Polixéna tant
szerző: Kaffka Margit
Kolosy… (Bartóty-Bartóty-Bartóty!) Útszéli babonává fanyarult baljóslat, egy Végzet, mely mókás szólamba kopott, környékbeli anekdota, magyar ananké! Sok száz éve ül egy családon az átok, minden tagjában sújtja, földjében és barmaiban, a kezdésben és szándékban, kiterjed azokra is, akik hozzájuk csatlódnak, hívek, hitvesek, ágyasok, szolgák és barátok. Száz bizonyság van rá, régi, ködbemúlt történetek tragédiás sora. Tán magvukveszett már, és csak a bohó szokásmondás tartja fenn emléküket. Ha valaki szükségből vagy emlékezésből ezt a nevet veszi az ajkára: biztos baleset éri aznap, bosszúság avagy veszteség, ha nyomban utána, egyazon lélegzetre le nem darálja háromszor egymás után egy másik família nevét, a legendahírű szerencséseket. És emlékszem, hogy kavargott gyerekfejembe rögzötten e félszeg mese aznap, mikor hozzávezettek, hogy szálldosta körül elvénhedt alakját, ahogy ülni láttam az estszürkületben az ablakfülke mélyén, bágyadt sugarak elé rajzolva, merev, furcsa mozdulatlanságban. Tudom – csend volt körülte e percben –, a nagy, felsúrolt nappali rongyszövött szőnyegei sávosan nyúlkáltak tornyos szekrények, cirádás pohárszék alá; oly nagy, dísztelen és üres volt minden itt, kifosztott és szigorú; a vén nő kifehérlő, merev csuklóit láttam mozdulatlanul fekve a fekete kötőn, mint két idegen tárgyat, amiknek nincs közük semmihez itten; és leszikkadt álla kemény vonalát, nyakát, ahogy előremeredt és furcsa gőgű ívben lendült vissza megint a tarkóján települt zsírpúpnak ellenszegülőn. Nem állt fel, hogy elénk jöjjön, biccentve köszönt, és intett, hogy leüljünk; a hangja fulladtan éles volt, elszorított torokból kelő – a golyva miatt tán –, de kimért és jéghideg mondatai hozzáélesedtek büszke szándékossággal; összhangossá emelték őt, és e szikkadt magányt, e merev szoba csendjét a külvárosi nagy parasztházban, a sivár utca poros estjét, az őszt, a rongypokrócokat, a púpot a hátán. „Azokból a Kolosyakból!” – hallottam róla már előbb. A legutolsókból talán.
Kosztoslánynak vittek hozzá, és enyém lett a vert rezes, pohos almáriom felső fiókja, beleraktam az iskolás könyveket, az új ábrás mértant, rejtelmes jegyű algebrát, kék fedelű füzeteket, amiknek izgató üressége az én betűimmel telik majd. Volt egy fadobozban egy üveg odkolonom, három srófos csonthajtűm, egy türkizes aranykeresztem nyakba, ezüstláncon; és pípes kis mosóblúzaim voltak és hat darab vállfodros fehér kötőm. Most már itthon voltam, akkoriban nem volt hová visszavágyni, ragaszkodni nekem; hányt-vetett gyerekévek korai biztosságával néztem új dolgok elé, és mindenhol megleltem a nekem való zugot. Itt egy szobasarok volt, egy nagy, igen mélyöblű karszék; rongyolt, ó szövetén itt-ott keresztülütő szürke kócbélés foltja, de bele lehetett süppedni mindenestül, felhúzott lábakkal, nyalábnyi könyvvel, tűnődő alkonyati gondolatokkal, a tizennégy évem riadozó, elsáncolt, szegényke álmaival. A nagy ablakkal átellen volt ez a sarok, és onnét végig lehetett látni az egész szobát. A kisebb lányok – négy kosztos volt mindig és négy almáriomfiók – eleinte gunnyasztva pityeregtek az idegen, meredt hátú székeken, reszkettek itt, és bénultan nézték a Póli tánt viaszfehér kezét, ha némán feléjük nyúlt a kávéscsészével. Összebújva siratták a falut, a kis libákat, a béresgyerekeket, nagy, szabad hancúrozásokat a szárazmalom előtti gyepen. De összeszoktak pár nap alatt, kimentek a puszta, szérűs parasztudvarra, és cicáztak a langyos szeptemberben e kis iskolaújoncok piros falusi kedvvel. Megtépázták és megszerették egymást az idegen világban. Én a nagy karosszékben maradtam, ölembe ernyesztette a könyveimet a pókháló színű alkonyhomály, és beléleskedtem tűnődő, komoly, kis verébszemekkel. Szemben ült, az ablak előtt Kolosy Polixéna, fehér, bénult viaszkezei mozdulatlanok; felmeredt nyaka súlyos, magányos gőgjével némán figyelt az este elé. A groteszk félgömb furcsán, buckósan ült a hátán, éles, fekete vonalával, mint egy óriás nagy pók, mint valami élces bugyor, csúfondáros teher, amit nyakába vetett az élet. Mögötte valahol messze, az alkonyglóriás, szürke fő körül rajzón – egy régi, régi élet.
