Pesti levelek
szerző: Krúdy Gyula
1
1914. április 12
Asszonyom, a húsvét hangulata úgy közeleg e napokban, mint egy szép fehér madár árnyéka, szállongva halad a folyó tükrében. Napról napra újabb kalendáriumi érzések révedeznek föl az emberi lelkekben, mert a naptár legnagyobb hangulatcsináló. Mintha külön zenéje volna minden évszaknak, a piros betűk megannyi kis ministránsgyerekek képzeletvilágbeli székesegyházban, és a karzatról teli tüdővel fújják a húsvéti éneket. A jó emberek gyermekkori illatokat éreznek a fejük körül borongani, kalács és rezeda illata vegyül falusi folyók nefelejccsel szegélyezett partjának szagával, a kertekben cseresznyefa virágzik, mint egy japáni tollrajz, és az ünnepi délelőttnek olyan rozmaringszaga van, mint templomba menő fiatal nők friss fehérneműjének. A mezőkön a Szűz szárítja ingét a napsugárban, és a hosszú ebédlőasztalnál a felvidéken van egy üres teríték a földön járó, vándor Jézus számára. Mások viszont, Faust módjára, a tündöklő ablakhoz állnak a serleggel húsvét reggelén, és elmélyedve gondolkoznak életen, halálon, elmúlt szerelmen, drága bűnökön, amelyek oly titkosan laknak a szív mélyében, mint az óvelencei szelencében az édes méreg. Mindenki más, senki sem ugyanaz lelkében egy-egy nagy ünnepen. Mintha azzá lenne mindenki, ami tulajdonképpen egész életében szeretne lenni: gyermek. A gyermekség utáni vágy úgy él minden emberben, mint a folyó túlsó partjáról hangzó, elmosódó harangszó. Néha elkapja a szél a hangot, és nem hallani mit sem a gyermekkor városkájából szálló harangszóból. Máskor ─ így például húsvétkor is ─ újra cseng a kis harang szava, a láthatatlan harangozó megifjodva végzi dolgát. Ah, tavasz ünnepei! Régi tornyok fénylenek régi városokban, mezők és patakok mutatkoznak, mintha álmunkban láttuk volna valahol, hegyi úton lassan halad fölfelé a postakocsi, és a kocsiban kis, virágos kalapban fiatal hölgy ül rózsaszínben, mint az utazó évszak, míg a postakocsis virágzó ágat tép az útszélen; tiszta kis faluk mellett szalad el a vonat, az emberek arca fénylik, és a kék ég oly közel ereszkedik az üde halmokhoz, hogy a mezei pásztor bizonyára hallja az angyalok énekét; és a nagyvilág, Párizs vagy a földközi tengerek partjai, a bécsi kocsikorzó és a lóverseny, a pesti Stefánia út húsvéti hangulata, a ruháknak és arcoknak frissesége ─ és a tavasz áradó vizein érkező virágocskák, amelyek, isten tudja, honnan jönnek a Tiszán vagy Dunán lefelé, és egyszerre eltűnnek az emberek szívében: mindenki gondol valamely képecskét magában, midőn a piros ruhás kis énekesek zsoltára fölhangzik a kalendáriumi lapon, ahová Gergely pápa beírta.
Asszonyom, a tavasz nem az én barátom.
Én az őszt szeretem, midőn a kismadarak elbújnak az erdőkbe, hogy tavaszra már kis csontvázaikat sem találni meg.
A tavasz egy rikító piros kendő, amely lakodalmas szekér saroglyájáról lóg le, a keszkenős lovak gyorsan viszik a menyasszonyt a fehér országúton, és én csak a rikító kendőt látom a messziségben eltűnni. A ragadó lovak, gyorsan pergő kerekek oly sietséggel mennek, mint az ifjúság széltől hajtott könnyű felhői. Egy év előtt ─ vagy talán régebben ─ a város határában bolyongtam önnel, asszonyom, erdőt kerestünk és zöld gyepet, mindennél fontosabb volt kezünk összeérintése, és arról beszéltünk, hogy hársfa levelére ülünk az erdei patak hintázó vizén, és a tengerekre utazunk. Ma ön mást szeret, és én önt nem szeretem. Mintha nem is lett volna érdemes ifjúnak lenni, tavaszt lehelni, faleveleket összeolvasni, és kis csermelyek mentén felfelé menni a hegyre ─ a széncinke rubinszeme úgy fénylett a csalitból, mint a drágakő az ön fülében. (A tőzsér, aki egykor jogtalanul szerzett pénzen a köveket vásárolta, ugyancsak halott, és a keresztúri temető alacsony sírkövén, szánva-bánva bűneit, éjféli órákban, míg ön talán évődik Pablóval, azzal a bizonyos napbarnított matrózzal, aki állítólag húsvétkor vízbe fojtja a pesti úriasszonyokat, s ezért divat fölkeresni bárkáját.)
