Perszepolisz romjai
szerző: Vámbéry Ármin
.jpg)
Azon térségnek, melyen az építészeti maradványok nyugszanak, szabálytalan alakja van, mint ez a mellékelt illusztrációból is világosan látható. A nyugati oldal, honnan a síkra be láthatni, 1425 láb széles, az északi 926 és a déli 802. Magassága az alap egyenetlensége folytán úgy látszik 25-50 láb között változott. Felszínét a futóhomok és a leomlott romok igen egyenetlenné tették. Ezen sík-magaslathoz csupán egy feljárás vezet, mégpedig pompás lépcsőzeten, mely két szakaszból áll, s oly széles, hogy hat lovas egy sorban igen könnyen fellovagolhat rajta. A legalsó, mely 55 lépcsőből áll, melyek 22 láb hosszúak s mindegyik 3 \a hüvelyk magas, egy fenlapon végződik, melynek mindegyik oldala 37, a másik kettő 44 láb. Ezen pontnál kezdődik a második kettős lépcső-zet hasonló terjedelmű 48 lépcsővel, melyek a magaslat tetején ugyanolyan 64 láb hosszú négyszögben végződnek. Az emelkedés oly csekély, hogy az utasok rendesen úgy szoktak fellovagolni, s a márványdarabok oly nagyok, hogy egyből 10-14 lépcsőfok van kivágva. Csodálatos, mily kevéssé viselik magukon e lépcsők a használat nyomait. Alig vannak egy kicsit is elkoptatva, holott kétségtelenül egészen másképp kellene lennie, ha valamely templomhoz vezettek volna, vagy a királyhoz közelítő seregek használják vala.
A második emelvényre érkezvén óriás portálét lát maga előtt az ember, amely két masszív falból áll, s ezek külső és belső oldala két kolosszális állat képét viseli faragvánvban. A portálé hossza 21 láb, magassága 30, a falak pedig 12 lábnyira állnak távol egymástól, padlózatát pedig simított márvány képezi. Az állatok olyan talapzaton állanak, mely szobraikat ötlábnyival magasabbra emeli. Fejük annyira meg van csonkítva, hogy nem lehet kitalálni, mit ábrázolhattak. Nyakukat rózsakoszorú köríti, kurta, bodor haj, de amelyet páncélpikkelyeknek is lehetne mondani - fedi mellüket, hátukat és oldalaikat, s maga rendkívül korrekt és jól kidolgozott. Ezen portálé, mint első tárgy, legjobban is ki van téve a látogatók véső kedvének. Amily magasan csak emberi kar felnyúlhat, minden tele van a látogató perzsák, arabok, franciák, angolok, németek nevével. Itt mindenki megörökíti magát. A többi között még Malcolm neve is kétszer látható. Egyszer mint Cap. Malcolm Envoy, 1800., s a másik helyen mint Gen. Malcolm, 1810.
E portálétól 20 lábnyi távolságban kelet felé négy rovátkolt oszlop állt, szép koronázatú, körülbelül 45 láb magas, s mintegy 22 lábnyi közzel egymás között, de mai napság már csak kettő áll belőlük, a többiekből még csak rom sem maradt. Ezen oszlopokat más térköz választja el egy másik portálétól, mely az elsőhöz hasonlít ugyan, csakhogy falai nem magasabbak 18 lábnál, míg a keleti oldalon kivésett alakok emberi ábrázatoknak látszanak, diadémokkal, szakálluk még kivehető, s vállaikról magas szárnyak emelkednek, melyek tollazata kitűnő szépen van vésve.
