Pityu bácsi
szerző: Thury Zoltán
A müterem ajtaján magyarosan kopogtak. Olyanformán tudniillik, hogy a külső küszöbön álló ember ujjának bütyke alatt beszakadt a vékony deszka. A festő összerezzent a kopogásra, kedvtelenül nézett az ajtóra s intett a modellnek, a ki egy pódiumon ült előtte, hogy: pszt. Abban reménykedett, hogy majd csak tovább áll a vendég, ha látja, hogy nem nyilik meg az ajtó. Annak azonban, a ki igy tud kopogni, határozott szándéka az, hogy beljebb kerüljön. A kopogás tehát ismétlődött és pedig, ha lehet, még erélyesebben. A festő kedvtelenül rakta le a palettát, meg az ecsetet s vállat vonva intett a leánynak. Az fölállott, összekötözte a derekán a szoknyája zsinórját s átszaladt a mütermen, hogy elrejtőzzék egy függöny mögé. Akkorra kinyilt az ajtó is s az, a ki a küszöbön állott, hirtelen a leány után pislantott s elképedve, tátott szájjal állt meg továbbra is a küszöbön. Lassankint azonban a méltatlankodás váltotta fel az arczán a meglepetést. Csóválta a fejét, ujra meg ujra a függöny felé nézett, mintha azon gondolkoznék, hogy csakugyan látta-e a derékig felöltözött, azonfelül pedig meztelen leányt, a ki eltünt a függöny mögött. Egy szép, gömbölyü, fehér kar kinyult a függöny mögül valami fehér ruha után, a mit egy székről vett fel. Erre a vendég belemerítette a fejét a levegőbe, mint a hogy a levesben megmerítik a kanalat, sokáig és kitartóan bólingatott, mint a ki most már mindennel tisztában van, komoran, szigoruan lépett be. A piktor, kis, vézna, nagyon fiatal, szőke emberke, olyanformán hátrált előtte, mint a kinek csakugyan van némi oka arra, hogy féljen egy ilyen hatalmas megjelenés kritikájától. Rendetlenség volt körös-körül, egy lavorban szappanos viz, a sarokban, az iróasztal tetején nagyon fényesre kefélt czipők, mellettük fésü, hajkefe, kézelők, gallér, ide pakolta le a kalapját a leány is; a széles, magas ablak alatt pedig frissen mosott fehérruha volt halomba rakva. Hirtelen letakarított egy széket s elkényszeredett szivességgel kinálta meg üléssel a vendéget. Megpróbált örülni is. Összecsapta a kezeit, de ügyetlenül, minden őszinteség nélkül s lelkendezni kezdett.
- Száz esztendeje, hogy láttam, kedves Pityu bátyám. Hol veszi magát erre mifelénk. No de igazán, ez a szerencse! - Nyögve tette hozzá: - El se hittem volna, ha valaki reggel mondja, hogy ma itt lesz Pityu bácsi. Tegye kényelembe magát...
A vendég azonban csak állva maradt s komoran, sőt kissé szomoruan is a függönyre meresztette a szemeit. Volt a nézésében valami lesujtó, fagyos méltóság, a minek dermesztő hidegében fázva huzódott meg a piktor.
- Hát az a személy akkor se takarodik el, a mikor a családból való élemedett, tisztességes ember látogat meg? - kérdezte végre és még szigorubban bámulta a függönyt. Még mindig egy helyben állva, az egyik lábát egy kicsit előre csusztatva, olyanformán, mint egy szobor.
A piktor lelkendezett: - Dehogy nem... Most már Pityu bátyámnak szentelem a napomat - s beszólt a függöny mögé:
- Öltözzék fel, Ilona. Mára már nincs szükségem magára.
Ugy látszik, hogy a leány hallotta a beszélgetést, mert sírva felelt:
- Igenis, de künn maradt a réklim.
- Hol?
- Ott valahol. Miért vagyok én személy? Miféle személy? Én tisztességes leány vagyok. Hogy ez a keresetem? Hát tehetek róla! E mellett is becsületes maradhat az ember. A fásláda mögött keresse. Az én becsületem se rosszabb, mint a másé...
A piktor csitította: - Ugyan Ilona, hát ne vegye olyan komolyan. Nem ugy gondolta ez az ur. - A vendég azonban hidegen hallgatta végig a csuklással, sírással meg-megszakított kifakadást s gunyosan ilyen megjegyzéseket tett rá: - Ugyan, ugy-e? No lám! Netene! Hogyne cziczám! - s a mikor végre elment a leány, végignézte tetőtől talpig s a kezével is utána intett, a mikor már betette maga mögött az ajtót. Azután leült végre s hosszu hallgatás, fejcsóválás, hümmögés után méltóztatott végre a szemébe nézni a piktornak, a ki vele szemben összegöngyölgetett szőnyegre telepedett le.