A. húsvét Pesten arról nevezetes, hogy a divatos hölgyek a fiumei vagy a trieszti vonatot zsúfolásig ellepik, rossz hotelszobákban alusznak messzi idegenben, és isztriai templomocskákban örök hűséget esküdnek annak, aki útjukba akadt. Ah, egy pesti divathölgy évente többször jegyzi el magát, mint ön hinné, asszonyom. A húsvéti út nálunk egy kedves kerítő, a nyári felhők a fürdőhely fölött már új nevet hallanak elröppenni az ajkakról, és a tél tündöklő estélyein ismét más lovag viseli a divathölgy színeit. Mintha a kalendáriumot a pesti nőknek írta volna a régi pápa. Szerelem nélkül eltöltött húsvéti napok, a kaland nélkül elmúló élveteg nyár és a fénylő koncert ─ zenéljen bár az öreg Liszt ─ szerelmi suttogás nélkül elképzelhetetlen hölgyeink világában.
Mily bohóság erről komolyan beszélni! Mintha nem ugyanazt tennék a nők mindenütt, mint Pesten!
Azonban valahogy mégis más a pesti szerelem, mint a többi. Talán azért, mert ebben a városban semmit sem szokás komolyan venni, és a helybeli sánta ördög hiába nézne be a körutak háztetőin, sehol sem látná az álmatlan szegény szenyórát, aki szerelmi búja fölött virraszt. Sőt ellenkezőleg, igen egészségesen alusznak a szívtelen teremtések. Szerelem miatt hosszabb ideig haldokolni csupán a külvárosokban szokás, hol még a harmonika szól, vagy amerre a tabáni templom veti árnyékát, és a kis ablakok mögött reménytelen hófehérkék varrogatnak, estére toronyzene lesz a Mátyás-templomon, és a kürtös szeme olyan fekete, mint a szeder.
A város belső részeiben a tavaszi nyugtalanság leginkább abban nyilvánul, hogy vajon honnan lopjanak pénzt a férfiak a húsvéti utazáshoz? (Kitűnő barátom, a zseniális Gálos Kálmán, az idegenforgalom és a menetjegyek pesti direktora mesélte, hogy hetekkel húsvét előtt nem lehetett jegyet kapni a hálókocsikra, valamint szállodai szobát az Adriai-tenger divatos vagy kevésbé divatos üdülőhelyein. Mintha az egész város talpra állott volna, hogy húsvétkor elhagyja Pestet.) Helybeli polgárok, akik télen kártyaasztalok hulladékaiból élnek, vagy kenyérkereset címén reggeltől estig a kávéházban üldögélnek, majdnem mezítláb járnak, és életveszélyes terveken törik a fejüket, legegyszerűbb üzleti ötletük olyan természetű, hogy a bíróság fegyházzal honorálja: húsvét előtt valódi százas bankjegyekkel tolongtak a boltban, ahol a menetjegyeket osztogatják. Mintha a főváros határa csupa kirabolt lengyel zsidók elföldelt hulláival volna telve ─ annyi pénz mutatkozott egyszerre a városban, ahol egyébkor a postai bélyegeket is irigylik az utcai levélszekrénytől. Tavaszi pénz volt ez ─ mert az asszonyok délre vágynak.
Mindnyájan jártuk egykor a dél felé menő utakat, és bizonyosan hallott arról, asszonyom, hogy a fiumei gyorsvonat ablakából láthatni a legragyogóbb csillagokat. Mintha rubinkövekkel volna kirakva a dunántúli égboltozat. A vasúti kalauzok olyan dallamosan mondják az állomások nevét, mintha csupa nászutasokkal volna telve a vonat. Egy sápadt fiatalember izgatottan tudakozódik: messzire van még Zágráb? Zágráb! Mily durva, zeneietlen szó. Ám egykor tudott ő is hegedülni, mert az állomásán, egy régi húsvétkor, elgondolkozva lépkedett föl és alá a peronon egy pesti úrnő, aki az észak felől jövő vonatot várta.
