Petőfi szellemének
szerző: Juhász Gyula
Lejárt egy század... Ó, mi az neked,
Kire eónok várnak az öröklét
Mély tengerében és kristály egében,
Mi az neked, kit most kezd érteni
Vak és süket álmából ébredezve
Az ember és most kezd hódolni szóval,
Szívvel, virággal, zászlókkal, tüzekkel,
Koldus-király pompával ünnepelvén.
De néked ez szó mind, szellő csupán,
Te másra vársz még, tettre, mely teremt
És rombol is, ha kell, mint a vihar,
Avult odúkat, zsarnokság hodályát,
És koronákat tép silány fejekről
És az egyetlen, élő, igaz Istent,
Kinek te voltál prófétája, költő,
A szabadságot áldja s hirdeti!
Lejárt egy század! Ó, mi az neked,
Ki már e földi élet szűk határán,
(Ahol huszonhat esztendőt lobogtál)
- Határtalan szárnyakkal szelted át
A végtelent és örökkévalót:
A föld szívébe szálltál és a Napba,
A káoszt láttad és a végítélet
Bősz trombitái zengettek füledbe!
Huszonhat évvel egy egész világot
Teremtettél nekünk s egész világért
Mentél halálba megváltó magyar!
Sírodnak keskeny és sekély a föld,
Te ott csatangolsz az örök körökben,
Világokat beszáguldó kométa,
Ki megjelensz, ha egy század lejár,
Nem csillogásnak, de emlékezetnek,
Mint Hamlet apja s szólsz: Esküdjetek!
Esküdjetek és cselekedjetek!
Lejárt egy század. Most emlékezünk
És esküszünk! Országok omladékán
Sírokra nézünk és egekre nézünk.
A te kis árvád, a koldús magyarság
Téged keres, hogy gyújtsál fényt neki!
Eperjes és Pozsony, Koltó, Kolozsvár,
Palota, kunyhó téged tündököl ma!
S a te nagy árvád, a szegény, beteg
Emberiség is téged ünnepel!
Vak és süket álmából ébredezve,
- Melyben magát gyilkolta botorul, -
Ki a jövendő dalait daloltad
Szeráfi szépen és titáni bátran...
S ha e romokból lassan majd fölépül
Egyenlőség, testvériség, szabadság
Nagy szentegyháza: a te énekedre
Emelkedik majd mindenik köve
És szíved vérétől lesz ronthatatlan,
Jövő királya, fönséges, csodás,
Örök magyar erő: Petőfi Sándor!