Pedagogia
| Pedagogia szerző: Thury Zoltán |
Az urfi későn jött haza az iskolából. Az ebéd e miatt kicsit komor is volt. A gyönge kis asszony, a kinek a fiáról van szó az urfi személyében, fészkelődött a helyén és a széles, nyitott ajtón s a harántos udvaron át, le-lepillantott az utczára arra felé, a hol az iskola vörös tetejéből kiágaskodott a csengettyüs, fehér kis torony. Az ura a tányér mellé terítette az újságot és olvasott. Néha fölpillantott és boszusan kapta le ujra a fejét a lapra, azon mérgelődve, hogy az asszonynak olyan szepegő az arcza. Az asztal végén az urfi nagyapja gyurta szórakozottan golyóbisba a kenyeret s a helyzet kinos voltát megérezte a hajdu és a szobaleány is. Lábujjhegyen jártak az asztal körül s a sarokban a nagy almáriom mellett aggodalmasan összesugdostak, a mitől aztán az asztal mellett még inkább megrettent az asszony.
Már nagyon kellemetlen lett a csend.
- Azért a kis majomért kár olyan nagyon hallgatni, - tört ki végre az urfi apja az ujságra csapva. - Majd hazajön...
- De nem addig van az - mondta az öreg. - itt az ideje.
Az asszony is beleszólt félénken.
- Már fél kettő... Tán János utána nézhet...
- Szükségtelen.
Ujra vártak, de már nem sokáig. Mikor a nagy mutató a kilenczesre ért, mutatván, hogy háromnegyed kettő, beállított a verandára az urfi. Az anyja elébe szaladt, térdreesett előtte, hogy körülbelül egyforma magasak legyenek, erősen magához szorította s elkezdett beszélni hozzá mindenféle anyás semmiséget.
- Csakhogy itt vagy, édes drágiczám, kis apám, rosz fiu, hát illik igy reám ijeszteni...
Az urfi még mindig sírdogált. Az ajkai reszkettek, pillái alul kiszivárgott a köny s bármennyire is igyekezett nagyon jókedvü lenni, ki-kitört belőle a sírás.
- Ott ültünk sokan, nem vettem észre, hogy ilyen késő van, játszottunk. Ferenczy Gerőnek három golyója volt, nekem négy...
- Hát akkor miért sírsz kis aranyom?
- Nem, nem sírok... - s egyszerre nagyon összeszedte magát, a mikor az apja hangját hallotta.
- Gyere ide.
Mikor az urfi az apja elé állott, egyszeriben még nagyobb lett a csend.
- Bezártak?
- Ne... nem, csak...
- Hazudsz?
- Nem hazudok...
- Illik ez becsületes gyermekhez? Megcsalod apádat... Nézz a szemembe, csak a gazemberek sütik le szemüket...
Az öreg már nem hallgathatta tovább béketüréssel.
- Már miért nem mondod, hogy tolvaj...
- Hagyja csak apám... Hazudtál, most mondd meg az igazat. Emeld föl a fejed. Játszottatok mostanáig?
A gyermek gyorsan pislogott, hogy fölitassa a könyeit. Látszott, hogy hogyan szedi össze a bátorságát. Kétszer, háromszor már majdnem felelt, de mindig a torkán akadt a szó, mig nagyokat nyelt, még mindig több és több erőt gyűjtött magába össze. Mikor ujra megeredt a könye, az anyja segítségére szaladt egy zsebkendővel, de a féluton megállott s csak messziről leste a lélegzetét is visszafojtva, hogy mi lesz ebben az ünnepélyes momentumban, a mikor egyszerre csak alkalma akad a szunnyadó léleknek a megnyilatkozásra.
- Játszottatok mostanáig?
- Nem.
- Bezártak?
- Be.
- Hát aztán?
- Meg is vertek.
- Ki?
- Lehmann ur.
Az öreg ur felugrott s nagyot csapott az asztalra.
- Ki az a marha?
Az asszony felelt neki csöndesen:
- A tanító.