Ezen portálék jobb oldala s azon terasz között, melyen az oszlopcsoport áll, 162 lábnyi térköz van. E térségen a sziklába vésett csatorna szemlélhető. A teraszhoz kettős lépcső vezet, melynek egész hossza 212, s mind a két fokozat magasan túlhaladja északi homlokzatát. Mindkét végén, a keletin úgy, mint a nyugat felé, lépcsősor emelkedik, valamint középen is, 18 lábnyira elényomuló két kisebb lépcsőzet. Ez egész terjedelem 86 lábnyi, beleszámítva a 20 lábnyi fordulót is. Ahogy a nagy bejárásnál, úgy itt is igen csekély a feljárat, mert minden lépcső 14 hüvelyk széles, 16 hosszú és 4 magas. A homlokzat annyira túl van halmozva alakokkal, hogy a szemet szinte kápráztatja. Ezen alakok, melyek akként vannak csoportosítva, hogy a lépcsőzet falaihoz üljenek, különböző ruházatot hordanak s mással és mással vannak elfoglalva. Némelyek királyi testőröknek s kíséretnek látszanak, hosszú öltönyt viselnek, facipő alakú bakancscsal s rovátkolt, sima alapú süvegekkel, tegzekkel, nyilakkal, dárdákkal és pajzsokkal; mások ismét hosszú sort képeznek, s úgy látszik, több nemzetek egy felvonulását ábrázolják, különböző ruhában és különbözőleg felszereltetve. Ajándékokat és áldozatokat hoznak különféle fajú állatok számára. Harc is van itt ábrázolva egy oroszlán és bika között, vagy amint némelyek vélik, egyszarvú ellenében, de mindenesetre olyan állattal, mely a portálé megcsonkított alakjához hasonlít. Mind e domborműveket csak nemrég szabadították meg az azokat környező földsánc alól, s bárha az utolsó kiásás, mely egy angol által 1854-ben eredményeztetett, tetemes volt is, az én látogatásom alkalmával úgy találtam, hogy a legalsó alakokat már ismét háromujjnyi homokréteg borítja.
Sir Robert Ker Porter azt hiszi, hogy e művészeti remekműveknek az volt a rendeltetésük, megörökíteni Cyrus vallásos nagy processzióinak emlékét, mint ahogy ezekről Xenophón szól, vagy talán Dariuszéit, ki a Nourúzt, vagyis a tavaszi napéjegyenlőséget ünnepli, mely alkalommal országa szám nélküli nemzeteinek ajándékait fogadja. Azonban siessünk e romok legrendkívülibb részéhez, a bámulatra méltó oszlopcsoportozathoz, mely a teraszt foglalja el. A képzelem bizonyára semmi nagyobbszerűt nem képzelhet, mint e magányosan álló, óriási, megcsonkított oszlopok, melyek olyan időkből valók, mik még a mondánál is régiebbek, mely számtalan nemzedék fel- és letűntének valának tanúi, láttak dinasztiákat és országokat támadni, virágzani és hanyatlani, míg ők maguk szürke fejeiket mind ez ideig változatlanul fennhordozák.
A teraszon, mely keletről nyugat felé 380, északról dél felé 350 lábnyi teret foglal el, hajdan négy oszlopcsoport állt, melyek mindegyike 36 darabot számító középcsoportozatot képezett, melyek mindkét oldalon, valamint szembeeső részükön is hátával, kétsorosán valának kerítve s összesen 72-őt képezé-nek. Az előtérben álltak közül, amely a lépcsőzethez 20 lábnyi távolságban van, ma már csak egyetlenegy áll. E között és a középoszlopok első sora között nagy szirtdarabok vannak, amelyek valami portálé falainak romjai. Valami 38 lábnyira a terasz nyugati szélétől (amely ugyancsak azonos a főtérsíkéval) két oszlopsor emelkedék, melyből ma már csak öt áll fenn. Az ennek megfelelő keleti sorokból csupán négy. A keleti és nyugati sortól 60 lábnyi távolságban emelkedett a központi 36 oszlop, s ezen közben vízvezetékek nyomai is láthatók, amelyek imitt-amott a sziklába valának vésve. Ezen oszlopok közül ez idő szerint már csak 13 van épségben, mik még mindig régi helyükön állanak. Minthogy a keletiek e romokat Csihil-Szutúnnak (40 oszlop) nevezik, igen hihető, hogy habár nem ez volt is az eredeti szám, igen régi száma az egykor létezett oszlopzatnak, amelyet azonban ily terjedelműnek már egyetlen európai utazó sem talált. így azt találjuk, hogy Delia Valle 1621-ben 25 oszlopot látott még, Herbert 1627-ben 19, Orlarius 1638-ban 19, Kámpfer 1696-ban és Niebuhr 1765-ben 17, Franklin s egész Sir R. K. Porterig minden utazó 15, Lieutanant Alexander 1826-ban 13 oszlopot, melyeket én magam is láttam. A többiek ott porlanak az évszázadok összehalmozódott porhüvelye alatt, s a talapzatok közül nem is egy össze van rombolva és halomba döntve. Ezen fenséges oszlopcsoport két külön sorból áll: azok, amelyek a három külső kettős sorozatot képezik, építészetüket nézve egyenmodorúak, míg a központi csoportulat, melynek minden oszlopa hasonlít egymáshoz, az őt környezőktől különbözik.