Aztán a vonat megérkezett, a hölgy megtalálta útitársát, és bánat nélkül mondhatom, hogy egy hónap múlva már el is felejtette, hogy valaha húsvét, Adriai-tenger, sirályok és osztériák, szállodai erkélyek és öreg, leskelődő utazók vannak a világon, akik húsvét táján lyukat fúrnak a falba, és igen jól elmulatnak a pesti vendégek ünnepi kedvén.
Asszonyom, ha valaha húsvéti útra kelek, magam is már csak leshelyemről értesülök arról, hogy a nők tavaszi utazása olyan mohó, kicsapongó és meggondolatlan, mint vakációzó diákok kedve. Sietve bújnak kifelé a rügyek az almafákon, hogy minél hamarább virágok legyenek.
Asszonyom, azonban mégis elutaznék Pestről, mielőtt kehellyel köszönteném a húsvéti reggelt...
Az államvasutaknak két gyönyörűséges mozdonyát (1914-es típus) láttam a napokban. Az alagi különvonatokat viszik jelenleg, mint két mogorva óriás. Ezek a vasból és acélból vert hegyek ─ vagy eleven lények, amint éjjelenkint az éjféli vonat mozdonyát közelegni láttam a töltésen ─ mily messzire elvinnének, ha erre parancsot kapnának! Este van, havanna édes füstje érzik az expresszvonat kocsijában, az egyik oldalon lebukik a nap lila színű halmok mögött, másfelől egy esti fényárban úszó nagyváros tündöklő lámpásai világítják a felhőrongyokat. Messzire menni ─ kék tengerekhez, zöld folyókhoz, sárga, nagy mezőkre. Talán a doni tartományokba, hol hosszú szőrű agárral hajtják a farkast ─ vagy postakocsin átkelni az Alpeseken, az olasz határon. Utazni messze, kimondhatatlan, ismeretlen állomásokon át, csak egy torony látszik imitt-amott a hajnal álmos párájába burkolva, mintha ott laknának a madarak, amelyek az álmokat hordják éjszaka. A fellegek alacsonyan úsznak a bizonytalan tájon át, vízmosás piroslik a hegyoldalban, és néma, furcsa erdők látszanak, amelyek láttára elgondolkozik az utazó: vajon mi történik az erdőben, hová nem hatol emberi tekintet. Anton, az Oroszlán bérszolgája, pirosló hajnalon, a gőzhajó állomásra viszi poggyászunkat, és dél felé, a folyón, feltűnik a kölni dóm.
Utazni messze ─ önnel, asszonyom.
2
1914. május 10
Asszonyom,
a Kossuth utcában, ahol májusi délben szinte álmodozva mennek tova félvilági és tisztességes hölgyek, a nők cipője és kalapja kábít, az arcokon az almafavirág színe, és a parfőm úgy repdes a szoknyák nyomán, mintha igazán csupa előkelő nők mutogatnák errefelé magukat, és a rendőrségnek semmi köze sem volna némelyik tündéri hölgy foglalkozásához, amelyről az írásbeli engedélyt a harisnyában szokás viselni, önfeledten nézem a szálloda kapujából a londoni vásárt. Minden úgy van, mint régen, a nők között több a hivatásos, mint a hivatlan. Tizenöt vagy húsz esztendő előtt, öreg rokonom szolgálván a rendőrség erkölcsökre felügyelő osztályában, gyakran ámulva vettem tudomásul sétáink alatt egy-egy hercegnő igazi foglalkozását. Mintha csakugyan igazuk volna a vidéki öreg asszonyságoknak, akik a pesti utca hölgyeit kivétel nélkül megvetik. A tavasz, a május, a lóverseny szinte újra fölvirágoztat bizonyos hölgyeket, akik a szerelemmel hivatásból foglalkoznak. Azt lehetne mondani, hogy minden második nő Boda főkapitány engedélyét hordja a harisnyájában, a többi rendőri engedély nélkül áldoz Vénusznak. Vajon hol vannak Pesten a tisztességes nők?
