Pittigrilli
szerző: Gáspár Kornél
Hallomásból sokan ismerik nálunk ennek a fiatal olasz írónak a nevét. Műveit azonban kevesen olvasták, mert bár több európai nyelven megjelentek, a magyar nyomdafesték mind a mai napig nem birt erőt venni közismert szemérmes természetén, hogy tolmácsává szegődjön annak az írónak, aki az olasz irodalom «enfant terrible»-je.
Akik csak felületesen ismerik, általában úgy emlegetik, mintha a modern pornográfia nagymestere volna. És való igaz, akik éppen ezt keresik, sok olyan részletet találhatnak Pittigrilli műveiben, amelyek a jólnevelt polgári irodalomban nem igen szoktak előfordulni.
Azonban súlyosan tévednek, akik azt hiszik, hogy Pittigrilli valóban olvasóinak erotikus fantáziájára akar hatni és érzékeiket csiklandozni. Ő nem tartozik az irodalmi bűvészek közé, akik különös kedvvel táncolnak az izlés borotvaélén. Már csak azért sem, mert ő a borotva élébe egyenesen ─ belefekszik, sőt hempereg, fickándoz, bukfencet vet, cigánykereket hány rajta és mázsás súlyokat akasztat kezére, lábára, hogy mindenki láthassa, mennyire nem humbug az, amit művel. És éppen az a tény, hogy ezen a kockázatos mutatványon nem vérzik el tehetségének komolysága, mutatja legvilágosabban, hogy amit ez a zseniális író csinál, az nem a cirkuszi szemfényvesztő bűvészkedése, hanem valami, amit talán (hogy a hasonlatnál maradjunk) leginkább irodalmi fakircsodának nevezhetnénk. Ehhez a zseniálitásnak egészen kivételes szuggesztiv ereje szükséges és határtalan bátorság. Pittigrilliből egyik sem hiányzik.
Már témái megválasztásában is elképesztően vakmerő. Régebben megjelent öt könyvében ─ a hatodikra, amelyet nemrégen írt, külön visszatérünk ─ jóformán csupán egyetlen kérdést boncolgat, a legleplezetlenebb nyiltsággal ─ a férfi és nő egymáshoz való viszonyának problémáját. Ezt még a mai ridegen tárgyilagos, romantikát, szentimentalizmust nem ismerő korban is szokatlan olyan tökéletes meztelenségben látni, mint ahogy Pittigrilli állítja elénk.
Mert ő nem a kétértelműségek kujonkodó művésze; amit ír, annak többnyire csak egyetlenegy értelme van és az az egy kétségtelen. Írásművészetének egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy mindig a legbrutálisabban «nevén nevezi a gyermeket» és elbeszéléseit olyan szavakkal fűszerezi, amelyeknek létezését az irodalom általában nem szokta tudomásul venni. Ha máskép nem lehet, latinul szerepelteti őket; de anyanyelvén sem riad vissza a legkevésbé szalonképes kifejezésektől sem, nehogy valaki is félreérthesse, amire gondol.
Hogy miért teszi ezt? Egy kicsit talán «pour épater le bourgeois» ─ hogy gyomron vágja vele a nyárspolgárt, akit szinte maniákusan gyűlöl, utál és akinek szemforgató álszenteskedését, gondolkodása félszegségét nem győzi gáncsolni, ostorozni. Amolyan irodalmi Till Eulenspiegel ő, aki csak akkor boldog, ha borsot törhet a filiszterek orra alá, belegázolhat az életükbe, lerombolhatja féltékenyen őrzött bálványaikat és gúnyosan fütyörészve kineveti őket, amint jajgatva sopánkodnak meggyalázott házi oltáraik romjai felett. Kötekedő természet, akinek szinte mindegy az, hogy ki ellen harcol, csak az a fontos, hogy verekedjék. Nincs törvény, amely megfélemlítené, nincs hagyomány, amelyet tiszteletben tartana, előtte semmi sem szent és nem ismer kíméletet. Irtózik a nagy szavaktól, a jelszavaktól, ─ még akkor is, ha a legfenköltebb eszményeket fejezik ki, mert az a meggyőződése, hogy semmi sem olyan kártékony az ember életében, mint a hamis frázisok és a hipokrizis.
Régebben megjelent két regénye és három novelláskötete azért foglalkozik csaknem kizárólag a szerelmi élet problémáival, mert szerinte az emberek ezen a téren vétenek legtöbbet az őszinteség és természetes ösztöneik ellen, a képtelen erkölcsi törvények és nevetségesen idejét mult hagyományok hatása alatt.
Pittigrilli a szerelem terén a legteljesebb őszinteséget és a leplezetlen nyiltságot prédikálja, a szexualitás különválasztását az érzelmi problémáktól (amelyekhez, úgy mondja, semmi köze és amelyek csak értelmetlenül komplikálják) és a konvencionális frázisok kiküszöbölését a két nem egymással való érintkezéséből. Vitriolos szellemességével köteteken át gúnyolja a szerelmesek évszázadok óta megcsontosodott hazugságait, a hangzatos nagy szavakat, amelyeket senki sem vesz komolyan és mégis mindenki használ, a szerelem egész formanyelvét, amely úgy illik, hogy mindig mást mondjon, mint amit voltaképpen ki akar fejezni. Groteszknek találja azt a magas piedesztált, amelyre szerinte a hagyomány, az irodalom és ─ a férfiak ostobasága helyezte a nőt, akihez térden csúszva kell közeledni, mintha kegyeket osztogató istennő volna. Mire való ez a megkülönböztetett tisztelet, kérdi Pittigrilli, amikor «valójában minden nő hetaera (ő kissé zamatosabb kifejezést használ), kivéve édesanyánkat, feleségünket és nővérünket.»
