Phaeton

Phaeton szerző: Kis János

Az urfiak kevés észszel
   Sokszor büszke legények,
Fejek tele van szélvészszel,
   S más pénzével erszények.

Elbizván magát atyjában,
   Phaethon is illyen volt,
S ha mit főzött tök agyában
   Azért, tört szakadt, élt holt.

Későn korán dicsekedett
   Phoebustól származtával
S gyakran perbe keveredet
   Rút fenhéjazásával.

Egykor Epaphos igy szóla:
   Te nem Phoebus fia vagy,
Bár mit regél anyád róla,
   Annak hitele nem nagy.

Erre az úrfi fellobbant,
   Veres pók lett képében,
Anyja szobájába robbant,
   S igy szól sirván mérgében:

"Édes anyám, az emberek
   Mit beszélnek felőlem,
Azt mondják hogy fattyu gyerek
   Vagyok s csak rejted tőlem.

Én ugyan a csevegőket
   Ki szoktam káromolni;
De megvallom, ebben őket
   Nem tudom megcáfolni.

Vess célt a mendemondának,
   Adj jelt, mellyről tudhatom
Hogy Phoebus-isten fiának
   Méltó jussal tartatom."

Clymene asszonyban a szív
   Ekkor csaknem megszakad,
Benne méreg s szeretet vív,
   Pirul s illy szókra fakad:

Azon tüzszekér fényére,
   Mellyet lángszürkék vonnak,
Phoebus arany üstökére,
   Esküszöm Phaethonnak.

Im jobbamat felemelem
   Atyádhoz, ki olly fő s nagy,
S viszont hittel pecsételem,
   Fiam, Phoebus fia vagy.

De ne hidd anyád szavait,
   Atyád is megmondhatja;
Menj s kérdd meg sugár lovait
   Itt közel sétáltatja.

E tanácson a gyermek kap,
   Befog kis kocsiába,
S nyargal valamint tud, a nap
   Ragyogó udvarába.

Phoebus gyémánt thronuson űlt
   Ünnepi pompájában,
Minden szinekkel ékesűlt
   Dicső palotájában.

Ovidnál ennek szépségi
   Gazdagon lefestetnek;
Minek? az ész illy költségi
   Ma roszul fizettetnek.

Fiát a fények királya
   Megsejti jó előre,
Mosolygva fejét csóválja,
   S igy szól: hogy jő a sőre!

Lángkoszorúját fejéről
   Jó idején letette,
S az út okát már messzéről
   Kegyes hangon kérdezte.

Atyám, Clymene szavára,
   Phaethon még annak hisz,
Ha anyám más nők módjára
   Szavával jégre nem visz.

Adjad nékem olly atyai
   Szereteted zálogát,
Melly megrontsa sohonnai
   Rágalmazóim fogát!

Jól van, jól, fiam, az meglesz,
   Monda Phoebus, megadom,
Szíved akármelly kérést tesz;
   Styxre szentűl fogadom.

Látván a hős, hogy elérte
   Célját utazásának,
Atyja tüzszekerét kérte
   Kocsikázni magának.

Haj! haj! felkiált az atya,
   Rázván s vakarván fejét,
Mit kérsz? kezed nem bírhatja
   Vad lovaim erejét.

Inti, kéri, cirógatja,
   Minden veszélyt megjelent;
De semmikép nem hozhatja
   Jobb észre az esztelent.

Int hát, bár mérge ég belül,
   S befogják a lovakat,
A felhőkig hátul elül
   Kirúgó tátosokat.

Felülteti ön helyére
   A fickót, jó korbácsot
Ád kezébe s köt szivére
   Egy tucat jó tanácsot.

S bucsút vesz könnyet hullatva:
   "Menj, járj jó szerencsével.
"Adjő, papám," s durrogatva
   Indúl szeles elmével.

A lovak villám módjára
   Nyargaltak, ég, föld rengett,
S mindjárt ennek látására
   Phaethon füle csengett.

A ravasz barmok képzelték
   Hogy nincsenek uroknál
A princet könnyebbnek lelték
   Egy kis szalmacsutaknál.

Jobbra balra kiugráltak,
   S elhagyván járt utjokat,
A jégpoluson csináltak
   Ujdon új csapásokat.

Onnét ráróként repültek
   Azon forró zonába,
Hol legmérgesb vadak gyültek
   Éh gyomorral tanyába.

Itt a skorpió kinyújtja
   Kocsisunkra fulánkját,
S a boszús oroszlán gyújtja
   Haragja dühös lángját.

Ott a rák nyitja ollóját.
   Hogy arca husát rágja,
S az ölyv is orra kampóit,
   Hogy szemeit kivágja.

Az ifjú elhűlt féltében
   S a lovak ugy futottak,
Korbács, kalap ijedtében
   Hogy a földre hullottak.

Phoebe asszony olly lefelé
   Látván testvérét járni:
Hogy hogy, bátyám, igy emelé
   Szavát, nem győztél várni?

Mi lőn? olly nagy tűz gyúlada
   Szegény földünkön ekkor,
Hogy kevesebb viz marada
   Rajta, mint tokaji bor.

Szőlő minden táj részein
   (Máskép nem is lehetett)
Elég volt, s Kárpát bércein
   Rusti gerezd nevetett.

Más felül sok hegy, sok mező
   Lobogó lánggal égett,
Sok kiesen csörgedező
   Patak perselt gyeppé lett.

Tellus asszony végre magát
   Nem győzvén már legyezni,
S megunván a sok füst szagát,
   Mennybe ment értekezni.

Perselt fátyolával úgy fut,
   Mint a kit ellenség űz,
S mihelyt Zeus hajlékába jut,
   Sikolt: segélj, tüz van, tűz!

Hol? hol? kiált az isteni
   Sereg, ebédelvén még;
Tellus siet jelenteni:
   Az én szegény földem ég.

Az istenek felszaladtak
   Atlas legfőbb csúcsára,
Bámúltak s majd elolvadtak
   A láng csapkodására.

Ha Phoebus el nem kergeti,
   Kiált Zeus, kölykét mindjárt,
Ez is ugy jár, elhiheti,
   Mint mennykőmtől már sok járt.

Azonban még is sajnálta,
   S akart néki kedvezni,
Azért esővel próbálta
   A tüzet fecskendezni.

Felhők, gyüljetek! parancsolt.
   Semmi sem jött, tenger tó
Mindenfelé olly üres volt
   Mint most sok boros hordó.

Mit volt mit tenni? szertelen
   Felgyúlt, mennykövét kapta,
S azzal a fattyút hirtelen
   Poklok mélyire csapta.

A regének végső része.
   Eléggé taníthatja
Az embert, hogy ne fürkészsze
   Főrendü volt-e atyja.