Piszkos Fred közbelép (Fülig Jimmy őszinte sajnálatára)/Huszonnyolcadik fejezet

← Huszonhetedik fejezet

Piszkos Fred közbelép (Fülig Jimmy őszinte sajnálatára)
szerző: Rejtő Jenő

Huszonkilencedik fejezet →

Huszonnyolcadik fejezet

Reggel a legénység nem akart tovább menni. Mindenki azt állította, hogy a távoli gőzös a Wagner Úr volt. A matrózok azt követelték, hogy a kékszakállú mondjon el mindent!
Wagner úr a földön ült, hátával a korlátnak támaszkodva, mivel már félórája nem akadt, aki felemelje. A különös egyén gombjához kötött madara most már bátortalan röppenéssel időnként felszállott a keménykalap peremére, megkopogtatta a gyertyát csőrével, és csipogott. A verebet, mivel felnőtt közben, elnevezte Arnoldnak, és kabátgombja révén rövid röppályát biztosított számára.
- Miért hozta el ezt a szegény madarat? - mondta Borges, a szerelő. - Itt nem talál megfelelő párt. Szegény...
- Úgy látom én is - szólt Wagner Úr rosszkedvűen. - Ez a futballbíróné tetszik neki.
- Mondja meg most - jött oda Theo erélyesen -, miért állította tegnap éjjel, hogy a maga hajója jön? Mi?! - Mögötte ott állt fenyegetően a legénység.
Wagner úr nyomban válaszolt, ünnepélyesen és komoran! Először is zsebre vágta Arnold nevű verebét, azután felhúzta a cérnakesztyűt.
- Tehát tudjátok meg, hogy Piszkos Fred miért érezte halálát, és tudjátok meg, miért örülök én mindig, amiért jó fiú voltam, és vagyoni helyzetemhez mérten támogattam még a szegénysorsú madarakat is -, szólt komor udvariassággal Wagner úr, és megemelte a kalapját, amit utóbb megbánt, mivel kiesett alóla egy marinírozott halszelet. - Természetesen madár­eledelnek tároltam a fejemen ezt a halat... Szóval, én Port Saidban voltam, ahol Piszkos Freddel bankot alapítottunk igen szerény alaptőkével, de rulettbanknál a pénz nem fontos, mivel a játékosok úgyis hoznak magukkal, és ekkor történt a kínos intermezzo, ahogy operánál a nyitányt mondják. Befutott egy bizonyos Brigitta nevű hajó, amelyik előzőleg pestis nevű betegséget rakodott árunak. Port Saidban az ilyen importot nem tűrhetik. Amikor kiderült a nyitány, nagy rémülettel rohantak az emberek szerteszét. És később kihirdették, hogy a Brigittát elégetik a nyílt tengeren. És én vállaltam csak az egész kikötőben, és nem volt ehhez más társ, mint my old Piszkos Fred barátom, a Kapitány. Mikor aztán nyílt tengerre értünk, azt mondja az én ba­rá­tom, hogy: Te Wagner cimbora, bizony kár ezért a rendes gőzösért, kár a pestisrako­mány­ért elégetni szegényt. Ejnye, feleltem, igazat beszélsz, öreg barátom, előéletemre mon­dom, elsőrangú ötlet... Nahát erre mi a hajón található deszkaholmit lefröcsköltük petróleummal, meggyújtottuk, és egyre távolodva, vízbe dobáltuk az égő deszkákat. Mivel nagy vihar támadt, jól befűtöttük a gépet, azután teljes gőzzel megalakult a Wagner Corporation, és Piszkos Freddel a hajó mélyén elrendezett sok pestises elhunytat a vízbe dobáltuk... Hé!... Hova mennek?... Micsoda gyerekség ez? Megnyugtathatok mindenkit: én nem hiszem, hogy a pestises halottak miatt járkál a Brigitta éjszaka a tengeren. Vagy ha igen, mert az is lehet, még igazán nem kell idegeskedni.
Mr. Theo legszívesebben keresztüllőtte volna Wagner urat, mint egy kutyát, holott ez jámboran ült a korlát mellett, Arnold verébnek, ahogy ott előtte álldogált, egy morzsát mutatott magasról, mivel elhatározta, hogy megtanítja védencét szolgálni.
Délben feltűnt a Tonga szigetcsoport.
Mint már annyiszor, most is tévedett.
A kis sziget bennszülöttei alázatos tisztelettel fogadták őket. A főnök hajlongva eléjük jött.
- Mit tudnak a tudósról? - kérdezte Maxbell.
Ó, ők sok tudósról bírnak értesüléssel. A kis köpcös? Hát persze, hogy ismerik. Erre járt.
Mi?! Theo és Fülig Jimmy szédültek. Hiszen erre nem járt!! Hát mi ez?!
- Erre járt a tudós úr két év előtt, nyár előtt éppen.