– Tízéves koromban – mondta lassan – engem is elvittek egyszer hazulról Eperjesre, apácazárdába. Otthonhagytam a nagy kertet, a hintát, az én két fehér báránykámat, Sportot, a szürke agárt. „Te vagy minden örömem, a kedvemért tedd meg ezt!” – így szólt hozzám az apám. – „Igen!” – csak ennyit feleltem. Én lettem az első tanuló. Jött a püspök csakhamar iskolát vizitálni; nagy ijedelemben volt a főapáca, mi lesz most; egyik gyerek butább a másiknál. Csak azt kértem, ha valaki nem tudja folytatni, engem szólítsanak. Úgy lett, ment minden, mint a parancsolat. Kimentettem az egész zárdát. De az ételt nem tudtam enni, a rossz kotyvasztékot úgy hagytam, hozzá se nyúltam, gyenge lettem már, fehér, mint egy nárcisz, csak gyümölcsön éltem, amit hazulról küldtek. „Aki nem eszik húst, nem kap gyümölcsöt!” – mondta egyszer a vörös képű vén apáca, aki mindig irigyelt. – „Itt Kolosy kisasszony is csak növendék!” – Jó, nem ettem gyümölcsöt. – „Most jöjjön ide, kézcsókkal megköszönni a büntetést.” – Felálltam, sápadtan, mint a fal. – „Nem vagyok rabszolga!” – csak ennyit szóltam. Két nap múlva hazavitt az apám; azontúl kisasszonyom volt.
Nem szóltam közbe soha, nem kérdezgettem erőltetve; hogy lehetett ez vagy az? Fiatal, emberlátó ösztönnel hagytam őt, hálásan és élvezettel hallgatva; olyan egész, olyan nagyvonalú és teljes volt minden, úgy, ahogy ő látta, hitte. Vajon igazán szeretett-e engem egy kicsikét ezért?
– Na… Öregasszony – hát? Van vacsora, anyó? Hát a lámpás?
A fia jött haza, Dani bácsi; hozzáment és megfogdosta a vállát, mókás szeretettel dörzsölt végig a lapockáján, a púpján, valami hírt mondott a városból, és szétteregette újságját a lámpa alatt. Ez ilyen volt. Kövér, fényes hajú, kicsit bamba szemű, öreg legény; elbámultam, milyen sokat tudott enni, és az asztalnál folyton tréfálódzott a legkisebb leánnyal, csúfolta, hogy még selypen beszél. Ha ő ott volt, keveset szólott Póli tánt; szelíd és elnéző mosollyal hallgatta a hadaró, teli friss beszédet, aztán pápaszemet tolt az orra alá, és elővett valami régi lecture-t, németet, franciát. – „Rutt!” – kiáltott Dani bácsi, mikor a kishirdetésekig jutott. Ő maga aludt itt a nagy szobában, ami a konyhából nyílott; mi Póli nénivel akkor a belsőbe vonultunk mind a négyen – két ágy, egy schöberl, két dívány, internátusi rend. Nappal, ha kihordozták az ágyneműt, ez volt a tiszta szoba mégis; egy konzol volt itten tükörrel, findzsával, étagère, két bőrkötésű album a plüssterítős asztalon, névjegytál és hamutartó a makk hetessel – és itt voltak a könyvek. Egy polcon álltak régi, fekete kötésben, vedlett disznóbőrben is némelyik, és vágyva olvastam a fakóbetűs címeket. Hugo, Béranger, Paul de Koch, Goethe, Heine. Sohasem mertem megkérni Póli nénit… Nem, nem, ezek valóban a báró könyvei voltak; egyikben egyszer megmutatta a barnult kézírású nevet: Br. v. Zinnenburg.
