Polixéna kisasszony pöre

Polixéna kisasszony pöre szerző: Cholnoky Viktor

Polixéna kisasszonynak és a pörének történetét akkor hallottam, amikor egy vihartól keresztülszántott nyári éjszakán a Balaton mellől kocsiztunk be a városba. A felhajtott ernyőjű kocsiban ketten ültünk, s egyebet sem láttunk egymásból, mint a szivarunk parázsló tüzét. Messziről, az erdő mögül még fel-felvillant néha az éjszakai tivornyájából hazatérő zivatar egy-egy villáma, mintha a tovabotorkáló korhely szaggatott, jókedvű kurjantásai volnának. A levegő pedig hűs volt, és leírhatatlanul édes illatú, a kocsi gördülésének a hangja csak akkor hallatszott, ha a kerék a friss pocséták valamelyikébe gördült bele, máskor az a nesz, amely nyomon követte a haladásunkat, nem robogás, nem tengelykelepelés volt, hanem az álmából felriadó erdő halk és mégis érces visszhangja, karcsú drüádok és széles mellű oreádok álmos beszélgetése.

A társam, akivel egy kocsiba ültem, Jóbáb Mihály volt, egy öreg és vidéki ügyvédbojtár, típusa az elöregedett kálvinista diáknak, aki a pályája közepén maradt félbe. A tüskés bajusza mindig a szájába lógott, a ruházkodása szakasztott olyan volt, mint az Egressy-Lendvay-kor korhely színészeié, a szivarját pedig olyan mindenkin diadalmaskodó jóízűséggel és delíciával tudta színi, hogy a társaságában lehetetlen volt meg nem állani a rágyújtást. És a humorában szintén a pipa drágalátos keserűségéből volt valami zamat, az a soha el nem feledhető nyájas keserűség, amely otthonos a kálvinista kollégiumok konviktusaiban, a vidéki katolikus plébániák dolgozószobájában meg a magyar humorban.

A zivatar már nagyon messze járt, de mi még mindig róla beszélgettünk, mert az éjszakába forduló este derekán nagy pusztítást vitt véghez a Balaton mentén. A fergeteg, ami vele jött, sok zsúpos háztetőt sodort le, a jégverés nagy kárt tett a szőlőben, a mennykő pedig, amely kétszer Arács mellett is lecsapott, úgy hullott egy álló óra hosszat a Balaton haragoszöld vizébe, mint a férges szilva, mikor a szél megrázza a fáját.

─ Sok vihart láttam már ─ mondta Jóbáb Mihály onnan a kocsi fenekéről ─, de ennél nagyobban csak egyszer volt részem. Hanem az nagy dolog volt. Tizennyolc éve már.

Engem valami nagyon édes elálmosodás fogott el. Vagy a kocsi egyritmusú döcögése ringatott el, vagy a mesének is csoda levegő szenderítette el félig az öntudatomat, vagy pedig a Jóbáb Mihály szivarja vörös pontjának a folytonos nézése hipnotizált. Hátradőltem a kocsiba, úgy hallgattam, amit rekedtes, jóízű hangján elmondott.

És Jóbáb Mihály a következőket mondotta el.

• 
  

Tizennyolc évvel ezelőtt még Hárshegyi Dénes irodájában dolgoztam. Nagy iroda volt, de természetesen csak úgy, a mi vidéki fogalmaink szerint. A principálisom azonban nemcsak vidéki fogalmak szerint volt kitűnő ügyvéd. Fogas volt és agyafúrt, de amellett rossz ember sem volt. Soha a maga hasznára az eszét nem használta, de a klienseiért képes volt olyan agyvelőmunkát kifejteni ─ és milyen velő volt az agyában! ─, amivel meg lehetett volna hódítani egy egész országot, vagy, hogy többet mondjak, Angliában összeszerezni egy egész vagyont.