- Mit tudtok róla?
- Itt hagyott egy írást, amin az áll, hogy merre megy.
„Továbbmentem, hogy az áramlattal Sambi-Sumbit elérjem. Kevés a készletem, de megkísér­lem a lehetetlent is. Gustav Bahr.”
- Íme! - kiáltotta Maxbell. - Gustav Bahrt feltalálta a tudomány!
Ezután átkutatták a sziget belsejét. Egy barlangot mutatott a főnök.
- Itt táboroztak.
„Kik? Te jó Isten! Mi ez?!” - hüledezett Theo.
- Nézzenek ide! Az oklevele!
És ott volt a barlangban Gustav Bahr akadémiai díszoklevele!
Visszatértek a hajóra, ahol Mr. Theo elsősorban a kabinjába sietett, és sohasem értette meg, hogy mitől maradt életben Gustav Bahr, mikor a tényeket ridegen közölte vele.
- Ez tiszta szélhámosság! - súgta levegő után kapkodva. - Az oklevél otthon volt berámázva a falon! Ez a levél nem az én írásom! És sohasem jártam ezen az undok Tonga-szigeten!
- Ha ilyeneket mond, akkor ön nem ért a földrajzhoz! Azért nincs még veszve semmi. Most én megmutatom a levelet a feleségének, és őnagysága felismeri, hogy hamisítvány.
És ment. Ez az angyal! Olyasmit várt a nőtől, hogy megmenti! A férfiak ősi naivitása alig hanyatlott valamit a kőkorszak óta. Ez a körülmény magyarázhatja csak Mr. Theo reményét, amellyel visszatért a fedélzetre. És itt végre találkozott Liliannal. Egy kis batiszt zsebkendőt gyűrt az ujjai között, izgalomtól remegve. A hangja most rekedtes is volt, mintha sírt volna, és úgy búgta reszketőn:
- Mutassa kérem - búgta -, mutassa!
„Ó” -, gondolta a férfi - „hogy is lehetek én ebbe szerelmes?! Miért is olyan szép ez a nő?”
És átadta az írást Liliannak. Még nem is láthatta jóformán, amikor már így kiáltott:
- Az ő írása! Ó, hogy ismerem minden betűjét! Gustav, Gustav, miért tetted ezt velem?!
És zokogott. És Mr. Theo teljesen elbágyadt az alantas orvtámadástól. Füstölgő szivarját félárbocra eresztette elernyedő ajkai közül, hogy szinte kiesett a szájából. „Uram! Te látod, hogy mit tesz velem, te látod, hogy állok itt, te tudod, hogy ehhez képest mártír volt mindama bájitallal és méregkeveréssel foglalkozó boszorkány, kiket hajdan gótikus főtereken meg­égettek... Hol vannak ezek a régi szép idők?...”
Fülig Jimmy ezalatt néhányszor mély lélegzetet vett, mivel rosszullét környékezte. Watson sápadtan állt, és a matrózok morogtak, miközben a nő ismét megkérdezte a vén óceántól, hogy miért tette ezt vele? - (Gustav! Gustav!) - Hogy ő miért teszi ezt velük, amely kérdés érdekesebb és drámaibb volt e pillanatban, azzal a priznices szultána nem foglalkozott.
- Bizonyos ön abban, amit állít, asszonyom?
- Uram! A férjem áldott kezevonását csak megismerem?!... Az én tudósom! - búgta.
Á! Ő ezt nem csinálja! Elhozza a gardróbszekrényből a földrajzkutatót ennek a nőnek! Idevágja neki a férjét, azután kivágja őt a tengerbe, és jöjjön a villamosszék, a mindenit a muzsikus lelkének!
Ezt gondolta, és állt, búsan csüngő szivarjával, melyről mint gyászoló fejre lassan hulldogált a hamu, végig a kabátján. Csak állt, és ilyeneket gondolt, és nincs kizárva, hogy a kígyó is efféléken tűnődik, mialatt szinte mozdulatlanul nézi bűvölőjét és táncol.
Ám új remény csillan! Jön! A mentőangyal!
Halihó!... Nincs veszve semmi! Itt az expedíció gyöngye, a törvény villámainak nyugalmazott Jupitere, Schwachta Szókratész, vagy Knapp úr, ez most mindegy, ahogy tetszik... A csoporthoz lép! Barna flanellruhában van és kockás sapkában, valamint kurta pipát is visel a szája szélén, mint a mesterdetektívek.
- Bocsánat - szól a rikító mentőangyal -, nem akarok beleszólni az expedíció intravénás ügyeibe, mivel a sporthoz nem értek, és fiatalság bolondság. De számos orvosi könyvből tudjuk, hogy aggódó nők, hisztériás állapotban, az altudat nevű szekréciós mirigyek zavarától vágyálmodásba esnek, és ilyenkor valósággal állítják, ami voltaképpen csak beteges feltevés, vagy ahogy Pasteur írja, maxima fantazmagória. Engedjék meg, hogy én, aki számos fakszimilében tanulmányoztam már a földrajzkutató Gustav Bahr kezeírását, és sok levelet őrzök tőle gyűjteményemben, most tárgyilagosan közreműködjek.