Lefeküdtünk, és egykettőre mélyeket, édeseket szuszogtak a kicsik.
– Te nem alszol? – kérdezte ilyenkor a spanyolfal kerítette ágyból.
– Nem tudok! – szóltam mohón, és már úgy értettem a módját, egy-két óvatos kérdéssel benn lenni a folytatásban; elmúlt időkben, hitben, messze illúziókban. Így éji csend idején és sötétben volt minden a legvalószerűbb, legszínesebb.
– Olvastad te a Nevető ember-t? Nem, ugye? Hát a Nyomorultak-at? Na, pedig ti, mostaniak, nagyon képzettek vagytok. A te korodban én már mind olvastam. S az egész enciklopédiát. Azt mondták, „regényes leány” nem a világba való. De Geszti Kázmér el mert venni, szegény. Nem járt rosszul. Ha lementem kiadni a szakácsnénak, sokszor volt könyv a kezemben, de egyszer is úgy láttam meg, regény mellől, hogy csapta oda a lábas fenekéhez a csomó zsírt, amit lopni akart. Disznóölésnél én talpig selyemruhában olvasztottam kinn; feltűztem három helyen a szoknyát, annyi; ha hirtelen vendég jött, kocsi állt meg a ház előtt; ki a három gombostűvel! Annyi volt! – Megint dáma!…
Gyorsan, szinte átmenet nélkül csapott át az özvegysége idejére. Nem volt-e sok érdekes említenivalója a Dani bácsi apjáról, vagy kelletlenek voltak az emlékei? Sohase mertem kérdezni.
– Fürdőre mentem minden nyáron. Szép voltam-e? Ott a képem az albumban, megnézheted. Annyi bizonyos, hogy nem volt két éjszakám egymás után éjjeli zene nélkül soha. Hallottad valaha hírit annak a híres Bunyitaynak? Az volt az, aki kártya közben százas bankót gyújtott, és avval kereste meg az asztal alá gurult forintot. Másokról is mondják ezt; pedig ő volt, vagy ő csinálta legelébb; Bunyitay. Hát mikor felvágták a Bence Jankó vadászkocsiját – az nálunk volt Geszten, az az agarászat –, felvágták, tüzet raktak a tisztáson, mert hideg hajnal volt, és azt mondtam a kis cobolybundában, hogy fázom egy kicsit. Volt fa elég az erdőn – de Jankó úgy akarta. A bolond! Rokon is volt pedig. Hát a volt főispánt ismerted-e még, a vén Szentpálit. Tavalyelőtt halt el. De nagy hódolóm volt! Ott kért meg a sósfüredi parkban egy délután. „Várja meg a leányom!” – csak ennyit szóltam. Egyidős volt velem. Bellusom, a drága, még a passaui zárdában tanult akkor.
– Polixéna tánt… senkit nem szeretett soha?…
Hirtelen csend, szcenériás és fagyasztó, mint felvonásvégeken a döntő szó előtt, mint könyvben, ha pontokat teszünk, sok, apró, néma pontot.
– Az az én titkom! – szólt akkor a reszketeg, fojtott élű hang a szuszogó, pici neszekkel telt éjszakában. Szép volt ez! A hátamon átborsódzott valami furcsa döbbenet; – csak beljebb, igazlátó és pozitivista fiatalságom mélyén, szemérmetes és iróniás lényem belsejében settenkedett gúnyos és bosszús kacaj. Elszégyelltem magam.
– Szerettem! – hangzott akkor váratlanul a spanyolfal mögül. – Soha, senki nem tudta meg; az maga nem is álmodhatta! Nem volt nemes!… Ebből mindent megérthetsz…
Ó, hóbortok, szenvelgések és szépségek; bankópusztító, betyáros, veszett virtus, vesztit érző fajta, halálba táncoló embertípus görögtüzes és torz komédiája; hamis érzelgés, buta gőg, büszke emlékezés! Emlékszem, hevítette és termékenyítette akkor új világba serdülő gyermeklényemet. Nem tudtam betelni vele. Féltudva sejtettem: nem egy emberhóbort ez és nem egyéni, külön visszája élménynek, oknak, hiedelemnek. Útszéli igazság, tragikomikus átok, kopott, magyar ananké! Ilyesvalamit szerettem volna végiggondolni, de belezavarodtam sokszor.
