Pierrot (Emőd Tamás)
szerző: Emőd Tamás
Szent Karnevál úr! akiről itt szó lesz,
Nem a te balga, babszem katonád,
Mert nem vadászta dévaj, kandi kedvvel
A pierrettek, dominók nyomát:
Sem farsangon, sem májusi vecsernyén,
Kisasszonynapkor sem járt lány után,
Sötét pillája egyszer se pihent meg
Csörgősipkás, pettyes bohócruhán –
Nem gondolt bókra, táncra, borra, nőre,
Pierrotnak sosem volt szeretője.
Olcsó pénzen kélt el az anyja csókja,
– Finom csengést az élet nem adott –
S akit az arany vérbosszúra küldött,
Ó átkok násza! megfogantatott.
Örömtanyán, gügyögve nőtt a gyermek
És mert az utca jellemezni tud,
Becéző gúny „krisztus”-nak hívogatta
A kiátkozott, kárhozott fiút;
Szomorú arcú, szép vonású magzat –
A csöpp utasnak „Pierre” nevet adtak.
Hej, étlen-szomjan cseperedik az fel,
Akit az élet sikátorba dob.
Tízéves volt, s a lelke szűzi csöndjén
Lázadó, új tizparancsolatok
Sírva vigadtak; hányszor elgyötörte
Pajtáskodó szó: „hol van az apád?”
Inaskorába hányszor dobta félre
Lehorgasztott fővel a kaptafát...
Ült hangtalanul, mivel sem törődve –
Kis Pierrot! a szíve volt megölve!
*
Nyolcvankilencet írtak. Szent tavasz járt,
Virágtengerbe borultak az erdők, –
Egy hajnalon csitt! Páris megbolondul,
Piros póznákra aggat tarka kendőt,
Selymet suhogtat, szószékről papolgat,
Mirabeau szava mennydörögve lázít,
Dalol az út diadalos morajjal,
A Notre Dame-ban millió nép tanyázik,
Csatornák csöve tüzet bugyborékol.
Harangot ver a betoppanó tábor,
Ércszobrok dőlnek, börtönös rács pattan,
Száz acéldorong ágyúkat kovácsol.
– Lantos diák bíborba mártsd a tollat,
Öreg hárfádra arany ideget köss –
Pierrot hogy ment lobogót cipelve
Mezítlábas, tengernyi seregek közt!
*
Suhog a perc, éjfélt üt az óra,
Hajtsd kába fejed édes nyugovóra –
A pillanat int, a temető vár,
Holnap böjtre hamvaz, ma áll még a bál,
Vérpadot ácsolsz: esztendeje rád
Szögezte az élet a vas-koronát,
Ma Krisztus vagy, holnap bús Pierrot,
S a vétked, a bűnöd gyónni fogod –
Suhog a perc, vágtat, ver az óra:
Hajtsd hát a fejed csöndes nyugovóra!
*
Karácsonyest. Táncolva hull a hó,
Vörös árnyékot vet a kandalló.
A lámpa nem ég, reszket a sötét,
Könnyet sír künn a decemberi ég.
Emlékek éje! látogatni jár...
Lágy szőnyegekre hamvas por szitál.
Ül itt valaki? Rémlik: kéz mozog,
Sírnak az ódon, barna bútorok.
*
Hat után még súrolt lenn a lépcsőházba.
Verejtéktől ázott szép, fehér szakálla,
Gyönyörű homlokán a nagy krisztus-arcnak
Ráncos, agg redői sűrűn kidagadtak;
Együgyű dalt dünnyög, súgva rándul ajka,
Csak úgy ni befelé, – mint mikor a dajka
Félig ébren dúdol, rengeti a bölcsőt,
S liliomos lomra vérvirágos díszt ölt.
Órája sikál már a jó öreg Péter,
Az első komornyik. Kimenője vész el,
Hogyha ma se végzi; de hát mért sietne?
Beleszokott régen – hosszú még az este!
Hallga csak... fölneszel... lám a fül hogy ámít,
Olyan különös volt... de mi szólna más itt,
Mint a karácsonyi, betlehemes ének?
Ugyan hát mit szólna? Persze, persze: téved...
„Dalol az út diadalos morajjal,
A Notre Dame-ban tenger nép imázik,
Csatornák csöve tüzet bugyborékol,
Mirabeau szava mennydörögve lázít,
Ércszobrot törnek, új oltárt emelnek.
Harangot ver a betoppanó tábor,
Mezítlábas, száguldó seregeknek
Száz acéldorong ágyúkat kopácsol...”
Szent földindulás, te új, te remek!
Az utca nem vért áhít: kenyeret!
A ködből nőttek új apostolok,
Fáklyák világa vörösen lobog,
Nincs kitagadott, ostoros gyalázat,
Alkonyattájt nincs, aki holtra fárad
Örök robottól, áldatlan tehertől,
Éjfél után, mint kit a lidérc ver föl,
Nem rí-riad a proletárgyerek:
Szent földindulás, te új, te remek!
Hallom sikoltó, büszke harsonád,
Piros dandárok végtelen sorát
Hallom robogni napnyugat felől –
Lángpallosú angyal jár legelől,
Felhők közt járó mennyei csudát
Írtak ilyennek az ős bibliák:
Szent földindulás, te új, te remek,
Az utca nem vért áhít: kenyeret!
*
Péter velük ment, mint a lázbeteg
És megkeresték bámész, bús szemek.
Felismerte pár sikátorlakó,
A régi cimboráiból való.
Szót szóra adtak: „nézd a krisztusát! lám!
Közénk állt újra... no ez derék bátyám!”
Ő pedig ment délcegen, daliásan,
Mint a nagy tűzben, nemzetőr korában,
Panyókára lengett libériája.
Elsőnek lépett fel a barrikádra –
Veszett zavar lett... sok katona lőtt...
Ott hullott el a templomtér előtt.
*
Suhog a perc, éjfélt üt az óra,
Hajtsd kába fejed édes nyugovóra,
A pillanat int, a temető vár,
Holnap böjtre hamvaz, ma áll még a bál,
Vérpadot ácsolsz: esztendeje rád
Szögezte az élet a vas-koronát,
Ma Krisztus vagy, holnap bús Pierrot,
S a kínod, a bűnöd gyónni fogod:
Suhog a perc, vágtat, ver az óra –
Hajtsd hát a fejed csöndes nyugovóra!
*
Kilenc körül a kis grizett-tanyára
Özönnel hordták a fekete ciprust,
Szomorú lányok szorongva beszélték:
„Utolsó útra ma viszik a krisztust...”
Könnytől ragyogó orgona ölelte
Az apostolos, bibliás fejet.
A Notre Dame éjfélkor rázendített:
„Halleluja! Jézus ma született!”