A szálloda, amely nemrégiben nyitotta föl amerikai stílusú kapuit a Kossuth utcában, szinte ijesztő két napot élt át a megnyitás idején, amíg visszaverte az ostromot, amely a pesti előkelősdi és szerelemmel foglalkozó társaság részéről érte. Azt lehetne mondani, hogy Budapest valamennyi titkos prostituáltjának az lett egyszerre ambíciója, hogy az előkelő hotel halljában, kávéházában vagy éttermében helyet foglaljon. Kedvezők voltak az auspíciumok: e szállodát amerikaiak nyitották, valószínű, hogy nem ismerősek a pesti viszonyokkal, és a hölgyek, akiket a Körutak kávéházaiban fennhéjázva szolgál ki a pincér, itt előkelő és tisztességes pozíciót remélhetnek. Jöttek, szálltak, tucatszámra repültek elő a város minden részéből. Foglalkozás nélküli és aktív színésznők, asszonyok és leányok, akik szerényen költik el uzsonnájukat a kávéház sarkában, szinte grófnékká szépültek az új világításban. Ah, tisztességesnek, előkelőnek, megközelíthetetlennek látszani: ez a vágya minden pesti nőnek, aki néhányszor megfeledkezett magáról. Mintha valamennyinek új ruhája lett volna ─ a közbecsülés ruházata. Mintha egyszerre, egy nap alatt elfelejtették volna, hogy tegnap még egy idegen úr megszólítását fogadták a mellékutcában. Gőgösen, finomkodva és nagy önbizalommal „szálltak” az új szállodára, amelynek fekvése a mágnásnegyed és a kaszinó szomszédságában bizonyára bearanyozta volna megkopott tollazatukat. Kimustrált, öreg csatalovak fennhangon és fennhéjázva telepedtek a XV. Lajos korabeli székekre, és a szőnyegeken teljes biztonsággal óhajtottak lépkedni közismert hölgyek, akiket a „Tarantella” kávéházban sem szolgálnak ki már az utóbbi időben.
Az angolok ellenben védekeztek. Szívósan, elszántan, életre-halálra, hisz a legdrágább holmijukról, a jó hírnevükről volt szó. A pincérek fagyos arccal fogadták az ostromot, szinte megkövült nyugalommal nem teljesítették a megrendeléseiket, azt lehetne mondani, hogy titkos jeladás fogadott minden vendéghölgyet, és hiábavaló volt mosoly, fenyegetés, lárma, erőszakoskodás ─ a hölgyeknek vissza kellett menni az utcára, régi kis kávéházaikba és eldugott asztalokhoz. Asszonyom, én ezt a furcsa háborút elég közelről láttam. Azt hiszem, mindig megtörténik ez Pesten, ha új hotel vagy kávéház nyílik: az első vendégeket az úgynevezett nem tisztességes társadalom liferálja, amelynek előremenetelt jelent az is, ha egy másik utcában ütheti fel sátorfáját. Kár, hogy hamarosan befejeződött a hadjárat, és elnéptelenedtek a termek, az ostromot visszaverték, gyanús hölgyek nem könyököltek az ablakra, és lassan, bátortalanul, óvatosan jelentkezett az első úri társaság, amely a jól kiszellőztetett szobákban elfoglalta helyét.
*
Ebből a kis történetből az látszik, hogy még mindig a legkisebb vidéki várossal versenyez Pest abban a körülményben, hogy itt mindenkit ismernek. Itt minden nőnek és férfinak megvan a különös jelzése, amelyet a fémjelző hivatal a legtöbbször teljes biztonsággal üt rá a portékára, mintha minden ember a hátán hordaná azt a bizonyos cédulát, amelyet csínytevő diákok szoktak öreg professzorok kabátjára csempészni: „Vigyázat! Életveszélyes!” Azt hiszem, ez a leggyakoribb láthatatlan írás a pesti nők és férfiak hátán. Annyi elszánt és kétségbeesett egzisztencia csavarog a pesti utcán, hogy mindig csodálkozom, hogy férhetnek meg a városban a „rendes” emberek. Az információs irodákban hétszámra nem adnak ki kedvező információt, senki sem hitelképes, minden második ember szélhámos, és talán az ujjunkon összeszámlálhatjuk azokat, akiknek komoly hitelük van a városban. Soha még ily helytelen pénzügyi állapotok nem voltak Pesten. Senkinek sincs pénze ─ szinte divatja korunknak a szegénységgel való dicsekvés, a köznyomorúság fitogtatása, pedig ebben a városban mindenki nagyon szereti a pénzt. Az újkor társadalmának történetírója bizonyára majd objektívebb szemmel látja az 1914-i májust, mint mi látjuk. Egy hosszú rothadásnak, társadalmi bomlásnak a nyilvánosságra való jövetele e mostani