Petronius Arbiter (Kosztolányi Dezső)
szerző: Kosztolányi Dezső
Mi maradt meg nekünk a középiskolák latin műveltségéből?
Azokra az isteneket és istennőket ábrázoló gipszszobrokra emlékezünk, melyek a gimnázium folyosóján évekig porosodtak egy üvegszekrényben, és zöld-szürke-sárga arccal meredtek ránk, mint a rákbetegek. Naponta megálltunk e fönséges és unalmas félistenek előtt, s próbáltuk kitudni tőlük, hogy milyen is volt a messze ókor. Sohasem válaszoltak nekünk. Ennek tulajdonítom, hogy később mindnyájan mohón kaptunk a klasszikus világ igazi - eleven és emberi - adalékai után, s ezzel magyarázom, hogy most írótársaim hozsannázva köszöntik Petroniusnak varázsos és friss remekművét, a Trimalchio lakomájá-t, mely a márciusi Esztendő-ben első ízben jelenik meg magyarul.
Az "elegancia mestere" nagymestere az írásművészetnek is. Íme, itt a latin világ egyszerre elevenné válik, a szobrok világtalan szemei felpattannak, és a szembogaruk titokzatos színekkel telik meg. Nem kövek, nem bronzok tekintenek többé felénk, hanem emberek. Egy vörös tunikás, kopasz öregúr labdázik, és a zöld labdákat rabszolgák szedik fel, akárcsak a mai teniszpályán. Trimalchio ez az úr, a latin Lipótváros felfuvalkodott, szószátyár és hirtelen meggazdagodott hadimilliomosa, aki rabszolgasorból cseperedett fel, és káprázatos estélyt ad barátainak, az akkori nagytőkéseknek, a téglagyárosoknak, a pokróckészítőknek és a temetkezési vállalkozóknak. A pénz dölyfe - ízlés híján - nevetségessé válik. Neki semmi se elég jó és elég pompás. Szakácsa úgy válogatja össze az ételeket, hogy a megzabált gyomor még mindig ingert érezzen újabb és újabb evésre. Csigát tálal fel, hal módra elkészített disznót, aszú szőlővel és dióval töltött rigókat, pávatojásokat, zsíros tésztából, majd gránátalmabelet, ecetes fenyőt és mustban fulladozó puha sajtokat. Sáfránnyal és karmazsinnal festett fűrészporral hintik meg a padlót. A házigazda mindenkit túl akar licitálni. Vendégeinek ezüst fogvájót nyújt, és - bocsánat - ezüst éjjeliedényt is. Felesége hozzája hasonlatos. Merev az elefántcsont karkötőktől, az aranycsatoktól és a bokaperecektől. A berúgott társaság operettverseket gajdol. Nincs olyan úgynevezett nagyon mai és nagyon "modern" vívmány, melyet ne lelnénk itt meg. Ők is manikűrözik a kezüket, és űzik a tegnapi kabaré halálos tréfáját, az akasztófahumort. Dorbézolás közben behozatnak egy csontvázat, és mikor sárga földig itták magukat, felöltik a halottasinget, és előre elsirattatják magukat a rabszolgákkal.
Olvasás közben gyakran elmosolyodom a hasonlóságon, és megismerem a Nero-korabeli kérkedőkben, pazarlókban, őrjöngőkben a mai hadigazdagokat. Aztán végiglúdbőrzik hátamon a hideg. Mégis egy óriási műveltség romlását látom itt. Arra gondolok, hogy a mai, európai kultúra is épp így bomladozik ezekben a napokban. Nem lehetetlen, hogy egykor, ezer év múlva, majd ugyanígy olvassák a mi dekadenseinket, akik egy elfinomult világ tündérszépségeiről számolnak be, a könyvtárainkról, melyek elhamvadnak és megsemmisülnek, a gumikerekűn való csöndes sétakocsizásról az őszi ligetben, a vonatainkról, melyeknek elfüggönyözött, gőzfűtéses szakaszaiban nyugodt utasok szenderegtek, míg a gőzgép száz kilométeres sebességgel rohant, és a vendéglőinkről meg a kávéházainkról is, melyekben sohasem aludtak ki a konyhák lángjai, s hajnalban is lehetett tojásos puncsot és meleg korhelylevest kapni. Igen, ijedelmesen hasonlít egymáshoz ez a két kor. Mind a kettőben egy tőkés osztály ért meg az elpusztulásra. Trimalchio úr pedig, a latin verseket szavaló, bizonyára nem is sejtette a végét, és lenézően beszélt volna azokról a sápkóros, mosdatlan szegénylegényekről, kik már közvetlen az ajtai előtt álltak és hirdették az első nagy forradalmat, a kereszténységet.
Félek, hogy az Esztendő közleménye - ez a nagyon régi írás, mely több mint 1919 éves - ma nagyon is időszerű.