Sir R. K. Porter mindkét sort leírja s azt mondja az elsőről: Minden oszlop egész magassága 60 lábat tesz, a törzsnek körülete 16 láb s a talp tetejétől egész az oromzatig 44 láb. A törzs öt szakaszban igen szépen van rovatolva, alján egy öv s egy Torus, amaz kéthüvelyknyi, emez egylábnyí mély. Innen a talapzat csüggő levelű lótuszvirágkehely alakjában képződik tovább. Nyolchüvelyknyi talplapon nyugszik s kerülete 24 láb, 6 hüvelyk. Az oromzatok, bármennyire megcsonkítottak legyenek is, elegendőképp megmutatják, hogy rajtuk egykor a kettős félbika állott. Közvetlenül délre ezen csoportozat mellett s valami 6-7 lábnyira a terasz fölött, amelyen áll, különféle fajú romcsoport található, amelyek között bő mértékben vehetők észre azon alakok másai, amelyek a lépcsőzetet díszítik. E romok, úgy látszik, legalábbis három helyiséget foglalnak magukba, amelyek finoman csiszolt, fekete márvány kapualjai és ablakpárkányai számos fülkét és különféle domborművet mutatnak, többek között egy fejedelmet, aki hosszú uszályruhába van öltözve, s aki fölött két szolga napernyőt s legyezőt tart, míg ismét más domborművek emberek és különféle csodaállatok viaskodását tüntetik elő. Ezen épület nyugati homlokzata s a nagy terasz ugyanazon homlokzata között kettős oszlopsor romjai látszanak.
Még távolabbra, dél felé ismét más romhalmaz látható, melyben finoman vésett szoborművek és oszlopok nyomára találhatni. Sir Robert Ker Porter tíz oszlop állványát találta, amelyek mindegyike 3 láb és 3 hüvelyk átmérőjű volt, s azt véli róluk, hogy közülük a legnagyobbak magához a fejedelem lakához tartoztak. A fő kapunyílások és ablakpárkányok mindmegannyian óriási mérvűek s kiváló művészettel készültek, helyükön állnak még ugyan, azonban a körülöttük romokban heverő szobordarabok és oszloptalplapok nyilván mutatják, mily hatalma van a kornak és időjárásnak még a legerősebb épületek fölött is. A királyi alak, két szolgájával, gyakran előfordul a bejáratok domborművein, s a romok egyéb részein is vannak hozzájuk hasonló alakok, csakúgy, mint feliratok ékjegyekben. E romok alatt föld alatti vízvezeték vonul át, amely az egész épületet vízzel láthatá el abból a tóból, mely a sziklák aljánál maiglan látható. Chardin sokat barangolt e setét tömkelegben, Morier is szinte eltévedt benne. Második látogatásom alkalmával engem is bevitt a kíváncsiság, azonban meg nem foghatám, hogyan tévedhetett el benne Chardin, mert alig tettem körülbelül 20 lépést, a mindig keskenyebbé váló utat máris oly szűknek találtam, hogy a továbbmenetel, úgyszólván, lehetetlen volt. A térsíkon két más épület romjainak nyoma is létezik: az egyik, észak felé, a most említett romé, a másik délkeleten. Itt is ugyanolynemű domborművek találhatók, mint aminőkről már szólottunk. De az épület legtetemesb részét egy 210 lábnyi négyszög képezi, mely a szobroktól észak felé fekszik. Két kapu vezet hozzá minden oldalról, de a nagy portálék északi felén vannak. Ezek tizenhárom láb szélesek, a többiek csak hétlábnyiak, azonban valamennyi gazdagon ékítve a már leírt vésművekkel, s Brun e romok ember- és állatalakjait - beleszámítva a síremléken levőket is - 1300-ra teszi, amit Niebuhr sem tart túlzásnak.