állapot, már nem lehet tovább titkolni ─ szaga van. A boldogult szövetkezetek egy évtized előtt már azon a címen szaporodtak el a városban, hogy Pesten senkinek nincs pénze, tehát mindenkinek kell pénz. Érthető, hogy sokan visszasírják ez időket, amikor furfanggal, ravaszsággal, erőszakkal, nagy utánjárással mutatkozott egy kis pénz Pesten. Ah, még előbb Löfkovics és Hartman urak támogatták a pénztelen társadalmat, de még az ő idejükben kisebb volt a kamat, mégis menekülniök kellett a kávéházból. De a Belvárosban, a Váci utcában és vidékén még megélhetett hiteléből egy-egy jóképű úriember, aki mit sem dolgozott, estve ébredt, az orfeumba járt, és a fiákeres évszámra vitte adósságra. Az úgynevezett „külső”-hitel még divatos dolog volt a régi Pesten, egy pár jó cipő és jó kalap, esetleg egy prémes bunda, a szájba vett vastag szivar, naponkénti borotválkozás és bátor föllépés elegendő volt ahhoz, hogy a Váci utcában emberöltőn át hitelezzenek az üzleti férfiak. Néhány elköltözött ismerősömre emlékszem a régi Pestből, akik valóban csak annyit dolgoztak, hogy délután tekéztek a „Koroná”-ban, és nyugodtan, önbizalommal néztek a holnap elé. A vidéki ifjúság rajongott e megtermett, verekedő, bátor urakért, akik a testi erő fölénye és a félelemgerjesztés alapján a virágárusnál, kesztyűsnél, szabónál, vendéglősnél a legjobb kiszolgálásban részesültek. Ezt a kort szinte kedvelem is magányos tűnődéseimben: némi romantikája volt e lovagi kornak, a vívótermek, Fodor Károly kardjai, Hentaller pisztolyai jó segítségek voltak az élet gondjai közepette.
A legutóbbi esztendők anyagi romlásának szinte természetes jelenségei voltak a hirtelen elszaporodott játékbankok, amelyek némi megélhetési reményekkel kecsegtették a pesti embereket. Utóvégre a szerencse mégiscsak kiszámíthatatlan valami, és keringnek csalogató legendák a fővárosban nyerőkről, akik egyetlen, ajándékban kapott forintból nagytőkések lettek, gavallérok bukkantak föl, akiket azelőtt senki sem látott, és a játékbankok alkalmazottai a legjobb bérkocsin robogtak a lóversenytérre. Olykor némi pénzszag volt érezhető a városban, vidékiek jöttek elő, és ezreseket gomboltak ki a mellényükből, a pénz a játék éjszakáin csordában, csaknem elértéktelenedve hempergett a bankok zöld asztalain, voltak házak, ahol az ötkoronás pénzdarab jelezte a legkisebb pénzegységet, máshol csak papírpénztulajdonos kísérelhette meg szerencséjét, de tömérdek terem állott a koronatulajdonosok rendelkezésére is. Ilyenformán forgolódott néha ide-oda a pénz a fővárosban, mondják, egynémelyik kézen meg is maradott valami, ennivalója azonban rendesen volt a legkisebb poentőrnek is.
Most lezárják a játékházakat, tétlenül és tunyán, forint nélkül üldögél a játékosok tömege. Minek dolgoznának? Hisz a legbecsületesebb munkával sem lehet többé pénzt keresni a fővárosban. Lehangoltan, elhagyatva beszélgetnek szegénységükről, a zöld gyepen ugyan futnak az idén is a versenyparipák, a híres és népszerű istállótulajdonos, a fekete szakállas turfkirály csupa verhetetlen táltosokat hozott Tatáról ez esztendőben, a Springer báró nyereségi rekordja komoly veszélyben forog ─ de ilyen szomorú május még nem volt Budapesten.
Nem csodálom, asszonyom, hogy a szegény, élni vágyó nők tolakodnak és nyüzsögnek a Kossuth utcában. A szemekben kimondhatatlanul csillog a vágy az előkelő, finom, gondtalan élet után, és a kis szájak mohón fordulnak a helyiségek felé, ahonnan előkelő levegőt vélnek érezni. Régi nóta, hogy a kontinens valamennyi nagyvárosában Budapesten vannak a legszebb és legolcsóbb szép nők. Szegényeknek most már tán kurzusuk sincs, az árfolyamok zuhanásával az ő értékük is végképpen alászállott. Pénz! Ez lakik az arcokon, a szemekben, és a tavasz virágainak, a lankás hegyoldalaknak, üde ligeteknek szinte örökre elmúlott divatja. Ugyan, kinek pengetik a költők lantjaikat, kinek mutatják az alkonyati égen szálldosó felhőket és az esti csillagot a város határában, midőn ennivalója sincs a legtöbb embernek Budapesten!
