Piros (Karinthy Frigyes)

Piros szerző: Karinthy Frigyes

       Most már bevallhatom, mint a meggyógyult beteg, akit feltételesen kiengedtek az intézetből – elmesélhetem, tárgyilagosan és fölényesen (figyelték már, milyen gyanús elfogulatlansággal szoktak beszélni betegségükről a kikúrált elmebetegek és milyen műveltek? Minap egy úriembernek, aki túl sokat tudott nekem az elmebetegségekről beszélni, nyíltan megmondtam, hogy uraságod vagy elmeorvos, vagy elmebeteg, de az is lehet, hogy mind a kettő), – szóval, most már beszélhetek a piros-mániámról, felvilágosíthatom ismerőseimet, akik aggódtak értem, miután piros-betegségem, úgy látszik múlóban van, jelen cikket például fekete töltőtollal írom már, kék tintával, tessék idenézni, aki nem hiszi.

Kezdődött pedig a dolog egy szép piros cigarettaszipkával, rubinpiros volt, áttetsző, csak úgy szikrázott, nagyon megszerettem. Jól jegyezzük meg, piros volt és nem vörös – hová gondolnak, kérem! Utálok minden színt, amit jelképnek használnak az emberek, ahelyett, hogy gyönyörködnének benne! – világos piros, cinóber és nem kármin, ami, szerintem, legalább annyira különbözik a pirostól, mint a zöld vagy fekete. Ezt a szipkát még ajándékba kaptam, egy ideig csak a szipkák közül választottam ki kedvenc, szipkámnak és nem is sejtettem, hogy végzetes szenvedélyem, e szipka iránt tanúsított különleges vonzalmammal kezdődik.

Mert egy napon rájöttem, hogy nemcsak szipkában, de cigarettadobozban is legszebb a szép, áttetsző piros. Nem is nyugodtam addig, míg be nem szereztem egy ilyen piros cigarettadobozt, s mert a dobozhoz jobban illettek a piros végű cigaretták, hozzászoktam, hogy főként ilyeneket vásároljak, ha nem is sikerült olyan olcsón hozzájutni, mint a többihez.

Így indult a betegség, minek lejtőjén nem tudtam többé megállani.

Következő szerzeményem piros aprópénzerszény volt, patkóalakú, szattyán. Jól emlékszem, régi barna erszényemet szándékosan hasítottam be, hogy ürügyem legyen újat vásárolni. Aztán piros pénztárca jött, majd a pirosfedelű noteszek egész sorozata.

Hogy stílszerű legyek, most már vérszemet kaptam, mint a bika a piros posztótól. Következett a piros öngyújtó, ezért már harcolni kellett, az egész városban nem lehetett kapni, a végén külön emailréteget galvaníroztattam egy ezüst öngyújtóra, hogy piros legyen. Ezzel még nem volt baj, de mikor gyönyörű cyma-órámat vittem be a műóráshoz, hogy fessék pirosra, az órás sokáig hallgatagon forgatta az órát, valamit súgott a segédnek, aki a telefonhoz sietett – jobbnak láttam sietve ellépni és egy ismerős órást venni rá, hogy pirosítsa ki az órámat.

Hetekig tartó nehézséget a piros töltőtoll okozott, ebonitban nincs piros (szakértő lettem közben). Londonból küldött végre valaki, ajándékba. A piros zsebkés is rendkívül ritka, s mikor a kereskedő rájött a mániámra, háromszorosra taksálta az utolsó darabot, ami kapható volt. Piros radírgumit, piros manikűrkészletet aránylag könnyebben találtam, viszont rettenetes nehéz volt piros szemüvegkerethez jutni. Megjegyzem, csak a zsebben hordható tárgyakra vonatkozott rögeszmém s nem csapott át külső dolgokra: ezt úgy magyaráztam lázas estéimen, hogy a ruháim tulajdonképpen eleven állatok, s illik, hogy piros vér folydogáljon ereikben. Ezért áttértem a piros zseb-bélésekre s már majdnem keresztülvittem a pirosítást, amikor egy váratlan esemény hirtelen véget vetett betegségemnek.

Egy boltban, ahol dacosan és harciasan megkérdeztem, hogy van-e piros inggombjuk, hátul, a nyakba, mosolyogva biztosítottak, hogy csak piros van, más nincs is, miután az utóbbi időben divatba jött és nagyon keresik.

Azonnal abbahagytam a piros-gyűjtést.