Pinokkió kalandjai/18. fejezet

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Mintha szíve hasadt volna, úgy zokogott Pinokkió hosszú orra miatt. Akárhogy is próbálta, semmiképp nem tudott kimenni az ajtón. A Tündér nem mutatott pici szánalmat sem iránta, mivel megpróbálta arra tanítani, hogy ne hazudozzon többé, ami a legrosszabb viselkedés egy kisfiútól. De mikor látta, hogy sápadt az ijedtségtől és még a szemei is kidülledtek a rémülettől, igazán szánni kezdte és összeütötte kezét. Ebben a pillanatban ezer harkály reppent be az ablakon és telepedett Pinokkió orrára. Majd olyan keményen kopácsolták és kopácsolták, hogy néhány pillanat múlva ez a gigantikus orr ismét az eredeti méretét öltötte.

"Ó, milyen jóságos vagy, Tündérem," mondta Pinokkió a szemeit törülgetve, "mennyire szeretlek téged!"

"Én is szeretlek téged", válaszolta neki a Tündér, "és ha velem maradnál, lehetsz a kisöcsém, én pedig a jó kishúgod leszek."

"Szívesen itt maradnék nálad, de hát akkor mi lesz szegény apácskámmal?"

"Mindenre gondoltam. Elküldettem édesapádért és éjfél előtt itt lesz."

"Tényleg?" kiáltott fel Pinokkió örvendezve. "Akkor, kedves Tündérem, ha megengeded, szeretnék előremenni és üdvözölni őt. Nem tudok várni, hogy megcsókoljam őt, ezt a kedves öreg embert, aki annyit szenvedett miattam."

"Persze; menj csak előre, de nehogy eltévedj! Kövesd csak az erdei utat és találkozol vele."

Pinokkió felkerekedett és hamarosan az erdőben találta magát, szaladt, mint egy nyuszi. Amikor elérte az óriás tölgyfát, hirtelen megtoppant, mert mintha valami zizegést halott volna a lombokban. És nem hiába. Ott állt a Róka és a Macska, két korábbi útitársa, akikkel a Vörös Homár Fogadójában vacsorázott.

"Itt jön a mi kedves Pinokkiónk!" kiáltott fel a Róka átölelve és megcsókolva őt. "Hogy kerültél ide?"

"Hogy kerültél ide?" ismételte a Macska.

"Hosszú történet", mondta a fabábú. "Elmesélem. Aznap éjjel, mikor elváltunk a Fogadóban, a Rablókkal találkoztam az úton..."

"A Rablókkal? ó, szegény barátom! És mit akartak?"

"Az aranyaimat."

"Gazok!" mondta a Róka.

"A legrosszabb fajta gazfickók!" tódította a Macska.

"De elkezdtem futni", folytatta a fabábú, "ők pedig utánam, míg utolértek és felakasztottak arra a tölgyfára."

Pinokkió rámutatott a közeli, óriási tölgyre.

"Mi lehetne ennél szörnyűbb?" kérdezte a Róka.

"Micsoda szörnyű világban élünk! Hol találhatunk egy biztonságos helyet a hozzánk hasonló úriemberek számára?"

Míg a Róka így beszélt, Pinokkió észrevette, hogy a Macska jobb mancsa fel van kötve.

"Mi történt a mancsoddal?" kérdezte.

A Macska megpróbált válaszolni, de beszéde annyira zavaros volt, hogy a Róka kisegítette.

"A barátom túl szerény, hogy válaszoljon. Válaszolok helyette. Körülbelül egy órája egy vén farkasba botlottunk az úton. Szegény, félig éhen halt már és segítségünkért esedezett. Mivel nem volt semmink, mit gondolsz, hogyan cselekedett az én nemes szívű barátom? Fogával kicsípett egy picit a mancsából és e szegény párának adta, hogy egy falathoz jusson!"

Ahogy beszélt, a Róka a könnyeit törölgette.