- A nemes ember fiát... Ráteszi a kezét?
Az asszony sóhajtott s intett, hogy: rá, rá...
Erre az öreg megint a fiához fordult s kipirulva kiabált reá:
- És nem lövöd agyon?
- Nem, apám.
- A kutya! Nem élne többet, ha az én fiamat ütné...
- Hogy történt a dolog? Mondd el elejétől végig.
- Én nem csináltam semmit...
- Semmiért vert meg Lehmann ur?
- Nem, hanem...
- Hát miért? Van valami oka.
- Előbb tán ennék a gyermek - mondta szerényen az asszony.
- Ráér... Nohát, hogy is történt?
- Kiss Sándor dohányt hozott...
- Hát te mit vittél?
- Papirost.
- Milyent?
- Szivarnak.
- Aztán?
- Szivaroztunk.
- Azért vert meg Lehmann ur? Jól tette.
- Előbb azt mondta, hogy bezár este hatig. Aztán egyszerre csak bejött a pálczával s Kiss Sándorra is ütött hármat és rám is. Nagyot. Azt mondta: barátom, nem kinlódom én veletek, menjetek haza, de előbb kikapjátok a porcziótokat...
Az öreg ur már nem birt magával. Fölugrott az asztal mellől s a botját kereste.
- Majd megtanítom én! Ne félj kis fiam, adok én neki...
Az asszony arczán végigszaladt az öröm. Kereste a fia pillantását, hogy megvigasztalja: - hogy nagyapa majd ad neki. A szobalány lassanként ujra feltálalta az ebédet, a hajdú pedig, mig a gyermek nyaka köré kerítette az asztalkendőt, lopva megsimogatta a szőke lágy haját s a fülébe sugta, hogy senki se hallja:
- Majd ad neki az öreg nagyságos ur, ne féljen.
Az öreg nagyságos ur pedig kegyetlenül hadonázva ment végig az utczán. Lihegett benne a düh, alig birt magával. Az elernyedt, gyönge vén emberben felébredt a despota, a mindenek felett való ur, a ki megcsapatta a bérest, kihordatta a határból az árendást, parancsolt hajdunak, zsandárnak, ha rosz kedve volt, agyonverte a parasztot fokossal s lelőtte a fáról a kerti tolvajt, mint a verebet. Mikor belökte az iskola ajtaját, egy kis cselédlányt talált maga előtt, arra öntötte ki először a mérgét.
- Hol a gazdád, hé? Mit tátod a szádat?
- Fenn valahol a kertben, keresse meg.
A nyitott léczajtó mutatta meg az utat a kertbe. Az öreg ment, fölbotlott a kövér káposztafőkben, a melyek szemérmetlenül kiterpeszkedtek az ösvényre s mig keresztül-kasul bejárta a nagy veteményvilágot, mindig nagyobb lett benne a harag. Néhol ellepte a magnak hagyott nagy veteményburján, alig tudott kikászolódni belőle, olyankor szétnézett s leste, hogy a mozdulatlan rekkenőségben mozduljon meg bár egy árnyék, a mi után el lehet indulni. Mikor kifáradt, már nem is harag járt az eszében, csak ki akart jutni valamerre ebből a zöldség-labirintusból.
Mikor nagy barangolás után rábukkant a másik öreg emberre, Lehmann urra, a ki az uborka indái alól takarította ki a gazt, ujra dühbe jött. Kiabálva beszélt s erősen szorongatta a botját.
- Az ur verte meg az unokámat?
A tanító fölegyenesedett, leverte a térdeiről a port s csendesen mosolygott.
- Meg biz azt...
- Hát aztán miért?
- Mert megérdemelte.
- Azt hiszi, hogy paraszttal van dolga?
- Az ur többször megérdemli, mint a paraszt.
- Hogyan mondja?
- Ugy, hogy az Isten mentsen meg az urficskáktól. Elrontják velük a legjobb iskolát is.
- Kivel, az én unokámmal?
- Azzal is, meg a többivel is. Ezek a kis ficzkók tönkre vannak nevelve mindenféle uri rafinériával s elbolondítják az Isten gyermekét, a parasztot.