Pittigrillinek az a szerencséje, hogy mindig a humor nyelvére fordítja le, amit mond, mert ha komoly képpel mondaná el, megköveznék. (Így ellenben százezer példányban fogynak a könyvei.) Különben is vérbeli humorista ő. Nem kabarétréfa-szerző, hanem a nevettetés igazi nagy mestereinek fajtájából való, akinek ellenállhatatlanul mulatságos megjegyzései mélyén mindig valami halálosan komoly és keserű örök emberi bölcsesség rejtőzködik.
Nemcsak ragyogó elbeszéléseinek, hanem még regényeinek is ─ amelyek szerkezetileg lazák, rosszak, de mégis zseniálisak ─ meséje oly sovány, hogy rendes körülmények közt arra sem volna elég, hogy egy jó anekdota teljék ki belőle. Pittigrillinél azonban a téma alig fontos, csupán az a mód, ahogy alakjait és a helyzeteket jellemzi. Minden sora robbanó rakéta, minden szava gyilkos szellemesség. Csaknem állandóan paradoxonokban beszél, még sincs benne semmi mesterkéltség és az ember sohasem unja meg, mert mindig tud valami újat mondani.
Kritikusai közül azok, akik nem szeretik (vannak egynéhányan), azzal vádolják, hogy féktelen merészsége kiszámított hatásvadászás, egész írásművészete csupán ügyeskedő «játék a játékkal», kockázatos kötéltánca önreklám, amellyel mellen akarja ragadni a közönség érdeklődését. Úgy érezzük, hogy igaztalan ez a vád és hogy Pittigrilli írói egyéniségének magyarázatát inkább talán az a szép mondás adhatná meg, amellyel ő maga jellemzi a vérbeli humoristát egyik regényében: «olyan, mint a gyermek, aki ha sötét szobán megy keresztül, hangosan énekel, hogy sírva ne fakadjon félelmében.»
Már Pittigrilli régebbi könyveiből is az volt a benyomásunk, hogy ez a nevető filozófus voltaképen szomorú ember lehet, hogy ez a bálványromboló szkeptikus azért tapos a sárba minden eszményt, mert szégyenli, hogy nem tud nem hinni bennük, hogy a szerelmi cinizmus prófétája a saját szentimentalizmusa elől menekül a fölényes gúny bástyafala mögé.
Pittigrilli legújabb regénye, az «Esperimento di Pott» (Pott kísérlete) körülbelül azoknak ad igazat, akik így ítélték meg őt. Ez a könyv szenzációs önvallomás és a legnagyobb meglepetés azok számára, akik ismerik régebbi műveit.
Mindenekelőtt majdnem fehér regény. Szokott túlzásainak nyoma sincs benne, alig akadnak olyan részletek, amelyeket erotikusnak nevezhetnénk. Ez a regény is csupa maró szellemesség, minden megállapítása eredeti és megdöbbentő, gyakran paradox is, ─ de mégis ezerszer mélyebb, mint bármelyik eddigi munkája. A gyilkos humor fehér szikrázásán borongó férfias szomorúság visszfénye tör keresztül. Saját életének irodalmi parafrázisát alkotta meg itt a fiatal olasz író.
Kétségtelenül önmagára gondol, amikor olvasói elé állítja főhősét, Pott-ot, a törvényszéki elnököt, az igazság fanatikusát, aki, mikor bírótársai elítélnek egy asszonyt, akit ő ártatlannak tart, és akinek szabadságáért hiába küzd az emberség és észszerűség nevében, odavágja a törvénykönyvet, ledobja a talárt és elmegy ─ cirkuszi bohócnak, mert szerinte ez az egyetlen becsületes mesterség a világon. A bohóc ajkáról az emberek néha még az őszinte szót is meghallgatják.
Azonban az igazságot, amelyet Pott, a bíró hiába keresett, Pottnak, a bohócnak sem sikerült megtalálnia. Miután minden konvencióval dacoló fanatizmusában szembeszállt az egész világgal és egy eszme kedvéért felforgatta az életét, egy szép napon felkeresi az az asszony, aki miatt hadat üzent törvénynek és társadalomnak és bevallja neki, hogy ő ─ valóban bűnös volt és megérdemelte, hogy elítéljék.
Pott lelkét mélyen megrendíti ez a vallomás. Belátja, hogy hiába akarjuk megdönteni a törvényeket és hagyományokat, amíg magukat az embereket nem tudjuk megváltoztatni, hogy az élet oly furcsa és képtelen, hogy hazugságainak még az ellenkezője sem igaz és hogy aki a meztelen igazságért verekszik, szélmalom-harcot folytat, amelyben előbb-utóbb el fog vérezni.
Keserű és mégis megértő bölcsesség sugárzik Pittigrillinek ebből a könyvéből. Itt nem szenzációs írói trükkökkel akart hatást elérni, csupán mély szellemességű, igaz gondolatokat adott, ─ és remekművet alkotott.
Ha elolvassuk az Esperimento di Pott-ot és utána végigtekintünk azon a nyaktörőn felfelé ívelő írói pályán, amelyet Pittigrilli befutott, mielőtt ehhez a regényhez ért volna, önkéntelenül eszünkbe jut Karinthy gyönyörű elbeszélése a hegedűsről, akinek művészete nem talál meghallgatásra és aki ezért légtornász lesz az életcirkuszban, beláthatatlan magasságokba küzdi fel magát és amikor végre ott áll a szédítő mélység felett a trapézen és a nézők tömege lélegzetvisszafojtva lesi minden mozdulatát, olcsó cirkuszi mutatvány helyett ─ előveszi a hegedűjét és a néma csöndben élete legszebb dalát kezdi játszani.