Télies hónapok jártak már, korai hideg, összeszorultunk mind a nagy, almáriomos szobába; a kicsik magoltak, Póli tánt régi, furcsa szagú lomokat keresett elő a pántos szekrény aljából. Egész este elbabrált azokban.
– Ez volt, látod, egy zöldselyem-ruha a kassai megyebálon. Akkor – akkor már Bellusommal mentem. A kotillont már a báróval táncolta. Nézd, ez csak a sleppje, már csak ennyi van belőle. Ha feketére festetem, egy selyemblúz telik ebből. Nem árulnak most ilyen jó selymeket!
Így sokszor teltek magunk közt, csendben az esték; Dani bácsira csak kilencig vártunk a vacsorával; és újabban sokszor nem jött meg. Áthallott néha, éjfélután, hogy elégedett, dörmögő dúdolással tér nyugovóra, de soha erről napközben szó nem esett. Eszter, a szolgáló mondta nekem, hogy sok pénzt, hetven forintot keres minden hónapban a postahivatalnál, ahol dolgozik; annyit és lakbért. És harmincat minden elsején odaad az anyjának a háztartásra. Ám erről, a jellemről, arról, ami van, ami lesz és lehet, a vén szolgálón kívül soha senki se szólt ebben a házban. Harminc forint! És Geszt – a hétszáz hold! Elment! Érthetetlen! Miért „mennek” el hát ezek a Gesztek, ha a volt uraik így meg tudnak lenni szépen havi harminc forinttal… Vagy… miért ne „mennének”, ha az uraik ilyen jól meg tudnak lenni nélkülük… Igen, ez talán! Ez elvirágzott generációk gyökere kifordult már a földből, megszokta, kiélte, mint a tavalyi búzaszár, nem kapaszkodik bele új foglalók eleven, friss éhségével. Csak kimérákba kapaszkodik, maga hívja ki végzetét, barátságos, hazugságos, szépségekkel burjánzó magyar anankét. Íme, az utolsó Kolosy leány!
A jégvirágos ablak előtt ült megint, már szinte csak a hó világlott, s egy utcai lámpa árnyéktánca libegve a meszelt szobafalon. A kicsik korcsolyázni voltak, nekem ma nem volt leckém; mögötte álltam, és óvatos, lágy nyomásokkal, érző ujjal simogattam szét a szegény púpja zsibbatag fájdalmát.
– Puha, könnyű kezed van! – mondta hálából szokatlan enyhén. – Mennyi idős is vagy? Igen. Bellusomnak, látod, ilyenkor már kezet csókoltak; a királyi biztos, Kassán; pedig csak szünidőre jött ki a klastromból, és fehér prémes posztóruhában jött velem egy korcsolyabálra. „Schneeballon!” – Így hívták, igen. – Akkoriban adtam ki bérbe Gesztet; városban akartam lakni, mikor ő nagy leány. Dörmögött persze a sógorság.
„Mit akarsz vele, mire a leánynak annyi iskola, pénzpréda, tanulna itthon libát dugni!”
– De én tudtam, mit csinálok. Mikor hazajött, úgy zongorázott, hogy az ángya, a geszti Simonné viharvert klavírja reszketett belé. Nem volt rajta elég oktáv a széles futamoknak. Ette a méreg!… Azon a télen már a városban laktunk. Hogy ünnepelték, milyen boldog volt. Kérték mindjárt. „Várj – mondtam –, a te számodra több van megírva!” Hát én tudtam, mit beszélek. Tizenhét éves korában eljegyezte a báró. Oberleutnant baron von Lantenau Lützow Zinnenburg. Ezt megmutattam! Előre éreztem, így neveltem. Az én művem volt.
– Póli tánt – szóltam nekimereszkedve a kenésben –, már többször akartam kérdeni. Gazdag volt akkor a báró?