Mr. Theo szeme felcsillant.
- Ostobaság! - kiáltotta a nő. - Én megismerem a férjem írását!
- Kérem - szólt Mr. Theo -, itt a tárgyilagos szakértő dönthet csak.
A kaucsukkézelő hivatali vértanúja átvette az írást, hosszan megnézte, vállat vont és bólintott:
- Semmi kétség, ez Gustav Bahr írása... - Lassan továbbment, és egycsövű messzelátóját szeme előtt forgatva, elmerülten a tájat nézegette. Mr. Theo az út folyamán soha ilyen halálosan nem sápadt el dühében, mint ez alkalommal. És Fülig Jimmy, amint elnézte széles ulszter-kabát­já­ban, pompás eleganciájában a hóhért, egy költői merengésnek adta át magát. Elképzelte, hogy megy le a nap, ő álmatagon ott áll a hajó korlátjánál, azt ismétli búsan: „szeret, nem szeret” és apró darabonként eltépdesi az ítéletvégrehajtót, miközben egy-egy lassú, de könnyed, kecses mozdulattal odadobálja az alant nyüzsgő szelíd cápáknak.
Theo lement a fülkébe.
- Jöjjön ki!
A tanár ki akart jönni, de magával rántotta a szekrényt is, mivel a gallérjába hátul beleakadt egy fogas.
- Akasszon le!
- Most nem erről van szó. Bár az ellenkezőjét készséggel megtenném.
- Miért nem hozott mindjárt egy hóhért is magával?
- Nyugodt lehet, nem mulasztottam el. Ez az expedíció jól van megszervezve. De mit szól a feleségének ama kétszer hangoztatott kijelentéséhez, hogy „Gustav”, majd azt kérdezte harsányan, hogy mit tett ön vele?
- Uram, mit tehettem én vele? - hebegte ijedten Gustav Bahr - ön tudja, hogy San Franciscó­ban porszívókat árusítottam.
- A fene ette volna meg magát, mielőtt megismertem! Azt állítja a felesége, hogy ön az utazásaira magával hordta a diplomáját is!...
- Ez az állítás olyan átlátszó és pontosan fordított, mint a Fata Morgana a sivatag fölött negyvenöt fokos szögben.
- De azt legalább elviheti egy forgószél!
- Heves forgószél már élő embert is elsodort - jegyezte meg némi optimizmussal a tanár, és úgy látszott, ábrándozik.
Kopogás hallatszott, mire Gustav Bahr gyorsan visszament a szekrénybe. Fülig Jimmy jött be idegesen:
- Nagy baj van. A legénység most követeli, hogy azonnal forduljunk vissza, miután nem kötelesek folytatni az utat, ha Ön megőrült.
- Tessék?!
Ez történt. Váratlanul megjelent Borges, a szerelő, és vele volt Pepita Ofélia is.
- Uraim - mondta a kürtőkalapú -, sajnos, szomorú hírt kell közölnöm. Szeretett urunk, Mr. Theo megzavarodott, ami különben életmódja miatt előrelátható volt. A művésznővel sétál­tunk, és Mr. Theo ajtajánál hallottuk, hogy a szerencsétlen magában beszél. Menjenek le hozzá, és kötözzék meg.
- Ostobaság! - kiáltotta Fülig Jimmy.
- Ha Mr. Theo, a felelős vállalkozó megőrült, akkor vissza kell fordulnunk - szólt mohón Watson.
A legénység zúgolódott. És most megjelent Mr. Theo is, miután Fülig Jimmy hívta. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, özvegy (?) Gustav Bahrné lelkesen mondta:
- Ah, önök tévednek! Mr. Theo szintén spiritiszta testvér, és megbeszéltük, hogy lent a kajütben ő szól hozzám, én erősen rágondolok, és hallani fogom. Hallottam! És köszönöm az üzenetedet, lélektestvér!
- Kérem... - hebegte dühösen és siralmasan, de elfogadva a mentőövet Mr. Theo -, igazán örülök...
Ezt úgy-ahogy el kellett fogadni. Még Watsonnak is. Csak Borges mondta tűnődve és csodálkozva Pepita Oféliának:
- Ezek a spiritiszták... A nő itt fenn meghallja, amint a lélektestvér azt mondja neki ott lenn transzban: „A fene ette volna meg magát, mielőtt megismertem...”
És a Stanley Up To Date most már utolsó fordulójában útjának, ismét elindult az utasok nagy részének balsejtelmeitől kísérve, láthatatlan vontatókötelén a lerázhatatlan végzettel.