A lap feldolgozottságának foka

Pista

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Pista
szerző: Csáth Géza

                                                                                                      Bródy Sándornak

Pista a legtehetségesebb és legnagyobb stílű nőhódító volt azok között, akiket életem eddigi folyásában alkalmam nyílt megfigyelni. A regényekben olvastam különb fickókról is. A színpadi hősszerelmesszerepek egy része szintén rálicitál Pistára. De így, az életben nem láttam nála különbet, tehetségesebbet, találékonyabbat.

                                                                           1

Az apámnál dolgozott mint írnok. Aranykedély és vasegészség jellemezték. Órákig el tudott játszani velem. Megtanított a golyózás minden titkára. Nem riadt vissza a fáradtságtól, ha arról volt szó, hogy valami mulatságot csináljon nekem. Rajzolt, levonóképeket hozott, cifra betűket írt, és csatamezőt szerkesztett az ólomkatonáim számára. Használható, ügyes, nyílt eszű ember volt. És emberismerő.

Tudott a parasztok nyelvén, és ha kliensekkel tárgyalt, ragyogtak a szemei, és hivatalos pátosz jelentkezett a mozdulataiban. Az apámtól meg a törvényszéki emberektől hallott legszakszerűbb, legszebb jogászi kifejezéseket használta. Olykor órákig elbúvárkodott a törvénykönyvekben, és ilyenkor sóhajtva fejezte ki sajnálatát, hogy megboldogult apja nem törte le annak idején a derekát, és nem kényszerítette a tanulásra. Párszor elbeszélte azokat a válogatott ravaszságokat, amelyekkel keresztülvitte, hogy hónapokig iskolakerülői életet élhessen, de amelyeknek a vége mégiscsak az lett, hogy a második gimnáziumból ki kellett venni, így került a törvényszékre díjnoknak és később ügyvédi irodákba. Mikor hozzánk jött, és barátom lett - én hatéves voltam, ő húsz.

Mindjárt az első esztendőkben számtalan bonyodalmat okozott a háznál. Két szobalányra és egy szakácsnőre emlékszem, akiket miatta kellett elküldeni. A lányok a falujokba mentek lebetegedni, a háztartásba zökkenések álltak be, édesanyám vörösre sírta szemeit, de apám nem akart Pistának felmondani.

- Meg kell neki bocsátani, elvégre fiatal, jó vérű ember! - szokta mondani. Azt hiszem, imponált neki Pista ügyessége, aki az irodában, méghozzá a hivatalos órák alatt és le nem zárt ajtók mellett oly ügyesen intézte a dolgokat, hogy senki se sejtett semmit.

Pista gyorsan és megfontolás nélkül hódított meg minden nőt, aki a keze ügyébe esett. A fiókja tele volt cukrokkal, pántlikákkal, levelekkel. Olykor gondosan bepakolva egy-egy selyem fejkendőt hozott. Kibontotta, megmutatta és elbeszélte, hogy egy lánynak lesz. Érdeklődés nélkül hallgattam ezeket a dolgokat, nem értettem, hogy lehet ennyit fáradozni a nők miatt.

Pista állandóan efféle ügyekben dolgozott. Mindig két-három, usque öt nővel volt dolga. Részint asszonyokkal, részint lányokkal. Eggyel-kettővel rendesen nagyon jóban volt. A többiekkel szakítófélben vagy kezdésben. Pompásan elrendezte ezt. Mire azután eggyel végképp és mindig formásan (valami ürügy alatt) szakított - akkorára már volt egy új, akit már munkába kezdett venni. Puhította taktikával, szívósan, nem sietett, nem volt neki sürgős, és egy szép napon, amikor örömtől ragyogó arccal lépett be az irodába, beszámolt nékem az előrelátható, egyforma, biztos sikerről. Saját kijelentése szerint házasságáig hatvankét viszonya volt, s ezek között tizenhét leány, akik neki ajándékozták szüzességüket. Ha mármost tekintetbe vesszük, hogy Pista harminckét éves korában házasodott, és összevetjük ezt a tényt egy vallomásával, mely szerint tizenhét éves korában ismerte meg a szerelem misztériumait, akkor nyilvánvaló, hogy víg legényélete tizenöt évre tehető. 62:15=4,13333... Eszerint egy esztendőre átlag négy nő esett. Közülük 1,13, tehát körülbelül az egész állomány huszonöt százaléka érintetlen leány volt.

