Podmaniczky elmenőben
szerző: Mikszáth Kálmán
Az istenek is megokosodtak.
Akit azelőtt gyűlöltek, tanítóvá tették, most sokkal finomabb rafineriával, beleültetik az intendánsi székbe.
Hogy mért gyűlölték annyira Podmaniczky Frigyest, aki egészen szeretetreméltó ember, nehéz elképzelni. Egész életében jámbor, istenes ember volt. Az egykori híres furvézerben (mert ezen a téren lett ő a legnevezetesebb) senki sem gyaníthatta volna a jövendő kor színházi intendánsát.
Azonban sic fata tulere. Podmaniczky Frigyesből intendáns lett. Tíz évig viselte ezt a hivatalt. Majdnem hihetetlen. Tíz álló évig! Ez a legnagyobb kritika. Egy tíz éves miniszter is ritkaság (nekünk az is van), de egy tíz éves intendáns már valóságos csoda.
Mindig azt hallottam, hogy valami nagydíj van arra kitűzve, ha valaki egy olyan kiszítt szivart produkál, amelyiknek a hamuja le nem esett. Ilyen szivar volt Podmaniczky. Tíz évig nem esett le a hamuja. Éppen nem lehet csodálkozni, hogy most a tizenegyedikben végre leesőben van.
De hát miért megy el a nemes báró? Megharagudott. - Vajon miért haragudott meg? Bizonyosan rosszul esett neki, hogy a pénzügyi bizottságban olyan haragos hangon estek neki az Opera igazgatásánál meghonosodott modusnak. Némelyek másképp magyarázzák az ő távozását. Azt hiszik, hogy valami jövedelmezőbb, nagyobb állásba megy. De ez nem lehet igaz. Podmaniczky Frigyes nem a mai léha emberekből való, kik folyton csereberélik a jót a jobbal; ha Podmaniczky egy pozíción megáll, ő azt el nem hagyja ok nélkül.
S előtte nem ok az, hogy egy jövedelmezőbb hivatalt kap.
Mert egyet ki kell Podmaniczkyról mondani, hogy csak a ruhája tarkabarka, a karaktere hófehér. Az ő önzetlenségéről regényt lehetne írni. (Mégpedig sokkal jobbat az ő regényeinél.)
Egy lap (talán a "keresd mindenben az asszonyt" elvnél fogva) még a báró nadrágjainál is tarkább pletykába szövi be lemondásának okát. Ez kevés hitelt érdemel.
De legyen bármiként, annyi bizonyos, hogy a báró duzzog, s hogy lemondási szándék jár a fejében: világosan kitetszett ez újévi válaszában, melyet a gratulálókhoz intézett.
S íme megértük azt, hogy miután volt elég ereje tíz évig, dacára a sajtónak és színészeknek, megállni egy olyan foglalkozásban, melyhez minden reporter és minden kórista jobban akar érteni, mint az intendáns, miután színészi intrikák, kulissza mozgalmak, hírlapi agyarkodások, kaszinói cselszövények, nem bírták elvenni a kedvét s megingatni a székét - most a pénzügyi bizottságban ölné meg egypár akadékoskodó mameluk.
...Egy hérosz, aki a golyó által ejtett sebeket föl sem vette, hanem egy méhcsípéstől halni készül.
Reméljük azonban, hogy a báró elmenetele még nem bevégzett tény. Ha Tisza megkéri, hogy maradjon, "igen"-t fog mondani. (Hiszen mindig "igen"-t mond Tiszának.)
Távozása nagy veszteség lenne két műintézetünkre, melyek sokat köszönhetnek az ő fáradhatatlan, odaadó buzgalmának. A Nemzeti Színházat ő emelte ama magas nívóra, amelyen áll. Ha egyebet sem tett volna, elég lenne. Az Opera, az igaz, gyenge, mégis sokba kerül. De minden kezdet drága és nehéz.
Egypár megrovandó tarkaságot is talál ott az ember, hogy például kineveznek operatanácsost (mért nem már hangtanácsost?), hogy az Erkel-dinasztiát hagyják ott grasszálni, s örökké az Erkel-darabok járják.