Most a sírokra szándékozunk átmenni, e pompás nyughelyekre, melyeket jogosan Perzsia hajdani királyai sírjainak tarthatunk. A hegyek homlokzatában, körülbelől ötszáz ölnyire a szoborcsarnoktól 72 láb széles és 130 láb magas lap látható, amely Chardin szerint magába a hegybe van belevésve, s amelynek homlokzata két szakaszra oszlik, s ezek mindegyike ismét nagymértékben vésművekkel ékesítve. Az alsó osztályban négy kőoszlop kétfejű egyszarvúkat ábrázoló fejezetein nyugszik gerendákon a párkányhordó, a képszék és a párkánykoszorú. A főoszlopok közötti térséget a sziklába vésett vakajtó foglalja el, amelynek alján valami nyílást ütöttek, hihetőleg a kincskeresők. A felső osztály domborműve valami szekrényfélét mutat (majdnem olyat, mint a zsidó frigyláda), s amely a végein csodaformájú állatokban végződik, amelyek griffszerű lábai tartják az egészet. E szekrény alá két sor alak van vésve, tizennégyével mindegyik. Az egyik csúcson tűzol-tár látható, míg ezzel szemközt háromlépcsőnyi magas emelvényen királyi alak áll, jobbját mintegy imára emelve, baljában pedig ívet tartva. A király és az oltár fölött jelvényes alak lebeg, amelyet a király várakozó védangyalának tartanak.Ha az ember a betört kapu nyílásán átmegy, szobaszerű helyiségre akad, amely 30 láb széles, 15-16 mély, 10-12 magas, s hátterében három mélyedés van, mintegy a holttestek számára. Minthogy mind üresek, a kutatni vágyók előtt régtől fogva tárva-nyitva vannak, sőt nemegyszer szalma- és gabonatár gyanánt is szolgálnak, mikor egy-egy csoport Hát (nomádok) éppen itt sátorozik.
E sírokat illetően az egyik legámítóbb körülmény azon nagy gond. mellyel az építők bejáratukat a szemlélők elől el akarták rejteni, mert a kapu tulajdonképp csak látszólagos bejárás lévén, azt hiszi az ember, hogy más nyílásnak is kellett lennie, már csak a belső kivéshetésére nézve is. Három napiglan időztem e nevezetes romokban, melyek nemcsak ifjonti utazók heves képzelmét, hanem még mélyen gondolkodó, tapasztalat- és tudománygazdag régiségbúvárainkat is fellelkesítették. Az ember nem tudja, a roppant mechanikus ügyességet vagy a válogatott ízlést bámulja-e, mely az épületekben nyilvánul, vagy az a gondolat ragadja-e el az embert, hogy a régi hajdankorban is létezett oly műveltség, amely ilyen tekintélyes, tudományos ismereteket vala képes megbizonyítani. - Valamint Egyiptomban, úgy itt is 40-50 láb hosszú kőtömegeket látunk egymásra helyezve, amelyek eképzelhetlen súlyuk dacára oly pontosan egybeillesztvék, hogy az összekötési pont észre sem vehető.