De hát az én principálisom ide született, Magyarországra, túl a Dunára, a Balaton mellé. És mindazt, ami fölségeset a Teremtő beleoltott az agyába, csak a kliensei számára tudta felhasználni. Neki magának a legfőbb ambíciója az volt, hogy mentül jobb oportó bort tudjon termelni. Erre fordította minden furfangosságát, minden leleményességét, minden energiáját, ami megmaradt a maga számára, hogy úgy mondjam, a lelke minden ihletét.

Ott Arácson, ahol most jöttünk keresztül, volt a szőleje. Mindössze tizenegy hold, rajta kopott cseréptéglával fedett hajlék állt, mellette présház, apró istálló és földhányásos pince. De milyen volt az a szőlő! És hogy ismerte Hárshegyi azt a szőlőt! Azt hiszem, minden egyes tőkét külön ismert, mint Julius Cézár a katonáit. S azt már nem hiszem, hanem biztosan tudom, hogy mindegyikkel külön el tudott beszélgetni. Dödögve, rövid, böködő lépésekkel járt a barázdák között, bal kezével az őszbe csavarodó kecskeszakállát simogatta, a jobbal hol feltolta homlokán a törökös fezt, amit otthon mindig hordott, hol meg lejjebb húzta.

És a dödögését, a hmgetését a szőlőtőkék megértették. Az élettelen dolgokkal is lehet beszélgetni, csak ki kell találni az eszük járását. Ismertem az öreg Dittmájert, a farkasgyepűi erdészt, aki minden pipát magához tudott szelídíteni. A legmakacsabb pipát is bedresszírozta három nap alatt úgy, hogy többet sem el nem aludt, sem pedig fölös bagót nem szűrt. És aki pipát ő megtanított, az kezes maradt másnál is, égette a dohányt, amíg benne tartott. A káptalannak meg volt egy sekrestyése, aki a csizmákkal tudott hasonlóképpen bánni el. A kanonokok mind neki adták oda az újan csinált csizmájukat kitiprásra, mert ha a sekrestyés egyszer kitiport valami csizmát, az többet soha sem tyúkszemet, sem bütyköt nem nevelt még a nagyprépost lábán sem.

Hát ilyen értője volt az én principálisom meg a szőlőnek. Amikor ott járt köztük, a tőkék szinte kunkorították feléje a kacsukat, a nagy, kövér zöld levelek pedig felemelkedtek, hogy dicsekedve mutogassák rejtegetett kincseiket, a halványrózsás chasselas-t, az éretten is éretlennek látszó muskotályt, a ritka szemű bajort, de főképpen a felséges oportót ontó keskeny, tömör, fekete fürtöket.

Én nem csodálom, hogy a principálisom ─ aki amúgy is agglegény volt ─ a lelkének, a szeretetének a java részét a tizenegy holdas kis skvárkája számára tartogatta, a klienseinek meg csak azt adta oda, ami furfang, leleményesség és törvénytudás volt benne. Mesének beszélték, hogy mindig neki van a legnagyobb termése az egész zalai és veszprémi Balaton mellett, és még nagyobb mesének mondták, hogy ő az egyetlen fiskális a városban, akinek soha vesztett pöre nincs.

És azt sem csodálom, hogy emiatt mindenki az ellensége volt. Maguk, nagyvárosi emberek úgy gondolkoznak, hogy annak az embernek, aki minden pört megnyer, okvetlenül népszerűvé kell válni csakhamar. Mi, vidékiek sokkal okosabban gondolkozunk. Mi tudjuk, hogy minden pörben mind a két félnek igaza van. Aki tehát megnyeri a pörit, annak csak a maga igaza hozta meg az igazságot, de aki elveszti, az azért vesztett, mert az ellenfele ügyvédje gazember volt.

Mivel ez nem csodálni való dolog, hanem józan logika, tehát az a harmadik dolog sem csodálatos, hogy Hárshegyi Dénes ugyanannyi ellenséget szerzett magának a városban meg az egész törvényszék területén, mint amennyi jóbarátja volt a tizenegy holdján. Szívesen csak az közeledett hozzá, akinek veszett dolga volt, de az is az ellenségévé vált rögtön, amint nyertté tette neki a veszett dolgot. No, igaz. Miért fizet az ember az ügyvédnek, amikor úgyis az sült ki, hogy igaza van?