*
Szomorú dolog, asszonyom, hogy ily levelet írtam önnek, amelyet az ostromlott városokból szoktak lopva elküldeni megbízható küldönccel. Szebb lett volna írni a Kossuth utca ibolyaszagú déli sétáiról, a korzó orgonavirágos hölgyeiről és róla, valamennyi között a legkedvesebbről, a csalfáról, a hűtelenről, az imádottról: az úrhölgyről. Még az öreg templomon elmerengni is költőibb lett volna, amelyet a Kossuth Lajos utcában a barátok lebontanak, hogy bérházat építsenek a helyére. (Lám, a szent férfiak is!) Lehetett volna írni dalról, májusi ájtatosságról, hol a kedvesért imát mondanak drága ajkak, kisírt szemekről, amelyeket álmomban láttam, nagy, fehér hajókról, amelyek a nagy vízen vitorláznak. Sajnos, hogy az élet olyan rossz költemény, hogy pénz nélkül nem tud tetszést aratni, és a legszebb női szemek mégiscsak Salamon bácsira, az öreg uzsorásra ragyognak, nem pedig a Petőfi Társaság lírai pályázatán díjnyertes költemény szerzőjére.
3
1914. május 31
Tíz esztendővel ezelőtt, amikor még a lapíró aranyifjúság az orfeumba járt, Tarján Vili volt a legnépszerűbb gyerek az éj komolyabb hölgyei körében, benn a nagy szakállú Munczy Lajos vonta a könnyed francia sanzont, és a télikert falán frissek voltak a pohártörés nyomai a legendabeli pezsgős éjszakákból, midőn a Pomery patakban folyt, és ezer forintot elverni egy éjszakán olyan megszokott dolog volt a Somossy házban, mint Bauman Karcsi népdalénekes mindennapi biliárdpartija, a büfé hölgyei, mint példás és tiszteletre méltó háziasszonyok polgári otthonukban, egyszerű, fehér blúzban, olcsó, fekete szoknyában üldögéltek a pamlagon, a jószívű Tekla a kézimunkáját is magával hozta, a virágárus dáma csaknem harisnyát kötött, még éltek azok a bizonyos „régi, derék lányok”, aki után sóhajtva gondolt nem egy öreg gavallér, aki barátnő, pajtás, tanácsadó, ápolónő és fizetőmester volt egy személyben, a gavallér tárcájából arányosan juttatott keresményt zenészeknek, pincéreknek, szegényebb sorsú kartársnőknek, a virágáruslánynak, portásnak, fiákeresnek, az öreg Stern bácsinak, aki hajnalban a kocsit hozta, és végül a házmesternek, hogy mindenki megelégedett egy-egy nagyobb mulatság után, még a gavallérnak is maradt ebédrevalója, egyszóval a „régi jó virtsaft” idejében a télikertben egy kellemetlen arcú, durva hangú, ordináré magaviseletű, páva módjára felöltözött, kalapos hölgy tűnt fel a háziasszonyok között. Az éjjeli hírlapírók ebben az időben többnyire feketekávé mellett lumpoltak, igaz, hogy kitartóan és elszántan, a páva megvető ajkbiggyesztéssel suhant el a pénztelen fiúk mellett, általában senkivel sem állott szóba, talán egy-kétszer a cigányprímással, Vörös Elekkel, a nőket és férfiakat olyan buta megvetéssel kezelte, mint a civil életben a szegény tanárok az írókat. Szeretett vállat vonni, semmi és senki nem imponált neki, szolgáló még nem volt büszkébb természeti adományra, mint Emília. Ah, hogy fitogtatta strucctollait, gyémántjait, cipőjét és ruháját. A jó háziasszonyok szinte belebetegedtek Emília megjelenésébe, egy élces pincér hamarosan gúnynevet talált, elnevezvén a gőgös cselédet Mágnás Elzának, és Emília büszkén viselte új nevét. Ah, mily gőgös volt szegényke. Blau Diogénesz, aki akkoriban a legbölcsebb férfiú volt Budapesten, lámpagyújtás után ─ a bölcsesség kövét azóta elhalászták előle törtető fiatalemberek ─ az orfeumi hölgyzászlóalj felett szemlét tartván, barátságosan elbeszélgetve a manipulánsokkal, akik egykor valóban szolgáltak Cecil mellett a Frauenbataillonban, Mágnás Elza felett összeráncolta homlokát:
─ Ilyenek azok a nők, akiket meg szoktak ölni és kirabolni. Valami fiatal makró.