– A vőm?… Katonatiszt volt, osztrák főnemes; Lantenau és Lützow hajdani uraiból, akik császári hercegekkel kerültek rokonságba. Érted te, hogy mi ez? A sok falusi rokon majd szétpattant mérgében. És milyen ember volt, imádta, milyen boldoggá tette! Bécsben laktak, négy szoba a Kärtner-ringen. A bútort is ott vettük, a báróra bíztam, hogy válogassa; előkelő, finom ízlése volt. Micsoda empírszalon! Sokba került, de nem bántam. Úgysem adtam sok kosztpénzt vele, a drágámmal; a kauciót rátáblázták Gesztre. Akkor több volt még… Apanázst adtam; néha többet, mint a földnek bére; de hisz én is többnyire fenn voltam velük. Páholyunk volt a Wiener Operben. Milyen társaság; csupa főrangú tiszt! Velük lakott a vőm húga, egy csodaszép szőke leány; mindig sötétkék bársonyruhát viselt fehér igazcsipkével, és leeresztve hordta a karvastag szőke copfját. Ismerte egész Bécs. Felséges alt hangja volt, kincset érő; hívták az operához, de nem ment. Nem tehette. Egy baronin von Zinnenburg!
Nagy ricsajjal jöttek a gyerekek, éhesen, vidáman; a vén Eszter íziben tálalt. Míg odabenn ágyazott, eltolta a spanyolfalat; s én néztem egy darabig megint a két fiatal főt a képen; a nehéz hajkorona alatt szinte meghajló, finom, lágy vonalú nőfejet, ékszeres, leányos vállait; megadó, tág és szomorú gyerekszemét. S a csinos katona fölpedrett bajszát, értelmes mosolyát, s a kedves iróniás nézést a derűs homloka alatt. Ez volt a pár.
Ezekért élt, küzdött, akart, áldozott és ellenszegült Kolosy Polixéna egy életen át. És ezekben győzött, általuk volt diadalmas, fölmagasztosult, büszke. Áldott ő, az utolsó ama Kolosyak közül, áldott és boldog. Mert ezek meghaltak fiatalon. Három évig éltek szerelmesen négy szobában a Kärtner-ringen; akkor meghaltak minden különösebb viharzás nélkül, és nem hagytak hátra gyermeket. Fiatal halottak és fiatal emlékek, örökre fiatal szerelem.
– Bellusom otthon volt akkor Geszten, a báró nem jöhetett; mozgósítás híre járt. Daninak akkoriban volt az a nyolcezer forintos ügye; kártyaadósság, ki kellett fizetni hirtelen. Jött a hír, tífuszban Fekszik Bosznabródban, a katonai kórházban. Nem mehettünk, a járvány miatt elzárták a határt. Egy reggel hozták a halálhírt. Szegénykém, csak lehullt a földre, mint egy letört virág. A szíve mindig gyönge volt. Az után rohamosan haladt a baj már. Bécsben az én költségemen készült a kripta; most is ott van, egy leeresztett sisakú kővitéz áll a sír felett, és lándzsára könyököl. De ő, a kedves, Geszten pihen. Csak támolygott e világban már, egy évvel túlélte; egyszer úgy esett le templomba menet az úton. „Most eggyek újra!” – csak ennyit mondtam. Bezárkóztam vele és megmostam; megfésültem a gyönyörű, nagy haját, fehér selyembe öltöztettem, és teleszórtam virággal. Senki sem nyúlt más a testéhez.
– És Dani bácsi?
– Majd megőrült. Úgy járt-kelt a puskával napokig, azt hittem, rossz vége lesz. De nem! Rá szükség volt akkor; sok minden eligazítani való volt. Mert így felszabadult a Bellusom része – az én nevem rajta volt a Dani váltóin; el kellett jönni Gesztről. De a drága kis báróném sírjához jogunk van, írásban kikötve. Tizenkét éve annak, Dani jó fiú; nem hagy el engem; miattam nem házasodott.
Meghatva álltam mögötte, és ebben a percben, ezen az estén értettem és szerettem Kolosy Polixénát. Milyen szép, tiszta, egyszerű és igaz lesz minden gonosz, lázító, érthetetlen vagy szomorú dolog; ha így mondják el, ahogy ő mondta. És hogy ő önmagának is így számolt el az élet zavart és kusza tüneményeiről; ez volt erőssége, csigaháza és menedéke, és talán – ez volt az igazsága is.