Voltak közöttük - már a kisvárosi készlethez képest - varrónők, gazdalányok, szolgálók, özvegyek, kikapós menyecskék. Némelyikkel elbajlódott egy évig is, amíg azután a nő végre elment a találka helyére. Pista minden kerületben tudott egy biztos azilumot, ahol idilljeit rendezte. Öreg parasztasszonyoktól vette bérbe a szobákat, akik ilyenkor vacsorákat főztek a szerelmeskedőknek. Pista ilyenkor a rendes liternél még valamivel többet szokott inni, és általában nem kímélte a pénzt. Sokszor kijelentette:

- Vigyázok a pénzre, nem dobálom szét, de erre a dologra nem sajnálom, hadd menjen!

Özvegy anyjánál ellátása volt, minden keresetét nőkre költhette.

                                                                           2

Tizenkét éves lehettem, amikor nagyobb figyelemmel kezdtem hallgatni Pista morfondírozásait, beszámolásait és terveit. Ekkor esett szó gyakran valami Zsófiról. Szegény leány volt. Szolgáló valami boltosnál, de Pista szerint, ha minden eddigi szeretőit összerakjuk és "tízzel megszorozzuk" - még akkor se érnek fel Zsófival. Pista enthuziazmusának okát ma jól látom. Zsófi nem hederített reá. Legalább úgy mutatta. Reá! - akivel minden nyolcadik köri leány szerencséjének tartotta, ha beszélhetett.

Hiába állt ki Pista este a kapuba, hiába fütyülte el a legszebb nótákat, Zsófi nem jött ki hallgatni. Nappal még elbeszélgetett vele, de akkor is sietett, nem akart hosszan időzni, szóval, hogy neki Pista nem kell. Rágta a dolog kitűnő barátomat, de közben más sikerek - amelyeket bölcsen nem mulasztott el learatni - kárpótolták a szomorúságért. Zsófi azonban visszatérő motívum maradt.

Egy alkalommal Pistát csaknem ábrándozva találtam az íróasztala mellett. Még a Tek. Kir. Törvényszék "T" betűit se volt kedve kicifrázni a keresetek felzetén. Pedig ezeket nagyszerűen értette. Számtalanszor gyönyörködtem mesteri nagybetűiben.

Nem beszélt többet Zsófiról. Már ebből gondoltam, hogy komolyabb lett az ügy. Úgy is volt. Pista egészen elhanyagolt engem, türelmetlen lett, kevesebbet ült az irodában, nem szeretett csevegni, nem mesélt kocsmai tréfákat és anekdotákat, amelyeket pedig nagy élvezettel hallgattam. (Pista tudniillik vérbeli elbeszélő volt.)

Ebben az időben gyakran fordultak elő nála orrvérzések. Nem állította el. Kiment a konyhába, mosdótálat kért, és hagyta folyni. Közben halkan káromkodott és biztatta:

- Hadd folyjon!

Utána néhány napig sápadtabb volt, de aztán újra visszakapta a régi csattanós színét.

Jó meleg nyár járt ránk.

Ilyenkor rendes mulatságunk volt Pistával legyeket fogdosni. Bámulatos ügyességgel csinálta. Elfogta a legyet, kicsit megnyomta az oldalát, megnyomorította, és beletette a bal kezében levő apró papírstanicliba. Tízet rakott egybe, azután végképp lezárta. Egy délután ily módon harmincöt ilyen staniclink gyűlt össze. Összeolvastuk őket, mint a pénztekercseket szokás. Háromszázötven légy muzsikált bennük.

Ez a mulatság most elmaradt. Magamnak nem volt kedvem hozzáfogni, Pista pedig egyáltalán nem mutatott hajlandóságot. Dühösnek látszott. Újabb és újabb orrvérzései voltak. Nem ismertem rá.