Emília ugyanis sugárzott az ékszerektől, és ha nem akadt barátja, aki kocsin hazavigye, a fukar leány gyalog ment éjjel lakására. Az orfeum környékén jó emberek laktak akkoriban. Sem Mágnás Elzának, sem másnak nem esett bántódása. Az éjszaka bölcsének jóslata tíz esztendő múlva válott valósággá, és csupán az nem volt stílszerű Mágnás Elza halálában, hogy nem szerelmeskedés közben húzták meg a hurkot a nyakán, hanem brutálisan, rémregényesen, egy gacsos lábú pék és a szakácsné. A végzet néha egy narancshéjat, máskor egy vörös bajuszú mesterlegényt küld ki képviseletében.
A szegény, büszke Elza, aki egy finom ember pártfogásában, jó ruhák, jó szagú fürdők és antik bútorok környezetében szinte megnemesedett, miután tehetségesebb és alkalmazkodóbb nőt nemigen szült az orfeumi éjszaka ─ szinte grófnő lehetett volna már jószívűsége és eleganciája révén ─, mint egy kismadár, dermedten hal meg a pék kezében. A hálószoba csipkés ágyneműje felett gyöngéd illatszer száll, amelyet nem is a kokottok, hanem az elvált bárónők használnak, a selyemtapétás falakról régi francia mesterek festményei nézegetnek alá, a jegesmedve az ágy előtt hófehéren nyújtózik, amikor a függöny megöl előlép az ijesztő vándorlegény.
─ Be drága a gyémánt! ─ sóhajtották Pesten.
*
Azaz, talán nem is igen így volt ez a dolog, amikor Elzát megölték, és orfeumi ifjúságából ráismert a hullára a hírlapíró. Emlékezetem szerint, a temesvári lottócsalás óta, a posztkiszli rablásának ideje óta nem érdekelte az embereket bűntény olyan mértékben, mint a tót leány megölése. Mintha az egész főváros magáévá tette volna az ügyet, minden legkisebb részlete a bűnnek a közérdeklődés napfényén hentergett, vizsgálóbíró és detektív volt minden pesti ember, az esti lapokat úgy kapkodták a közutakon, mintha forradalom lett volna. Kovács Arnold német hírlapírót a legszebb úri dámák becézgették, mert ismerte Elzát, és részleteket tudott ifjúságából. A mulatóhely öreg pincéreit tátott szájjal hallgatták az újkori vendégek. A kedves, jó fiúk, az újságok rendőri tudósítói, lázasan rohantak a kávéházba; és az újabb híreket pazarlóan dobálták ismeretlen embereknek. Mint egy nagy méhkas, zúgott az éjjeli Budapest. A portás az esti lapot olvasta, amíg kinyitotta a bérkocsi ajtaját. Egy nőt megöltek, aki sem kedves, sem szép, sem barátságos nem volt életében, csupán szép ruhái és feltűnő ékszerei voltak! Mégiscsak gazdag kokott szeretne lenni mindenki ebben a városban, még ha végül meg is ölik érte.
Akkoriban jelent meg a regényem, amelynek ez volt a címe: „A vörös postakocsi.” Miután ellenségeim ─ ugyebár, asszonyom ─ eleget mondogatták, hogy e regény szokatlan kelendőségének egyik okozója az a körülmény (a hírlapokba ez a téves hír került forgalomba és nyomtatásba), a Vörös postakocsi hősnője senki más, mint a meggyilkolt Mágnás Elza...
Igen, asszonyom, valóban vették a regénykönyvet a gyilkosság napjaiban, és gyönyörű, soha el nem felejthető tapasztalatokat tettem a könyvesboltban ez idő tájt a pesti nőkről és a pesti pénzről, arcokról és kezekről, amelyek a könyv után nyúltak, mert Mágnás Elza példát adó élettörténetét vélték megtalálni. Talán nem követek el indiszkréciót, ha néhány könyvvásárlási esetet följegyzek, hisz úgyis ritkán vesznek könyvet a pesti emberek.
