úgy mögváglak visszakézbűl nyakon, hogy vacsorán éred Pilátust.
- Hát hiszen - mormog a legény -, itt te vagy az úr, itt te parancsolsz. Hanem majd otthon. Majd ott elviszlek a Tiszára inni, de szomján gyüssz vissza.
- Már meg a Tiszát emlögetöd - szól a káplár megint. - Hát hogy nem gyógyul be a szád?
Valóban, nem járja itt a Tiszát emlegetni. Árnyékos füzeseit, szép szolid fövenyes partjait, a gulyát, amely lejár rá inni. Minden szó belevág a lelkekbe, a nyers embereknél, a kevés szótehetségű embereknél annál nehezebb világ ez, mert nemigen tudják szavakban elmondani, hogy mi fáj.
- Csak kínozzátok egymást - morog megint a káplár.
Beszélhet. Van a szakaszban egy Balogi Imre nevezetű makói legény, köznyelven Imriske kisasszony, mert egészen lányforma, a hangja vékony, s a mellére nézve is kebles. Ha lakodalmat játszanak a katonák, mindig ő a menyasszony. Most, hogy az ágyán üldögél, egyszerre lányhangon mondani kezdi a Szilveszter-éjszakai éneket, amit éjfélkor otthon sötétben szokás dalolni, miután előbb eloltották a lámpát: Oh szép Jézus, Ez új esztendőben, Légy szíveinkben... Oh Mária, Könyörögj érettünk, Édes reményünk... Hogy ez új esztendőben, Minden ügyeinkben, Lehessünk a Jézus Drága szívében...
Néhány ember indulatosan kapja le a szögről a derékszíjat a hosszú bajonéttal, fölkötik, és mennek, becsapván maguk után keményen a barák rozoga ajtaját. Ezek haladnak az útszéli csárdába az albánhoz, mert már nem bírják a faházban a türtőztetéseket, s félnek sírva fakadni. Mert aki katona sír, annak pipát nyomnak a szájába, s tükröt tesznek elébe, nézze meg magát benne, hogy milyen szép. Hát ezek most már majd alighanem berúgnak elkeseredésükben, az albán ád hitelbe is sliwát meg bort, mert idővel majd csak kinyílik a postánk, s megjönnek az elakadt levelek Magyarországból. Szokott köztük bélelt is lenni. De adja az albán addig a sliwát hozomra, csak fogyjon. Legalább fogy a túró is. Mert a sliwa, ahogy a kecskebőr-tömlőből kieresztik, olyan savanyú, hogy előbb túrót kell az ivása előtt enni. Mert a túró is nagyon savanyú, s utána még sem érzik annyira, hogy a sliwa is irgalmatlanul savanyú.
Mások is eloldalognak a barákból. Nem mindenkit hív a kantin, s ott egymás közt lenni nagyon szomorú. Nem jó az egymás elárvult képébe tekinteni. Azért vannak itt a közelben a török katonák, hogy azokhoz át lehessen menni szomszédolás szempontjából. Hiszen azok is messzünnen valók, e szálas fiúknak gyékénybölcsője a napfényes Anatóliában ringott, pálmafák alatt, a hazavágyás olykor nehéz sóhajokat fakaszt ki az ő széles mellükből is, de mégis nyugodtabban tűrik a világ sorsát. Némely részük már két esztendeje van itt, s még mindig nem tudja, hogy mikor eresztik haza, azonban - Mas Alláj! Allah akarja így, s ez ellen nem lehet szólni semmit. Élnek a szegénység zabkenyerén, és merészen tagadják, hogy nagyon, de nagyon szegények. Mit gondoltok? A padisták katonáiról ilyent még gondolni sem szabad. És nevettek mindig, és vidámak voltak a jó lelkű ázsiaiak, lehet ugyan, hogy a szívgyökereken rágódott a bú férge, de nem mondták és nem mutatták. Bár olykor beszéltek a pálmákról és cédrusokról, amiktől ebbe a havas világba oly messzire estek.
- Bajrám van nálatok? - kérdezte mosolyogva a bas-csausz Ibrahim. - De nem gyütte azt a posta... De van - mondta titokzatosan - azért egy kis van...
S csendesen előhúzta a kerevete alól a tilos italt, a rumos üveget. Fájdalomcsillapítónak.
Sötétedett. A Lim völgyében aludt már minden, csak a katonák voltak ébren, s a hullámok ugráltak mérges morajjal át a köveken.
Azután egyszerre dörrenés hallatszik. Puska szólt, s éles szavát a hegyek visszaverik. Megérkezett a posta-patrul.
És egyszerre vagy háromszáz katona ugrik talpra ott az idegenben, szalad ki a barákokból, kantinból, török katonák szobájából, s hangzik a völgyben az örvendező kiabálás:
- Möggyütt anyátok Magyarországbúl, hozott kalácsot...