Három napot mondtam, de alig látszott az többnek néhány óránál. Annyival is könnyebb volt ottmaradásom, minthogy Perszepolisz közvetlen szomszédságában néhány ott nomadizáló török sátort találtam. Törökök voltak, tehát in-kognitó-szerepem törzsrokonai, s bárha szunnitaságomat el nem titkolám is, mégis, a legbarátságosabban fogadtak. Fárszban nem nagyon otthonos a török nyelv, s ezen jó embereknek valóságos élvezet volt a velem való társalgás, gondját viselték szamárkámnak, s egész ottlétem alatt engem is elegendő kenyérrel és sajttal láttak el. Voltak ugyan közöttük, akik azt tanácsolták, ne maradjak éjjel a tiszteletre gerjesztő romok borzalmas helyiségeiben, mivel állításuk szerint ott száz meg száz alvilági szellem tanyáz éjjeleken át, s valóban borzasztók azon mondák, amelyek a divek és dzsinnek pokoli lármájáról szólanak. Taht-i Dzsemsid (Dzsemsid trónja) - mint ahogy a bennszülöttek Perszepoliszt nevezik - állítólag a hasonnevű regekirály munkája volna.
Dzsemsidnek - ahogy a monda beszéli - híres kehely volt birtokában - a Dzsam-i Dzsemsid -, melyet csak az ajkához kellett emelnie s nem volt szívének olyan vágya, amely azonnal be ne teljesült volna. Nem csoda tehát, ha e remek palotát annyi fénnyel és pompával halmozhatá el, mert a kehely egyetlen érintésére szintúgy repültek a kövek keletről, a művészek nyugatról (hihetőleg asszíriai vagy egyiptomi építészek, mint akiknek ezen művek felállítása tulajdoníttatik). Hogy a mai perzsák is milyen tiszteletben tartják Perszepoliszt, azt elegendőképp megbizonyítja az a számos vers és felirat a falak minden oldalán. Soká, soká illetetlenül és háborítatlanul álltak ezen épületek -szól a monda.
Perzsia boldog volt akkor, semmi szerencsétlenség sem látogatá meg, míg végre az arabok, ezek a szunnita ebek, akik a síitáktól irigyelték e remek épületeket, eljöttek, az alakokat megcsonkíták, a szobrokat, oszlopokat ledöntögeték s a pusztulás nyomait hagyták hátra mindenütt. Az arabok után - folytatja a monda - a frengik valának azok, kik, hogy kincsszomjukat kielégíthessék, Bender Busir felől idejöttek, mindent átkutattak, s találtak is még roppant mennyiségű aranyat és gyémántot. A frengik ezenkívül még nagy köveket is vittek magukkal, megannyi talizmánt, miután a megvesztegethető Kádzsárok beleegyezését megvásárolták volna. Azon idők óta azután Perzsiát egyre-másra látogatja a nyomorúság, Sirázra jött a nagy földrengés, a kolera, a múlt évi éhség stb., egyszóval a perzsa nagyság ezen büszke maradványainak dúlóiban csak halálos ellenséget lát mindenki, s a frengiket pedig méltán lehet Kelet elnyomóinak tekinteni, éppúgy az arabokat a hajdani nemzeti nagyság legveszedelmesebb pusztítóinak állítják, s a síiták és szunniták közti gyűlöletnek talán ez is egyik lényeges főoka. Ezek leginkább a perzsa lakosság mondái, a török nomádok, hajdani szeldzsuk seregek maradványai egészen másképpen gondolkoznak. Rájuk nézve a szobrászat és építészet művei egészen közönyös tárgyak, s egy-két lat ólom végett, amellyel az óriási oszlopok egyes darabjait összeragasztvák, sokszor ledöntetik a legbüszkébb monumentum is, sőt a gyermekek még annak is örülnek, ha valamely oszlop magától összedől, mert akkor nyomban mindenki ott terem a kő csak egyujjnyi mélyedéséből is kivájni az óhajtott fémet. Egy-egy ilyen zsákmány csak két-három golyót szolgáltathat, de a törökök vandál dühe mit sem gondol arra a kárra, melyet okozott. Felettébb érdekesek az újabb és régi utazók már többször említett felírásai. Amint mondók, mindenféle nyelvű és írású jegyzések vannak itt a falakba vésve. Ezek nemcsak az újabb idők emlékei, hanem vannak még pehlevi és régi héber feliratok is, és ezen utóbbiakról, amelyek - ha jól tudom - eddigelé még le nem másoltattak, azt állítják, hogy azok az első héber fogság rabjaitól származtak.