- Hát öcsém, bizony éppen hogy idejében hunyt el az édes apád. Mer' ugyis meghalt volna szégyelletibe, ha efélét kell látnia. Minden gyermekéből tisztességes embert nevelt, hát nem igen tudta volna elviselni azt, hogy éppen a legkisebbik a züllés posványában henteregjen.
- Én? De hát miért, Pityu bátyám?
A patriarkát nem hozta ki sodrából ez az értetlenség. Csendesen, meggondoltan beszélt tovább s a hangjából nem annyira szemrehányás, mint inkább egy elveszett élet felett érzett mély bánat hangzott ki. Szemei a távol jövendőben révedeztek, mintha keresné, hogy vajjon mi lehet az ilyen elvetemültség vége. S valami borzasztó képet láthatott, mert lehunyta a szemeit s felső testét a szék hátához szorítva, kihátrálni igyekezett ebből a megfertőzött világból.
- Te és sejtettük ezt mi odahaza is. Anyád is sok keserü könnyet sírt éretted, meg másvalaki is. Te már tudod, hogy ki. Valaki, a kinek mindenféle szépeket összebeszéltél, a kinek azonban nem sok befolyása lehetett reád. Futkosnak itt a fehérnépek fényes nappal. De hogy ki nem ég a szemed...
A piktor türelmetlen lett, de türtőztette magát.
- De hát a pályám, Pityu bácsi. Nekem szükségem van az ilyen fehérnépre. Ugy hozzátartozik a mesterségemhez, mint az ecset meg a vászon...
Az öreg ur felállott s abból a magasságból sujtott le a kis fiatal emberre:
- Derékig purdén?
- Néha még azon alul is purdén. Az a kérdés, hogy mit festek.
- Ugy? Hát ha ez a kérdés, ebben is el tud igazodni egy jó családból való fiatalember. Régebben is volt piktura, kedves öcsém. Többet mondok, még hölgyek, jóravaló uri kisasszonykák is müvelték. Teszem fel, az apámmal szomszéd birtokos volt egy báró, annak a leánya is föstött. Hanem illedelmesen, szem előtt tartva a családi tekinteteket. Az azonban, a mit te csinálsz s a minek - mondhatom - eljutott a hire haza is, nem tisztességes, földbirtokos szülék gyermekéhez illő. Egy parasztnak, vagy valami zsidónak a gyereke ha teszi, hát megjárja, de a kinek tisztes hozzátartozói vannak... A pályád... Ez az. A pálya ilyen tulzásaitól féltettelek én, a mikor az állatorvosi pályát javasoltam neked. Hamar készen lettél volna, megállapodol... Itt azonban, még ha a legnagyobbak közé is emelkedel, disznó életed van. - Öltözzék fel, Ilona. - De hol a réklim? - Már engedj meg, de ilyen társalgás semmiféle hivatalban nem folyik. Hát ilyen a te hivatalod? Nem is tudom, hogy mit képzeljek róla... S a kik veled egyivásuak, milyen szépen előrehaladtak. Pozicziójuk van. Ki joggyakornok, ki egyéb...
A piktor most már elvesztette a türelmét.
- Én is vagyok valami.
A vendég jobbkeze mutatóujjával hirtelen az ég felé mutatott s az esetlen gesztussal annyira meglepte a fiatalembert, hogy az elhallgatott.
- De hol, öcsém, hol? A szemeten. Mert végre is csak valami egészen tisztességes dolognak nem tartod azt, ha leányokkal adod össze magadat. Hiszen megvan ennek is a módja, de ilyen nyiltan... Ilona, vegye fel a réklit, Ilona vesse le a réklit... Az én időmben kezdő piktorok gipszminták után rajzoltak virágot meg efélét s nem bontránkoztatták meg a családjukat nőcskékkel, a kik a réklit kérik. Pfuj! Én mondom neked, a ki pedig egyébként felvilágosodott ember vagyok. Pfuj, mondom s a szivem fáj, hogy ilyen mélyre sülyedve talállak s nem szivesen bár, de rosz hirekkel kell megkeserítenem szegény édes anyádat. És más valakit is. Az igazat azonban én le nem tagadom. Arra kapható nem vagyok, fiam. Pfuj! A mikor benyit az ember, jobbra-balra szétrebbennek a nőstények... S ilyen életmód után akarsz te a házasélet szentségébe beevezni... Ó, nyomorult fiatalember...
- De Pityu bátyám...
- Nyomorult fiatalember.
Már kezében volt a kilincs s még egyszer visszanézett. Szomoruan, egy kis utálattal és mégis kiváncsian. A szemei szögletében benne volt a vágy, hogy felkutatni szeretne minden sarkot, kiszaglászni a titkokat, fölszedni az illatokat, a mik kiáradtak a sok mindenféle szoknyából, a mi itt megfordult, de méltóságosan, komolyan távozott. A piktor vállát a fülére vonva, elkényszeredetten hallgatta, hogy hogyan recseg a lábai alatt a lépcső.