Pesti hajnal falusi álma
szerző: Krúdy Gyula
Korán reggel olyan a városligeti fasor, mintha valamely régi angol regényből úszott volna idáig. Téli köd borul a fákra, a toronyra, messzi az Iparcsarnok kupolájára. Londonban lehet ilyen a reggel, míg a Hyde-parkon sietve vonulnak az emberek üzleteik felé.
A mi fasorunk reggelenkint a főváros legcsendesebb része. De csöndes éjjel is. A lámpások céltalanul ragyognak az éjszakában. Még kocsi sem jár erre. Néha egy bánatos konfertáblis próbálkozik elindulni a Lövölde térről, amely kofasátoraival, kis terjedelmével és nagy fáival azokra a kis külföldi, régi városkákra emlékezteti az embert, ahol reménytelenül üldögélt egy cukrászboltban vagy egy kis vendéglőben, és ismeretlenül, unottan, bánatosan nézegette a terecskén áthaladó szobalányokat, úrnőket, diákkisasszonyokat. Bár modern bérházak álldogálnak a tér körül, és a fasor, mint egy nagyvilági allée nyúlik el bozontos gesztenyefáival, mintha a Práterbe vagy a boulogne-i erdőcskébe mennének erre a fametszetekről való emberek, a Lövölde tér mégis különös hangulatokat kelt életre, ha valaki csöndes ablakból, beteges télen és egy ó-regényt félretéve nézdeli a városnak ezen kedves részletét.
Míg az egyik oldalon déli tájak illatát hozzák emlékezetbe a narancsos ládák a furcsa, barna faházikókban; a virágok és a káposzták úgy nevetnek, mint a kalendáriumi tavasz különös képecskéi, amelyeket a régi rajzolók csináltak a Mehner Vilmos naptáraiba; a kofaasszonyok csöndes megadása, nyugodt kedélye olyanforma itt, mintha a természet adományaival foglalatoskodó nők félig-meddig maguk is növényi életet élnének; álmodozva állongnak régi bárkák, bánatos lovak mögött, mintha a ködös fasorban a hajdanában elegáns életunalmat, a regényes spleent már csak a konflislovak tartanák divatban, míg csukaszürke, katonás szabású köpenyegében, kívánatos fehér ruhájában megérkezik az önkéntes ápolónő, és a lovacska fejcsóválva elindul a szépséges úrnővel a messzi hadikórház felé - ó, már tartották a kopott bőrülések az úrnő drága terhét, és az ablakok szorgalmasan felfogták meleg leheletét, amellyel elhomályosítá a kilátást vagy belátást az ócska kocsi belsejébe, de az már régen volt, tavaly télen, vagy azelőtt, midőn lassan, ütemesen gurultak a kerekek a liget felé, és odabent szerelmet vallott egy úr a hölgynek -, hogy az öreg bőrülések mindent el tudnának felejteni, álmokat, vágyakat, képzelt boldogságokat és a falusi költők színeivel megfestett firmamentumát a holnapnak. Ha ránézek egy öreg kocsira, amely elgondolkozva, félrebillenve, szinte szemrehányólag álldogál valamely régi terecskén, és a sárga ló első lábára hajtja nagy fejét, mintha azon csodálkoznék, hogy még nem koptak le patái e kemény pesti kövezeten, s kis bormérés ablakánál üldögél a naplemente-arcú, bundás kocsis-bácsi: azt hiszem, hogy e vén kocsikkal, bús lovakkal és pókhálós szemű konflisokkal öregedtem meg magam is. A konflisba legfeljebb végrehajtó, ügyvéd vagy orvos száll manapság, míg hajdanában a mellékutcában útrakészen állongott a hintó, és benne türelmetlenül szívta cigarettáját, nézegette óráját egy fiatalos úr, a kocsis kezében tartotta a gyeplőt, míg végre egy könnyű, kis kesztyűs kéz nehezedett az ajtókilincsre. Eljött ő, Tatjána vagy Olga, Fruzsinka vagy Carmen, mindenesetre a legelőkelőbb, a legfinomabb és legkedvesebb úrnő a városban. Nyílott és bezárult az ajtó, illattal, fénnyel, melegséggel telt meg a régi kocsi, georgiai tüzes szemek fénylettek vagy a "kék" Dunán úszott képzeletben a gőzhajó, alföldi búzavetés szőkeségét lehetett érezni vagy az ópium fekete füstjét a hajfürtökből - s az öreg hintó elindult, anélkül hogy észrevette volna valaki. Régente így állott a helyzet az egyfogatú kocsikkal Pesten, amíg magam is helyemen voltam, szokta volt befejezni történeteit anyai nagybátyám, egy hazug öreg katona.
A tér másik oldalán mostanában fehér abroszát teríti fel az éjjeli hóesés.