...A legelkeseredettebb ellensége a gazdámnak olyan valaki volt, akit sohasem láttunk még az irodánkban. Egy makacs, folyton pörlekedő valaki, rosszindulatú és pertinax, aki az egész vidékkel ─ éspedig éppen Arács közelében lakott ─ hajban állt mindig. Felesleges mondani e jellemzés után, hogy asszony volt, mégpedig vénkisasszony. A vezetéknevét hadd felejtsem el, a keresztneve Polixéna volt.

Hanem ahhoz, hogy tovább beszéljek, új szivarra kell gyújtanom.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Jóbáb Mihály a szivarja még égő csutakján új kubára gyújtott rá, aztán folytatta az elbeszélését.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

─ Polixéna kisasszony csapása volt az egész vidéknek, ahol lakott. Tűrhetetlen és összeférhetetlen volt a természete. Egyszer a szomszédja szőlejéből két katasztrális holdat levágatott éjjel a cselédjeivel bosszúból, egyszer meg a Havranekék nagy gyümölcsösében tette, szintén éjjeli orvossággal, tönkre az egész termést. Soha azonban rábizonyítani nem lehetett semmit. Pörölték, tagadott; a bíró előtt addig sírt, addig kiabált, addig pörgette a nyelvét, amíg mindenből kimosta magát.

Egyszer azonban ─ megint éjjel ─ kigyulladt a szomszédja háza, és porrá égett. Arácson is, Csopakon is, Paloznakon is mindenki azt beszélte, hogy ez is a Polixéna kisasszony bosszúja, s addig beszéltek, amíg a kárvallott embert feleszelték, hogy jöjjön be az én principálisomhoz, és azzal varrassa a büntetőpert a vénkisasszony nyakába.

Úgy is lett, és a principális valóságosan mérges ambícióval ment neki ennek a pörnek. Soha még úgy nekikészülve sem nem védett, sem nem vádolt, mint ahogy most befűzte a büntetőjog hurokszálait ez ellen a maliciózus, epés, gonosz lelkű vénkisasszony ellen. Sok remek pöriratot olvastam én, uram, de olyan mestermunkát még sohasem, mint azt, amiben a principálisom vádat emelt Polixéna ellen nemcsak a szubsztrátumért, a gyújtogatásért, hanem az előző gaztetteiért is, amiket szintén ellenállhatatlan erővel bizonyított rá.

Emlékszem... éppen olyan forró nyári nap volt, mint aminő a vihar előtt ma izzasztott meg bennünket, amikor Hárshegyi Dénes délelőtt tizenegy órakor kihozta a szobájából a kereset fogalmazványát, és odaadta nekem lemásolásra. Ragyogott az arca a megelégedéstől, amikor így szólt hozzám:

"Azt hiszem, sikerült, Miska fiam. Délutánra rendelj kocsit, mert kettőkor indulok ki Arácsra, és csak holnap délután jövök vissza."

Azzal tipegett ki hümmögve, dödögve és a szakállát ráncigálva az irodából. Már akkor a szőlőtőkéivel beszélt.

Másnap délután egymagamban ültem az irodában. Kabát, mellény nélkül és a fullasztó hőségtől álmosan. A nap úgy dobálta le lángoló sugarait a földre, mintha szüreti rakéta volna, a tikkadástól még az ég is elvesztette kékségét, és pállott sárgára vált. Borzasztó melegem volt, és borzasztóan untam magamat. Miért kell nekem most itt lenni az irodában, amikor úgyis bizonyos, hogy nem jön senki? Bementem a principális szobájába, és ott végigheveredtem a bőrdíványon, ami aránylag hűvösebb volt, mint a levegő s mint a többi bútor.

Talán el is szenderültem egy kicsit, de a hőség megint felriasztott, és én odamentem az ablakhoz, hogy behúzzam rajta a zöld sirtingfüggönyt. Akkor vettem észre, hogy az ég nyugoti részén, a rohadt sarok felől, felhő üti föl a nagy tökfejét. Sötét, esőt ígérő felhő.

