Platánfa
Egyszer egy levélke elszakadt fájától
Messze szállt üzetve éjszak viharától.
Napsugár és honvágy majd elsorvasztotta,
Végre sors szeszélye tengerpartra dobta.
Tenger bűvös partján szép platánfa állott,
Lombjával suttogva enyhe szellő játszott.
Madarak szökdeltek rajta, énekelve,
Szép királyleánynak dicséretét zengve.
És a jött-ment vándor rásimult a fára
Szállást kérve tőle, bár egy éjszakára.
Szomorún suttogta: „Én szegény levélke,
Elsodort hazulról sorsom vak szeszélye!
„Czéltalan', egyedül bolygok a világon,
Hűs árnyékom nincsen, nincsen nyugtom, álmom,
Oh, fogadj be, kérlek, szellős sátorodba,
Csodaszép regéket találsz majd dalomba'.”
„Nem kellesz te nékem! szólalt a platánfa,
Nem illesz te hozzám, poros vagy és sárga,
Láttál is tán sokat, de mit hallgassalak,
Rég kifárasztottak a dalos madarak!
„Menj utadon vándor! Nem ismerlek téged,
Nap kedvencze vagyok és csak néki élek.
Messze, ég felé nyúl lombom koronája,
Gyökerem' a tenger hűs hulláma járja.”
(1841)