Pintér Jenő (Szerb Antal)

A Wikiforrásból
Pintér Jenő
szerző: Szerb Antal
(Nekrológ)
Nyugat, 1940. 12. szám

A magyar irodalomtörténet «legszorgalmasabb munkása» volt. Ezzel a jelzővel: legszorgalmasabb, még mindig keveset mondunk, mert a kifejezés valahogy összehasonlítást implikál magában, Pintér Jenő szorgalmát pedig nem is lehetett összehasonlítani senkiével: aszkétikus munkavállalásáról és munkabírásáról legendák keringtek és művének terjedelme tanuságot tesz róla. Voltakép csak egy művet írt egész életén át, de az az egy mű egyre új formát és egyre nagyobb terjedelmet öltött. Első formájában 1909-13-ban jelent meg: A magyar irodalom története a legrégibb időktől Kazinczy Ferenc haláláig, négy hatalmas kötetben; utolsó, végleges formája pedig a hét megjelent és egy még kiadatlan kötetre terjedő kézikönyv, a magyar irodalomtörténet teljes «rendszerezése».

Pintér Jenő majdnem két évtizeden át a budapesti tankerület élén állt, mint főigazgató. Ilymódon a legtöbb irodalomtörténésznek hivatali feljebbvalója volt; hozzátehetjük: személyes jóbarátja és pártfogója is. Művéről el nem ismerően írni fegyelmi okokból nem lehetett; ha pedig elismerően írt valaki, nem hittek őszinteségében. De most már a fegyelem nem tart vissza, a kegyelet ösztönöz és őszinteségünket senki sem vonhatja kétségbe, ha megírjuk Pintér könyvéről a jót, ami az igazság.

Irodalomtörténeti munkásságát írók és tudósok egyaránt élesen bírálták. Az írók régebbi könyveinek konzervatív értékeléseit kifogásolták - ezeket Pintér utóbb erősen revideálta. - A tudósok közül pedig kiváltképen a modern, haladóbb módszerek hívei vetették szemére módszertani konzervativizmusát, amellyel szembehelyezkedett a szellemtörténettel és mindvégig kitartott a tény- és adat-tisztelő pozitivizmus mellett.

Csakugyan pozitivista volt; ösztönös bizalmatlansággal viseltetett a szintétikus látás ellen, amely az irodalom nagy összefüggéseire irányult és kevéssé érdekelte az alkotások szellemi háttere az egyetemes gondolatban. Nem volt erős oldala az írói egyéniség plasztikus ábrázolása, sem pedig az alkotások árnyalatos, fínom mérlegű értékelése. Mégis, azt hiszem, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy kézikönyve a legszükségesebb és ennyiben a legfontosabb könyv a magyar irodalomtudományban. Ha Riedl nem írja meg Arany Jánosát, egy nagy alkotással lennénk szegényebbek - de Pintér kézikönyve nélkül, valljuk be, meg sem tudnánk mozdulni. Összefoglaló ismertetései és bibliográfiája nélkül nem lehet elindulnia az irodalomtörténeti kutatónak. Pintér könyvében nem az a legfontosabb, amit az alkotásokról mond; a kutatónak nincs is erre szüksége, a műveket úgyis el kell olvasnia és magának kell véleményt formálni róluk; Pintér könyvének értéke az, hogy összefoglal mindent, amit a művekről írtak, a mű vagy a kérdés teljes irodalmát. Ebben az összefoglalásban rejlett különös tehetsége. Mindent ismert, amit ismerni érdemes, és tökéletesen értett hozzá, hogyan kell a nagy irodalomtörténeti halmazból kiragadni azt, ami lényeges, érdekes és használható. A kézikönyvben található életrajzok is remekművek a maguk nemében: nem mint portrék, hanem mint az anyagfelhasználás és áttekinthetőség csodái. Az ember elolvas négy-öt oldalt és mindent tud Petőfi életéről, amit Ferenczi Zoltán kétkötetes Petőfi-életrajzából és az azóta hozzánőtt irodalomból tudnia kell.

A művet még sokáig fogjuk használni, kétségtelenül - az ember, jóságos, baráti és emberi lényével, mindig velünk marad.