Fohászkodva feküdtem vissza a díványra, s megint elbóbiskoltam. A szunnyadásomból az ébresztett fel, hogy valaki kopogtat. Felültem, hallgatóztam, s akkor vettem észre, hogy amit kopogtatásnak álmodtam, az a távoli mennydörgés zaja. Jön a vihar! Hűs lesz.

Örvendezve akartam kiszaladni az udvarra, hogy lássam, mennyire tódult fel az égre már az áldás, de amikor a kilincshez nyúltam, akkor vettem észre, hogy az ajtót valaki kívülről befelé is nyitja.

"Ki az?"

Az ajtó kinyílt, és egy szürke, csillogó lüszterruhába öltözködött vénasszony lépett be rajta. Különös, régimódi pukkedlit csapott, és bemutatta magát:

"Polixéna kisasszony vagyok."

A kezében reticule volt acélpillangókból fonva, és minden mozdulatára megcsörrent. Kívül ezalatt erősödött a vihar, az ég zengése mind hallhatóbbá vált.

Meg voltam lepve, a kabátom után kaptam, de Polixéna kisasszony széles, szenvedélyes mozdulattal csapott bele a kezével a levegőbe. Ugyanabban a pillanatban künt nagyot, vakítóat villámlott.

"Hagyja azt a kabátot! Nem udvariaskodni jöttem én ide, hanem gorombáskodni. A maga gazdája engem beperelt, bűnperbe fogott. Azt akarom, hogy vonják vissza a panaszt!"

Én közben visszanyertem a hidegvéremet, és a kabátomat is felvettem. Sajnálkozó hangon és udvariasan jelentettem ki, hogy ez lehetetlenség. Legalább nekem az, a principálisom utasítása nélkül. Polixéna kisasszony leült egy bőrből való karosszékbe, mialatt künn az eget egészen elfedték a fellegek.

És amint ez a különös, villogó szemű vénlány, akinek az arcán egy ránc sem volt gömbölyű hajlású, hanem mind zegzugos élekre szaladt ki, ott ült a székben, künt elkezdett halkan esni az eső. Csendes, hűvös, áldáshozó eső, amely előbb csak lassan szitált, de azután elkezdett szilajodni, csodálatos megfordítottsággal a cseppjei mind nagyobbakra váltak.

Polixéna pedig könyörgött. Vegyem vissza a vádiratot. Tegyem meg Hárshegyi nélkül is, ő majd az ügyészségnél kijárja, hogy nem helyezik hivatalból vád alá. Egészen elérzékenyedett, sírni kezdett. Nagy, sós cseppek hullottak alá a szeméből, amint előbb reám, azután az ablakra nézett, amelyen éppen akkor ismerős kopogás kezdett el pelotonozni. A zápor jégesőre fordult.

Nem vagyok rossz-szívű ember, Hárshegyi mellett nem is lehettem volna azzá, még ha minden ösztön meg is lett volna rá bennem, de éppen azért, mert a Hárshegyi embere voltam, mert ebben a különös dologban egészen a helyettesének éreztem magamat, nem engedhettem. Ha az úr ismerte volna Hárshegyi Dénest, akkor tudná, hogy az volt az az ember, akinél senkit jobban e világon nem lehetett szeretni...

És ez a szeretet ─ lássa, milyen különös az élet! ─ tette keménnyé a szívemet. Nem engedtem Polixéna kérésének, és hidegen, udvariatlanul, keményen mondtam neki, hogy takarodjék.

Akkor aztán az a csillogó szemű, vonagló ajkú és cikázó ráncú vénkisasszony kitört a teljes dühével. Künn csattogott az ég, egyik villámot a másik után szórta, a csatakos, lejtős utcán tajtékzott az aláomló zápor vize, és tajtékzott Polixéna szája is, amikor rám kiáltott, nagyot ütve öklével a gazdám íróasztalára:

"Hát ha nem engedtek, akkor üssön belétek a mennydörgős mennykő!"

