Pedro Calderón de la Barca
szerző: Kosztolányi Dezső
A spanyol drámaköltő - teljes és zengzetes nevén: Don Pedro Calderón de la Barca - előttünk jobbára ismeretlen. Néhány igénytelen és bájos játékát láttuk a színpadon. Csak azt tudjuk róla, hogy ez a régi spanyol nemes: kellemes költő, mulatságos klasszikus. Valójában azonban nem tudjuk, hogy kicsoda ő, és még kevésbé tudjuk, hogy kicsoda a spanyoloknak. Mielőtt írok róla, felütöm műveinek lajstromát, amelyeket hű barátja, Don Juan Vera Passi gyűjtött össze, és betekintek egy spanyol irodalomtörténetbe, ahol pontosan fel van jegyezve, kik és mit írtak róla évszázadokon át, s elhűlök az adatok, a viták, a magyarázatok végtelenjén, és érzem, hogy ez a lángoló álomlátó a lombos, kék és boldog Spanyolországnak az, ami az angoloknak Shakespeare, ami a franciáknak Molière. Calderónban a spanyol vérmérséklet öltött testet.
Mindenesetre zseni. Mosolygó tevékenységgel írta le százhúsz darabját, véres tragédiáit, amelyekben peckes hidalgók halnak halált a becsületért, az Istenért és a szívük drága hölgyéért, s bolondos vígjátékait, amelyekben a komoly trocheusok és a rímek kánkánt táncolnak. Fel van jegyezve róla - Dorottya nénje, a hitbuzgó apáca állította -, hogy a születését csoda előzte meg. Már az anyja szíve alatt hallani lehetett szabályos lélegzését, erőteljes szívhangjait. Tizenhárom éves korában írta meg első drámáját (El carro del cielo). Csodagyermek volt. De később csodaember lett. Ezer karral dolgozott. IV. Fülöp udvarában, aki neki az volt, mint Molière-nek XIV. Lajos, tündöklő karriert futott meg. A sevillai s a madridi istentiszteletre ő írta az udvar számára a vallásos játékokat. Ő szolgáltatta a hitet, a bánatot és a kacajt. Közben ideje maradt arra is, hogy az istentiszteletnél papként segédkezzék. Egy csatában pedig mint vértes kapitány ő vezette a király katonáit. Nyolcvanéves korában, őszen és boldogan halt meg, miután mindent átélt, és mindent megírt, amit átélt.
A költészete is sokoldalú, változatosan-gazdag, ezerszínű. Ebben a játékban a bohóckodó kacagót ismerjük meg. Nem felkapott vígjáték, de egyik legtökéletesebb komédia, amit Calderón írt, tele meglepő fordulattal, tévedéssel, bájos tréfával. Az egész majdnem önkarikatúra. Egyes fellengző, bombasztikus passzusok humoros átírásai azoknak a kifakadásoknak, amelyeket másutt tragikus pózzal, sápadt arccal maguk Calderón hősei fújnak el, és maga a vígjáték - a szerkezetében, a motívumaiban - iróniája a drámaíró modorának és szokott szüzséjének. Calderón drámáiban többnyire megjelenik egy "fátyolos hölgy", akit a lovag - el galan - félreismer. Ebből származik a tragédiája. Itt csak egy farsangi komédia lesz a tévedésből. A princ egy tenyeres-talpas parasztasszonyt szöktet el a kedvese helyett, s az ellentétekben tobzódó spanyol temperamentum kéjeleg a helyzetekben, a hercegek, a fejedelmek, az udvari dámák és a paraszti nyelvet beszélő otromba és bűzös parasztok szembeállításában. Ezek a külső tévedések, ezek a primitív felsülések jelentették a régi embereknek azt az idegizgalmat, amit mi lelki excitánsok, finom és hódító félreértések alakjában kapunk a mai rafinált vígjátékíróktól.
Calderón nyelve kényeskedő, puha, néhol majdnem nyegle. Erősen érezni rajta a XVII. század finomkodását és ízléstelenségét. Még Gongóra, a hírhedt-homályos költő, a hasonlatvadász, a képeibe belezavarodó különc is rokon vele, akit a drámaíró sokszor kifiguráz. Calderónt sok helyütt maguk a spanyolok se értik, de mindenkor szeretik. Ő a hibáival együtt nemzeti poéta. A spanyol nép ma is énekel egy fésűről, amely mint ladik imbolyog a kedves lány hajtengerében, és nótába tette ki az ajkakat, amelyek hasonlatosak a bíbor függönyökhöz. Ez a nép maga is kissé précieux. Kövér gyümölcsöket eszik, a konyháján dúsan használja a fűszert, a törökdiót, a gyömbért, a szegfűszeget, és a szegény munkás nem kávémérésbe jár, hanem a csokoládéházba, ahol potom áron mérik a nacionális uzsonnaitalt, a sűrű és fűszeres csokoládét. Ma talán mi is jobban megértjük őket és a kényeskedő költőit, mert a jelen megint kissé précieux. Én, aki hónapokig éltem a spanyol trocheusok, az ágbogas hasonlatok között, kerestem az egyidejű magyar, précieux nyelvet. Nem találtam. Akkoriban nálunk a prédikátorok, a hitvitázók kemény és érdes nyelven írtak, és a finomkodók csak később, a XVIII. század elején jöttek. Szegénységünk folytán tehát le kellett mondanom arról, hogy Calderónt a XVII. század szűk skálájú magyar nyelvén szólaltassam meg, mert féltem, hogy ezen elsikkad a vígjáték pajkossága, és a korhűség majd nem pótolja a színházi hallgatót azért a furcsa rafinériáért, amivel az eredeti darab bőségesen szolgál. A szereplők stilizált-régies nyelvet beszélnek. Teleaggattam a sorokat együgyű, naiv, akaratos rímekkel. Nem előkelő rímek ezek - tudom -, de akarattal nem előkelőek. Cirkuszi mulatságot rögtönöztem. A szavak bohóccsörgők, karneváli csengettyűk, konfettik. Molière nem tűrné el. Az ő nyelve szikár és pontos, csupa csont és izom. Calderón nyelve húsos, költői és olvatag. Azt akartam, hogy a játék maradjon játék, amint az eredetiben is önkényesen és bohócosan kergetik egymást a szavak. Munka közben azonban sokszor elkomolyodtam. Éreztem, hogy a magyar nyelv, éppen azért, mert még nincs elnyűve és agyonművelve, a világ legelső hangszere. Végtelen lehetőségek szunnyadnak benne.