A karácsonyi szünet előtt váltam el tőle; csak tíz napra búcsúztam, rokonokhoz mentem… Azalatt történt… Ki köt az egyhangú, szürke fonalú idő szálába buta csimbókot; egyforma évek lejárt keréknyomát ki töreti meg vak bukfenccel? Suta sors, babonás balvégzet, régi, régi átok. A szünnapok alatt idegenektől hallottam az esetet. Dani bácsi, a testes, vidám mókájú legény; a sűrűvérű és aluszékony, kerek fejű mokány; bajt csinált Dani bácsi; kisszerűt, mocskosat, ostobát. Sikkasztott! Bolondkeveset, bután – alig néhány tízest; hónapokkal ezelőtt kezdett valami apró, szöszmögő manipulációt garasos bélyegekkel. Ez történt. Elcsapták a postától, napokig nem ment haza; akkor idegenek adták hírül az anyjának, kímélve, szánva, a legszörnyűbbre elkészülten… Mereven ült az ablak előtt, két fehér keze meg se rezzent az ölében, meghajlott nyakán gőgösen, lassan bólintott a nehéz, szürke fő.
– Szeretnék egyedül maradni egy kicsinyt! – Csak ennyit szólt. És bezárkózott a tiszta szobába, ahol a baron von Lantenau Lützow Zinnenburg képe mosolyog le a falról és egy lágyvonalú, gyermekies nőprofil… Sírni nem látták Kolosy Polixénát.
El kellett mennem még egyszer, hogy összeszedjem és az új lakásba vitessem a holmimat. Nagyon féltem ettől a látogatástól; borzasztónak találtam, hogy megtörve lássam őt, vagy hogy szégyenkezzék előttem… A rendes helyén ült, a szokott ruhában, a szokott főhajtással fogadott. Nem mertem beszédbe fogni; reszketve, ügyetlenül rakosgattam össze a könyveket, irkát; az odkolonomat, pípes kis blúzokat és vasalt, fehér kötőket. Akkor felállt, és kávét csinált nekem.
– Hát igen, elköltözöm innét – mondta, kicsit mereven nézve a tejeskanál régi ezüstjére. – Már régen gondolkodom ezen; de csak most van jó alkalom. Egy eperjesi úricsalád – egy kiváló ügyvéd, akinek rokonaim említettek – már régen könyörög levélben, hogy tiszteljem meg a házát. Három nagyocska lánya van. Idestova eladók, s az anyjuk nem él. Anyahelyettesnek, rokoni barátnőnek hívnak. Nem tudom visszautasítani már; mit mondjak nekik? Megpróbálom. Fizetésről hallani sem akarnék, ez természetes; meg is írtam. Azt felelte: majd fog módot lelni, hogy meg ne sértsen. És az egész dologba, elhiheted, csak azért megyek bele, hogy közelebb jussak Geszthez, ahol a sírboltunk van és az édes lányom. Megnézem minden évben; és engem is odavisznek majd.
Megnyugodva hallgattam. Jól van. Tehát házvezető állást kapott, polgári családnál, fizetés nélkül, csak ellátásért. És élni tud majd ott is, tiszteletet parancsol majd, és ámuló, gúnyos kacajt kelt majd titokban minden szava, mozdulata; de ő élni bír megint tovább, álmodni, elhitetni és önmagának hinni. És ez a jó sors. Kolosy Polixéna, a kiengesztelt végzet, feloldott átok, eltisztult tragédia – ez minden; hóbort és humor, bölcsesség vagy rögeszme; ködkötelekbe kapaszkodó gyöngeség vagy hősi erő. Ez minden, a vég – szelíd romlás, visszatarthatatlan, lágy enyészet –, a belebékülés, mosolygó mindegy, halk züllés; hervatag glória az utolsó Kolosy leány vénhedt, szürke feje, púpos tarkója körül. Az ananké.
A nagy fotelre a sarokban, ahol elhelyezkedtem mindenestül, egy ideig, fiatal álmokkal és korai tűnődéssel; ahonnét okos verébszemekkel pislogva néztem bele egy szigorú és különös szobába, az ezüstszürkületbe, egy messzi, régi élet ködképei felé, a keshedt, kilógó kócbélésű, mélyülő karszékemre még visszanéztem elmenőben.