Abban a pillanatban megsiketültem valami nem földi csattanás zajától. Az ablak felől hófehér fény borult rá halotti palástnak az egész szobára, minden lobot vetett, a principálisom asztalán az iratcsomók kék lánggal égtek el, én pedig nem egyszerre, hanem lassankint, szukcesszíve, sorrendben vesztettem el az érzékeimet, úgy merültem bele abba az éjszakába, aminek ájulás a neve.

Először elhagyott a szaglásom, mert az impresszió csimborasszójaként nehezedett rá az az érzés, hogy ezer skatulya kénköves gyújtót gyújtottak meg a szobában. Aztán elmúlt tőlem a hallás, olyan akkorddal, hogy a fülsiketítő detonáció valami ringó csendüléssé vált: a tűztorony harangját verték már akkor félre.

Legtovább maradt velem a látás. De nem jóindulatból! Hanem azért, hogy a legszörnyűbb képet mutassa! A beözönlő lángtengerben Polixéna kisasszonyt láttam elégni. Láttam, hogyan kap lángra a lüszterruhája, láttam, hogy a teste is meggyullad, és ezer apró és ragyogó sziporkával égve, örvénylő szikraoszlop gyanánt emelkedik az égnek. És a kezdő ájulás delíriumában azt is láttam, hogy minden egyes kis szikraszeme rút, soklábú bogárrá változik át, s hogy ez az irtózatos bogárraj a vihar tombolása közben sercegve, éhesen, jókedvűen kanyarog ki azon az ablakon, amelyet a mennykő, az Isten e legszörnyűbb csapása nyitott ki neki...

Az utolsó gondolatom valami ilyenforma volt:

─ Nini, a mennykő százmillió részre oszlik! Aztán elájultam.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Jóbáb Mihály itt megint új szivarra gyújtott, s olyan sokáig hallgatott; hogy nekem kellett megkezdenem a beszélgetést újra.

─ Szóval a villám becsapott, ugye, oda az irodába?

Jóbáb Mihály nagyot szítt a szivarján, és az előbbiekhez semmiben sem hasonlatos, humorizáló hangon felelte:

─ Bele bizony! De mennyire!

─ És megölte Polixéna kisasszonyt? ─ kérdeztem.

─ Ühüm...

─ És mi lett Hárshegyi Dénessel? Hiszen az akkor künn volt a szőlőben.

A kocsi gördülése, amely eddig nesztelen volt, egyszerre elkezdett hallatszani. A visszhangos erdő és rét után egyszerre visszhangtalan falak adták vissza neki a kerékagyra a hangját. Beértünk a városba.

Ott szólalt meg megint Jóbáb Mihály:

─ Tudja az úr, hogy mi az a filoxéra?

Megütközve néztem rá, ő pedig folytatta:

─ A filoxéra az a pusztító vihar, az az irtó jégeső, az a mindent felgyújtó villám, ami a Polixéna kisasszony testéből szakadt szerte százmillió darab apró, égő és égető bogárrá. És ami elpusztította a Balaton vidékét, és nyomorékká, koldussá tett mindnyájunkat. Az a nagy harag, ami nem az égből jön alá a földre igazságot tenni, hanem magából a földből mászik elő, és elhallgattatja a gyökereknek, a levélnek, a fürtöknek a beszédét. Amit az én principálisomnál jobban senki sem értett meg, és ami, ahogy elnémult, elnémította örökre Hárshegyi Dénest is...

─ De hiszen az lehetetlenség, hogy olyan ember, mint ahogy ön a principálisát leírja... ─ kezdtem ellene szólni.

─ Maguknak, nagyvárosiaknak persze hogy lehetetlenség ─ fejezte be a beszélgetést Jóbáb Mihály leszállva a kocsiról. ─ De nekünk, vidékieknek ilyen lehetőségeink vannak. Hogy úgy mondjam: ez az agrár-igazságszolgáltatás.