Délelőtt tíz órakor egymás után több zárt kocsi állott meg a könyvesbolt előtt. A kocsiablakból fáradt, éjszakai lepkék festetlen, ólmos arca látszik, szegény, tévedt lányok, akik a köteles rendőrségi látogatásra mennek, vagy onnan jönnek. A legvállalkozóbb közülük kiszáll, miután ijedten körülnéz az utcán, bátortalanul, félszegen, kendős fejét szégyenkezve lehajtva lép be a könyvesboltba. Ez a leány még sohasem volt ilyen boltban, ahol csak könyveket árulnak. A könyvkereskedősegéd megszánja a zavarodott teremtést.
─ Mi tetszik?
A leány karikás szemét most bátran felveti:
─ Könyvet kérek, a Mágnás Elza kalandjait...
─ Nem szolgálhatunk ilyen könyvvel.
A leány bámulva veti szemét a bolti állványra rakott könyvtengerre. Mennyi könyv! És egyikben sem volna benne a Mágnás története?...
─ Nekünk pedig azt mondták, hogy itt kapható ─ mondja szinte durcásan.
Haragosan távozik, de csakhamar visszatér. Társnői megmondták a kocsiban a könyv címét.
─ Vörös kocsit kérek ─ mondja a leány most már határozottan.
A segéd szótlanul becsomagolja a könyvet, a leány fizet a pénztárnál egy összegyűrt ötforintossal. Egy pillanatig a pénzjegyre nézünk valamennyien, akik a boltban vagyunk. Olyan ötforintos, mint a többi, mégis milyen más, milyen furcsa a leány ötforintosa. Vajon kitől kapta az elmúlt éjszaka? Talán Nicktől? Talán egy bujdosó sikkasztótól? Vagy egy vidéki utastól? Talán lopták a pénzt, talán egy másik nő éjjel hímzett, varrt érte, míg a leányhoz került?... Aztán a pénztárosné látható undorral dobja a pénzt a többi közé. Majd előlegben elviszi egy költő, és cipőt vesz a gyerekeinek, vagy elkártyázza.
Délfelé selyem- és illatárban a korzó delnője érkezik a legújabb divatban... Ah, ismerem kegyedet, asszonyom, kegyed, aki ott volt minden divatos premieren és a jégen, az ünnepélyen, Reinhardthoz és a Zserbóba jár. Kegyed tapsolt egykor Szirmainak a régi Népszínházban, és most Góthért rajong. A muszka balett idejében Csajkovszkij volt zeneszerzője, nyaranta Zerkovitz, Jadlowkerbe szerelmes, de Asta Nielsen is szeretne lenni. Ha idegen nincs: Fedákkal is megelégszik, Gombaszögiesen szeretné kiejteni a szavakat egy sikeres premier után, és barátnőinek azt mondja, hogy Máthé a fogorvosa. Ön a pesti divat, asszonyom. Vajon ön is?...
Igen. A delnő valóban arról intézkedett, hogy lakására küldjék a Vörös postakocsit. Szegény könyv, vajon meddig fogsz heverni a fogadószoba asztalán, és a vendégek közül ki fog ellopni véglegesen?...
Estefelé kitaposott sarkú bolti leányka siet be az utcáról. Egy cérnahulladék a ruháján arról árulkodik, hogy most jön szegényke a műhelyből.
─ A postakocsit kérem. Sietek ─ mondja negédesen.
Egy kis fürt a homlokába göndörödik, és olcsó kalapján szomorú virágok. Még fiatal, még reménykedő és esendő. Nehéz a munka a varróműhelyben, a háta megfájdul a varrástól, soha semmi szórakozás, a vasárnap ritka és nem mindig boldog, talán lehetne valamiképpen segíteni a dolgon, gyönyörű ruhákhoz, gazdag barátokhoz jutni. A fáma azt mondja, hogy a gazdag Elza egész alacsony sorból kezdte. S mindez benne van egy új regényben. Éjjel majd sokáig olvas, és csalódottan ejti le a könyvet. Abból nem tanulja meg, hogyan lehet új kalaphoz jutni.
*
A pék mögött bezárul a börtön. Elza sírján friss fű zsendül, és a gyémántnak éppen olyan tündöklő a vize mostanában Budapesten, mikor a legszebb kövek egy szőke, nagy hajú lány ujján ragyogtak. A gyémánt most is szép, és mindig hívni fogja a nőket, az orfeumi zene bolondosan cseng, kis cselédek vackukon Elzáról álmodnak, szegény, ékszertelen nők irigykedve sóhajtanak. Míg egyszer újra eljön a pék, és öl.