A múlt századok hírneves utazói közül itt találjuk Kempfner, Dela Valle, Niebuhr (1765) neveit. Az újabbak közül kiemelendők Jones, Morier, Texier, Ferguson, Loftus, Kinneir, Minutoli és Gobineau, kik mindnyájan leírták mind e romokat, mind Perzsiát. A legnagyobb rész angol. Németet aránylag igen keveset találtam, s alig fojthatám el lehangolt-ságomat, mikor kétnapi kutatás után egyetlen magyar nevet sem találtam itt. Én volnék tehát a legelső nemzetem fiai közül, ki e romokat s e nevezetes vidéket meglátogattam — gondoltam magamban -, de amikor harmadnapon, éppen azon rész alatt őgyelegtem, amely fekete márványból van, nagy örömömre egy ablakmélyedésben ezen szavakra akadtam: „Maróthi István 1839." Gyermekded örömmel vizsgáltam földimnek írását, s bárha ő elrabolta is tőlem azon jogot, hogy magamat azon első magyarnak nevezhessem, aki Perszepoliszt meglátogatta, meg nem állhatám, hogy neve alá egy „éljen"-t ne véssek, s hogy a jövendőben ne álljon oly egészen egyedül, az én nevemet is társul jegyzem oda. Az egészet vastag vonallal vettem körül s fölibe e szavakat véstem: „éljen a magyar!"
Mi volt e büszke épületek eredeti célja, mit akartak általa elérni? Olyan kérdés, mely minden eddigi utazónkat foglal-koztatá ugyan eddigelé, azonban mind ez idáig, minden alapos kutatás és értekezés dacára, eldönthetlen maradt. Perszepolisz egy hegy lábánál, amely alatt a nagy mardesti síkság nyúlik el, hihetőleg hajdani fejedelmek palotája volt, kik innen tartottak szemlét ama büszke síkságon egybegyűlt seregeik, de Ázsia minden népeiből egybegyűlt seregeik fölött. Mardestet, a ma kietlen, mocsaras térséget délirányban a Kur folyó szegi, mely annak idejében, amint mondják, egymaga 100 vízvezetéket látott el nedvességgel. Hogy e vidék annak-okáért igen virágzó lehetett, alig kétséges, s hogy északi ormán e pompás fejedelmi szék felséges fekvésénél és helyzeténél fogva messzire tündöklő korona gyanánt ragyogott, az igen könnyen képzelhető.
A hely fekvésében Chardin, legalábbis Arrianus, Strabo és Szicíliai Diodorus tudósításai nyomán, azon palotát véli feltalálhatónak, melyben Indiából való visszatérte után egy ideig Nagy Sándor lakott s a Mak-kabeusok I. könyvének 6-ik részében azt olvassuk, hogy Antiochus Epiphanes 160 évvel azután ezen helyet meg akarta rabolni. Mindazáltal sokak nézete - akik a mai napra fennmaradt romokban a hajdani lakóhelynek nyomát is alig találják - oda megy ki, hogy Perszepolisz a nap ünnepélyes temploma volt, amelyben a Nourüz-ünnep első napján (újév), ahogy ez ma is szokás Perzsiában, a királyok különböző alattvalóik ajándékait és hódolatát fogadták. Ezen hipotézis védelmére azon nézetek hozatnak fel, melyekben csakugyan vagy ünnepélyes menetek, vagy más egyéb vallásos mítoszokból vett képletek ábrázolvák. Ilyes alkalmakkal a király hihetőleg ott foglalt helyet a trónján a nagy oszlopcsoportozat alatt, melyen hajdan tetőzet állt, s a feldíszített lovagcsapatok a kényelmes lépcsőfeljáraton ott vonulhattak el előtte, az északkeleti másik lépcsőn pedig visszatérhetének a síkságra. Éppoly bizonytalan az a kérdés is, mikor épülhetett Perszepolisz. Mind az európai, mind a keleti történetbúvárok nagy része a nép véleményét vette alapul e fényes monumentumok keletkezési idejére nézve, s ezek építését még a Dzsemzsidek korára teszik.