Az embernek a szíve vérzik, mikor látja pocsékká téve a történelmet, látja bőgni és ugrálni, mint egy kecskét Petur bánt, Hunyadi Lászlót s a névtelen hőst, Imre hercegünket.
Gondolja meg az Opera főfelügyelője, Tisza Kálmán, hogy ő is történeti személy lesz (igen, igen, hiába rázza a fejét Csanády úr) a jövendő kor Erkelei őt is zenére teszik s ugrálva fogja elénekelni beszédeit hajába és szakállába font gyöngyökkel.
S mi több, hírlik, hogy Erkel egy régi operáját találták fel a színházi könyvtárban, a "Brankovics"-ot, s hogy ezen archeológiai leletet színre hozzák.
És most már ott vagyok, amit tulajdonképpen mondani akartam. Hogy ti. én csak egy esetben látnám indokoltnak a Podmaniczky távozását.
Ha a "Brankovics" elől szökik.
...Kegyelmes belügyminiszter úr, nyissanak neki ez esetben utat szegénynek!
De ha a magyar Erkel-féle operákból nem is kérünk, igazuk van azoknak is, akik a "taljanizmus" ellen panaszkodnak. Turolla kisasszony kétségkívül legkiválóbb dísze az Operának, de hogy az ő kedvéért csak az olasz operát kultiválják olyan mértékben, mint most teszik, azt ha megengedi is a hármas szövetség (amelyikben nincs bent az olasz nemzet), de egyoldalúvá, úgyszólván provinciálissá teszi operánkat.
Még nagyobb igazuk van azoknak, akik azt vetik fel, hogy sok hasznavehetlen tagot szerződtettek. Van például egy művésznőnk (de sem nem Turolla, sem nem Bartolucci), akinek egyes fölléptére 1200 frt esik.
Tartanak egy énekest, aki bakter szerepeken kívül sohasem énekel egyebet s négyezer forintot húz. (Ezért nyolcszáz igazi baktert lehetne kapni.)
A legnagyobb igazuk azoknak van, akik sokallják azt a pénzt, amibe az országnak kerül. Boldog az ország azokon a napokon, amikor nincs előadás, mert akkor négyezer forintot takarít meg.
De hát a legislegnagyobb igaza mégis Podmaniczkynak van, aki azt mondja: "hogy ezt nem lehet másképp csinálni", mert sok haszontalan személyzetnek is kell lennie, mivelhogy mindent ki lehet számítani, még az időváltozást is megmondja a kalendárium, de hogy ki mikor reked el, az kiszámíthatatlan. És a legokosabbat mondta a pénzügyi bizottságban Tisza, hogyha nagyvárost akarunk Pestből csinálni, akkor azt a pénzt ki kell dobni az idegenek kedvéért, kik fővárosunkban időzve, ezt az egyetlen szórakozást találják.
Az Opera még ma a kezdet stádiumán van. Még története eddig nincs, de történetírója már van.
Gondolom Jósikát akarták megbízni 1200 frttal, az Opera történetének megírásával. (Átkozott mohóság.)
Ha csakugyan meg lesz valamikor ez a történet írva abban Podmaniczky Frigyest fogja megilletni a legkiválóbb hely. Az ő érdemeit elösmeri mindenki. Csapásnak tartjuk távozását, mert semmi kétség, hogy később egyenletesebb, okszerűbb, és olcsóbb vezetést tudna behozni erélyével az Opera igazgatásába is... Szívünkből kívánjuk, hogy e kiváló férfiú eddigi helyén maradjon.
Ha mégis elmegy, sajnálni fogják színészei és kivált színésznői, kik már nem részesülnek többé az ő "cukros kritikáiban".
Ez ugyanis saját külön találmánya volt.
Előadás után bekopogtatott az öltözőkbe, bekukkant a kulisszák közé s amelyik énekesnő nagyon jól énekelt, három cukkedlit kapott tőle, amelyik gyengébben, kettőt, amelyik rosszul, egyet.
Jelszava volt, hogy: "de kapni mindeniknek kell".
E sajátságos kalkulussal kormányozta tíz évig a világ legszeszélyesebb teremtéseit.