                                                                           3

Szeptemberben jártunk már, amikor egy napon megszűnt a barátom rosszkedve. Szombat délben, az iskolából jövet, találkoztam vele. Elébem jött. Kijelentette, hogy majd mesél valamit. Hazamentünk. Leültem apám asztala mellé. Pista sugárzó arccal, nagy léptekkel le-föl járkált az irodában.

- Emlékszik még, Józsika, a Zsófira, akiről meséltem, hogy nem akar kötélnek állani?... Nohát, ma délelőtt mégis!... Nincs még egy ilyen lány a világon. Persze hogy rátartós volt. Hiába ígértem én neki fűt-fát, selyemkendőt, selyemruhát, aranygyűrűt, száz forintot - nem akart. Igazi százforintost kértem a sógoromtól, és megmutattam neki: Ez lesz a tied! Azt mondta mindig, hogy nem, nem. Én meg csak annál jobban bolondultam. Mondtam magamban: a kutya teremtését, éppen te kellesz. Mert szép ám. Olyan szemei vannak, mint az őzecskének, és pirosak az ajkai, mint ez a piros ceruza. Az arca pedig fehér, mint egy úriasszonyé. Majd egyszer megmutatom magának, Józsika. De még csókolózni se akart. Még meg se engedte magát ölelni. Mióta megismerkedtünk - a mai napig számítva -, tizenöt hónapja járok utána. Rengeteget fáradtam miatta. Hajnalban keltem sokszor, hogy beszélhessek vele, mikor a kútra mén, utána jártam, bálba vittem. Táncolt velem, megitta a boromat, de azontúl semmi.

- Nahát, azután ezelőtt egy héttel este kilenckor megfogtam az utcán. Rám jött a dühösség. Mit, mondtam neki, hát nem akarsz? Azt felelte: nem. Nem akarsz? - kérdeztem még egyszer. Nem, mondta, és lesütötte a szép szemeit. Odaugrottam, és ahogy csak bírtam, jobb kézzel, képen vágtam. Eltakarta az arcát, és a falnak dőlt, annyira megszédült. Nagyon megsajnáltam szegényt, de nem bántam. Bal kézzel is adtam neki még egy jó nagy pofont. De ahogy csak bírtam! Csak támasztotta tovább a falat, de nem sírt. Erre otthagytam, hazamentem, lefeküdtem.

- Tegnap délben, amikor vizet hozott, újra találkoztam vele. No, mondom, Zsófika, eljössz-e? Erre csak csendesen azt mondta: még mama elmék. Délután eljött, elszökött a régi helyéről. Elvezettem a Panna nénihez, annál aludt. Vele vacsoráztam, de nem maradtam ott. Azt mondtam magamban: várt a Pista, várjon a Zsófi is. Ma délelőtt aztán elmentem, és elvettem a szüzességét.

- Soha ilyen kedvesem nem volt. Hogy tud az ölelni, csókolni! Megérte a fáradságot. Csak áldom az istent, hogy akkor feldühösödtem és pofon vágtam. Ha ezt nem tettem volna, ma is ott volnék, ahol egy év előtt.

- És ebből megtanulhatja, Józsika, hogy ha majd nagy lesz, hogy nem szabad elveszteni az embernek a kedvét és türelmét. A lányok csak akkor adják oda magukat, ha látják, hogy valaki igazán nagyon kívánja őket. De akkor azután muszáj nekik.

Pista megsimogatta a fejemet, rendbe hozta az íróasztalát, és szokása szerint, hivatalos nyelven, berekesztette a munkát:

- A mai délelőttre rendelt szent evangéliumot egyhangúlag beszüntetettnek nyilvánítom!

Azután félrevágta a fején a kalapját, rágyújtott egy Portoricóra (melyet a legjobb szivarnak tartott), és fütyörészve távozott.

                                                                           4

Később is gyakran fejtegette előttem azt a nagyszerű tanulságot, amelyet speciálisan a Zsófi esetéből vont le, de amely minden régebbi és ezutáni sikerének is pszichológiai alapja volt. Évek múlva - ó, évek múlva - olykor sokat gondolkoztam rajta, hogy igaza van-e, vagy nincsen-e. S abból, hogy sokat gondolkodtam rajta - már sejthető, hogy nem nekem volt igazam, hanem igenis neki kellett igazának lenni.