Az öreg ur csak rámeredt a vén, szürke Lehmannra s nem értette meg egészen a mit mondott.
- Az urfi hozza be az iskolába a czigarettát... Az urfi-gyermek hozza be ide a szemtelen képeket, az tanítja meg legelőször a többit arra, hogy hogyan kell kicsufolni a tanítót.
- Az unokám?
- Nem ő, mind. Egyik olyan, mint a másik. A paraszt ostoba, tuskó, a mit szépen ki lehet faragni, hanem az urfiból előbb ki kell verni a sok gonoszra való hajlandóságot, a mi az urvoltával ette magát bele. Nyolczvan gyermek közé, ha beesik egy efajta, megmételyezi...
- Ezt még sohase hallottam.
- Hallja most és nekem elhiheti. Ha rajtam állana, nem is lenne a falusi iskola másé, mint a paraszté. Baj az, ha összeelegyedik ez a két elem, csunya habarék lesz belőle. Annak való. Ez itt népnevelés...
- Hát az ur hova vigye a fiát?
- A városba. Ott meg paraszt nincs. Nem kell zavarni a kalkulust. Mi neveljük az értelmes, józan földmüvelő embert az eke szarva mellé, azok a pennást. Ez ide kell, az meg amoda. Ha összezavarodunk, mindjárt baj van.
Az öreg ur leült a mesgyére s a tanítóra fölbámulva, csendesen hallgatott. A mikor már tiszta volt a feketére gyomlált ágyban az uborka, mellételepedett Lehmann ur is s kezébe véve a botot, elmutatott körül messze a sok földre, a miben egymást váltotta föl a zöld, sárga és fekete tábla s jobbra-balra fehérre pontozva a végtelen mappát, csomóba gyülekezett egy-egy falu, mint valami mozdulatlan, a torony köré heveredett gulya.
- Lássa ezt a nagy vidéket, a hol semmi egyéb nincsen, mint a mit az Isten termel. Ide nem ur kell, hanem paraszt. Nem az a lusta, makacs, buta nép, a mi most lakik itt, hanem más, a milyent én nevelek. Ez kell az urnak is, meg a köznek, a mi most már nekik is egy, meg nagyságodnak is. Nem, nem szeretem az urfit a parasztjaim között, vigyék másfelé.
Az öreg ur messze maga elé bámult s aztán visszaesett tekintete a szép fekete földre, a mit szorgalmasan lefésült a gereblyével ennek a másik öreg embernek a kérges, kemény keze. A miket most mondtak itt neki, mintha megsimogatta volna. A sokat tapasztalt ember látományos lelkével gondolkozott el azon, hogy mi az igaz ennek a szürke öregnek az igyekezetében s mindinkább érezte, hogy ez a mellette kuporgó kopott atyafi tetszik neki. Egy szivart akart adni neki, de szégyenlette odaadni, csak tapogatta a zsebében s zavarba jött. Restelni kezdte, hogy a kaputos emberek uri volta ennyire utjában áll a nagy munkának, a mit ez a négyszáz forintos vén konok fráter forgat az agyában.
- Szép, szép, az szép lesz, a mit akar tanító ur, okos, józan paraszt, a kinek a kezében kövéredik a föld, nő a vagyon...
- Ez, ez...
- Aztán meg egészséges, erős, a kitől szép, izmos nemzedék származik... Gondoltam én erre egyszer-másszor, de nem tudtam, hogyan kell hozzákezdeni.
- Igy, igy kell... Csak az urfiakat vigyék el innen.
Az öreg ur gondolkozva, csendesen ment haza és folyton megvigyázta a parasztokat, a kik szembejöttek s köszöntek neki s magában találgatta is mindenikről, hogy melyik azok közül való, a kikről a vén Lehmann beszélt.
- Ez az, ez nem, ez talán mégis... - s most már majdnem undorral fordult el az olyantól, a ki valahogyan nagyon uriformán emelintette meg előtte a kalapját.