Milyen üde a hó a földön a magas ablakból nézve. Mintha megcsókolni, átölelni kellene a fehérséget, amely loppal, halkkal, a hajnal csöndjében e csúnya, fekete városra lehullott. Mintha angyalok jártak volna erre, úszva a házak felett, és szárnyaikból pelyheket hullajtottak a Lövölde térre, a ködbe borult fasorra, tán a messzi, láthatatlan Ligetre is...
És most üt az óra az evangélikus toronyban, és már elment nagy csöndben az első villamoskocsi, ébred a tér és környéke, emberek jönnek, és a hóba beleírják lábnyomukat, hogy ekkor meg ekkor erre jártak, mint a berlini rőfös a Lengyel-nyereg sziklafalán.
Talán nem is így van a dolog. Az embereknek más gondjuk van, mint az, hogy az éjjel behavazott, az óhajtott, a szeretett, nyári hévben várva várt öreg tél bandukolt erre hóporos bundájában. Dolgaik után látnak és sietnek. Vajon hová sietnek? Vajon mi dolguk van az embereknek, hogy megállani, széjjelnézni, gyönyörködni is elfeledkeznek? Én csak azt látom, hogy minden koránkelőnek le van hajtva a feje, végigmegy a mennyből hullott szűziességen, hogy fekete foltok maradnak utána, mint a farkasok nyoma a falusi kertek alatt. Majd lassan összeolvadnak a foltok, hogy keskeny fekete keresztutak támadjanak belőlük. A Szív utcaiak mennek a maguk ösvényén, a Király utcaiak ugyancsak ragaszkodnak a saját útjukhoz. Mind szélesebb lesz az ösvény, mind több ember haladt már át a furcsa kis terecskén, csak arra vigyázva, hogy a maga kiszámított, pontosan kijelölt útjáról le ne térjen. Mennek, mendegélnek, legtöbben a belső város felé, mintha ott ma reggel valami nagy osztogatás készülne.
A széles férfilábnyomok már megcsinálták előre az utat a havon, amikor nők is jönnek. Nem szeretem elárulni titkaimat, de most be kell vallani, hogy a környék bővelkedik a csinos nőkben. A szomszédos utcákból formás, kedves alakú és meglehetősen jól öltözött nők érnek a terecskére. Ők is sietnek, szegénykék, és ugyancsak kell drukkolni, hogy a megszokott, kitaposott fekete ösvényről némelyik félrelépjen sietés közben a fehér hóabroszra, hogy ott maradjon kedves lábának nyoma, mint valamely kis emlék, egy régi fiatalkori utazás emléke, midőn idegen városba vetődve azt szerettem volna kiolvasni ismeretlen nők arcából, hogy mire gondolnak.
A tér felett, a női lábnyomokkal behintett fehér mezőcske felett most is csak arra gondolok, hogy vajon hová vezetnek ezek a lábnyomok? Hová, merre mennek a nők, akik még nemrégen másik életet éltek álmukban, a varróleány grófnénak álmodhatta magát, a boldogtalan szerető megcsókolhatta hűtlen kedvesét, a gyermektelen anya tömérdek inges kis kölyökkel játszadozhatott: most hová mennek, mikor a ködös reggellel elkezdődik a másik, álomtalan, fantázia nélküli életük? Jó és boldog utakra indultak el, át a kis havas térségen, megtalálják-e útjuk végén azt, amit kerestek? Magas sarkú cipőik, csinos lábaik - csaknem minden nőnek szép a lába - már elvitték őket istenke mezőcskéje felett, a pesti hajnal falusi álmán, a havas tájon át, és mire visszajönnek újra, ismét elhaladnak a terecskén, ahol lábuk nyomát már régen elfödte más lábaknak a nyoma: vajon helyükön lesznek még mindig a nagy fák, amelyeken a hervadt levelek Mednyánszkytól kölcsönözték színeiket, és a régiek lesznek-e érzéseik, szívhangjaik, gondolataik? Megtalálják-e holnapra újra azt a régi álmot, amelynek madárpihéi szinte itt hullottak le szempilláikról, midőn a ködös reggelen felébredve erre elmentek? Egy nap alatt, egy óra alatt annyi minden történhetik. Lehet, hogy a női lábnyom, amely most a korai órában szűziesen, szinte virágkönnyen fekszik odalent az ártatlan hómezőn, délre, estvére, vagy holnapra félretaposott sarokkal, esetleg lomhán, esetlenül, illúzió nélkül teszi meg újra az utat e kedves téren át...
De már jön is az öreg utcasöprő fegyverével a fasor felől, hogy véget vessen az elmúlt reggel furcsa emberi nyomainak, a hajnali utazók lehullajtott emlékeit elsöpri, mint nemrégen a nyarat és az őszt elsöpörte e helyről.