Pinokkió maga is könnyeivel küszködve a Macska fülébe súgta:

"Ha minden macska olyan lenne, mint te, minő szerencsések lennének az egerek!"

"Na és mit csinálsz itt?" kérdezte a Róka a fabábút.

"Jó apámra várok, aki minden pillanatban itt lehet."

"És az aranyaid?"

"Még mindig a zsebemben vannak, kivéve, amelyeket elköltöttem a Vörös Homár Fogadójában."

"Csak nehogy elfeledd, hogy az a 4 arany holnapra 2000-ré válhat! Miért nem hallgatsz rám? Miért nem ülteted el őket a Csodák Mezején?"

"Ma ez lehetetlen. Egy másik napon majd veled megyek."

"Egy másik nap már túl késő lesz." mondta a Róka.

"Miért?"

"Mert azt a földet megveszi egy dúsgazdag ember, és ma lesz utoljára elérhető bárki számára."

"Milyen messze van a Csodák Mezeje?"

"Csak 2 mérföld. Jössz velünk? Félóra alatt ott vagyunk. Elülteted a pénzt és pár perc múlva 2000 aranyat gyűjthetsz össze és gazdagon térsz haza. Jössz?"

Pinokkió tűnődött egy pillanatra a válasz előtt felidézve a jó Tündért, az öreg Geppettót és a Beszélő Tücsök jótanácsait. Végül azt tette, mint minden kisfiú, amikor nem hallgat a szívére és a kis eszére. Megvonta vállát és így szólt a Rókához és a Macskához.

"Induljunk! Veletek tartok."

És nekivágtak.

Csak mentek és mentek már több, mint egy fél napja, míg végül megérkeztek a Félnótások Városába. Emitt, mikor beléptek a városba, Pinokkió azt látta, hogy valamennyi utca telve van éhségtől ásítozó szőrtelen kutyákkal, fázós, remegő lenyírt birkákkal, búzaszemért kéredzkedő felborzolt tollú csirkékkel, nagy pillangókkal, melyek nem bírják szárnyaikat használni, mert áruba bocsátották szép színeiket, farktollaikat vesztett pávákat, melyek szégyenükben rejteznek, és pávákat elinalva gyászolva ragyogó arany és ezüst tollaikat, melyeket örökre elvesztettek.

E nyomoroncok és koldusok között egy takaros hintó járt fel s alá. Benne hol egy Róka, hol egy Sólyom, hol pedig egy Keselyű tanyázott.

"Hol van a Csodák Mezeje?" kérdezte Pinokkió mindinkább fáradva a várakozásban.

"Légy türelmes. Csak pár lépésre van."

Átvágtak a városon és a falakon túl egy puszta rétre léptek, mely nagyjából úgy nézett ki, mint bármelyik más.

A Fabábú engedelmeskedett. Egy lyukat ásott itt, elhelyezte benne az aranyakat és nagyon óvatosan betakarta.

Pinokkió nagyon komolyan vette az összes utasítást, ezért, mivelhogy nem volt vödre, levette a cipőjét, megtöltötte vízzel és meglocsolta a földet, mely az aranyakat fedte. Aztán megkérdezte:

"Kell még valamit tennem?"

"Semmi mást," válaszolta a Róka. "Most mehetünk. Térj vissza 20 perc múlva, és egy szőlőtőkét látsz majd, melynek ágai tele lesznek arannyal."

Pinokkió nagyon örült, jó párszor megköszönte a Róka és a Macska segítségét, és megígérte, hogy egy-egy csodálatos ajándékot ad nekik.

"Ó, mi nem kérünk semmilyen ajándékot", mondta a két széltoló. "Elég nekünk, hogy segíthettünk, hogy Neked könnyedén meggazdagodni. Ez egyenesen királyi öröm!"

Ekkor búcsút mondtak Pinokkiónak, és jószerencsét kívánva neki, a saját útjukra tértek.