Perszepolisz hihetőleg nem egy Pisdádidának vagy Kejjánida fejedelemnek szolgált tartózkodási helyéül, úgyhogy a 4000 esztendő semmi esetre sincs túlozva. A Nagy Sándor-i hadjárat történészei ezen nevezetes romokat Cyrus tartózkodási helyének nevezik, hol kincseit tartotta volna, de az ő buktával őseinek büszke palotája is romba dőlt. Ugyanis Nagy Sándor, ittassági mámorában, némelyek szerint feldúlatta, mások szerint felgyújtatta Persze-poliszt, azonban kijózanodván nagyon megbánta cselekedetét, s a még megmaradt emlékek ezen érzelemnek köszönhetik fennállásukat. Az Arsacidák ritkán időztek itt, azonban annyival kedvesebb volt e hely az utánuk következő Szászánidák előtt, akiknek szemeiben Perszepolisz, mint vallásos szertartásuk magasztos temploma igen nagy tiszteletben állott. E romok azonban az utolsó, valóságos haláldöfést kétségtelenül az arabok kezeitől vették, kik az utolsó perzsa király, Jezdegird bukása előtt, a Perzsa-öbölnél kelvén partra, Kr. u. 639-ben megverettek ugyan, de öt év múlva Isztahr, mint ahogy az arabok Perszepoliszt és környékét nevezek, az ő hatalmukba került. Isztahr nevén manapság már csak azon citadellaszerű sziklaorom értetik, mely a romok mellett balra emelkedik, melynek igen meredek feljárata van s rendkívül mély kútjáról nevezetes.
Az arabok idejében nemcsak ezen várda, hanem az egész környék is Isztahr néven volt ismert, s a pusztítás bizonyára minden, a környéken található emlékekre kiterjedt. Az utazó el nem fojthatja magában a megvetés haragérzetét, midőn látnia kell, hogy a szunnita arabok, akiknek sem festeni, sem kivésni nem szabad az emberi ábrázatot, Perszepolisz fenséges borműveinek legfőképp fejeiket csonkíták meg. Ezt sokszor a különösen magasan álló alakoknál lehet kiváltképpen észrevenni, s alig van benne valami kétség, hogy a vad barbárok állványokat készítettek maguknak, a szép műmaradványokat fanatikus vadságukban annál jobban ncsolandók. Nemcsak az emberi, hanem az állatalakok is hasonló pusztításnak voltak kitéve, s valóban csodálni lehet, hogy Perszepolisz számtalan alakja közül volt mégis egy-kettő, mely dühöket elkerülte.
Az arabok után Perszepolisz a szomszédos Sirázban igen gyakran előforduló földrengésektől szenvedett a legtöbbet, s ezen utóbbiak nagymérvűségéből következtetve valóban csodálatra méltó, hogy az elemek pusztítása nem olyan kártékony, mint az emberi kezeké. Ezen büszke épületek maradványai igen sokat köszönhetnek Dél-Perzsia száraz éghajlatának. Mert ha ez nem ilyen, bizonyára Taht-i Dzsemsid sem kerülte volna el Horszubád és Nimrúd omladványainak sorsát.