Paul Bourget: A parkettáncos
| Paul Bourget: A parkettáncos szerző: Halász Gábor |
(Ford. Rényi Arthur. Athenaeum.)
Paul Bourget 75 éves és az öregség nem merevített e pszichológiai fogékonyságát és nem gyengítette irodalmi elveinek, meggyőződéseinek biztonságát. Az ő fejlődése tulajdonképen nem kialakulás, hanem a már kezdetben, csaknem egyszerre megteremtett világkép igazolása volt; mindvégig következetes maradt és semmit nem kellett revideálnia. A hagyományok embere és épen ezért minden új iránt érdeklődik. Csak azok értékelik igazán a jelent, akik megérzik benne a múlt folytatását. Ma époly figyelemmel vizsgálja a háborús nemzedék életbehelyeződését, mint ahogy a 80-as évek ifjainak elméletekbe szédülését figyelte és ugyanazzal az erővel formálja művészivé sorsukat. Hidegen, kiszámítottan ír, mégis regényei elkerülhetetlenül Balzac legizzóbb munkáira emlékeztetnek. (Mintaképéhez, Stendhalhoz alig hasonlít.) Kiindulópontja absztraktabb, mint Balzacé; van bátorsága egy filozófiai vagy társadalmi tételt állítani a regény középpontjába, az alakok életét önkényesen köréje fűzni és van ereje ezeket az értékeket lenyügözően valószerűvé tenni.
Figyeljük meg bármelyik regényének vagy a legkisebb elbeszélésének felépítését. Halmozza az események, cselekedetek indokolását, tudós lelkiismerettel keresi össze az adott lélekállapot összes lehető rugóit. Motiválása a pszichológiai ténynek mindenkor érvényes magyarázatát adja, a prousti váratlanság, titokzatos, de felidézettségükkel egyszerre természetessé váló kapcsolatok iránti érzék hiányzik belőle. A legjelentéktelenebb dolgot sem meri magyarázat nélkül megjelentetni; az ő szemében nincsenek önmagukat igazoló tények. Néha már komikus ez a buzgóság. Az előttem fekvő könyv egyik jelenetében Jaffeux ügyvéd, aki tolvajláson érte és elbocsátotta titkárát, kedves öreg barátnőjének fiát, töpreng, hogyan számoljon be a kínos ügyről a szívbajos anyának. «Megmondani neki az igazat, ilyen kegyetlen csapást mérni egy ennyire érzékeny és beteg asszonyra, annyit jelentett, mint megkockáztatni azt, hogy megöli őt az ember.» Minden olvasó tökéletesen elégnek érzi ezt az indokolást az ügyvéd aggodalmának, érzékeltetéséhez. Nem így Bourget. Ő folytatja: «Az ügyvéd tudta ezt, minthogy az asszony iránti szeretetből és kezelőorvosával történt többszöri értekezés kapcsán orvosi könyvekben tanulmányozta az asszony szívbajának tüneteit, a nitrális insufficientiát és annak különböző stádiumait.»
A motiváció túlterheltségéhez csatlakozik a történés kérlelhetetlenül logikus vezetése. Alakjai mindig minden lépésükkel tisztában vannak, legapróbb részletekig kidolgozzák tennivalóikat; a katasztrófa (és vele együtt a regény fűtöttsége) ott kezdődik, hogy tévedhetnek. A súlyos intellektuális terhet, amit a motiváló és logikus hajlandóság magával hoz, ezen a ponton használja fel fölényes céljaira az íróművész. Bourget, az író megérzi a logicitás tragikumát: a gondolat céltalanul fecsérlődik el vagy veszedelmessé válik, ha a kiindulópont helytelen volt. Jaffeux félreismerte titkára jellemét, az első benyomás hatása alatt ítélt később is és tönkretette a fiatalember sorsát. És ha az indulás helyes is, nem leselkedik-e ott valahol, mindenhol az ármányos véletlen, megsemmisítve a legszebb levezetéseket. Bourget regényeiben nagyon nagy szerepet játszanak a véletlenek, bár ő csaknem mentegetődzik a szerepeltetésért és buzgón bizonyítgatja létezésüket. A témák kiélezése, a majdnem bűnügyi históriákra emlékeztető feszültség, a véletlenek történésbejátszása, a váratlan és erőszakos megoldások egyensúlyozzák az alakok precíz kidolgozottságát, a lelkek szigorú következetességét, a kifejtett elmélet törik-szakad igazolódását.
A logika gyakran csődöt mond az élet bonyolult és kiszámíthatatlan eseményeivel szemben Bourget munkáiban, de ugyanezek a munkák egy magasabb gondolati síkon mégis a logikusoknak szolgáltatnak igazságot és nem a logikátlanoknak. Ha Adrien Sixte tanítványa gyilkos túlzásba vitte is mestere gondolatait, nem jelenti, hogy a mesternek le kellett volna mondania a gondolkodásról. Ha Jaffeux tévedett is következtetéseiben, de az, hogy következtetett, helyes volt. Mert az élet végszavát mégis a gondolat mondja ki és a logikátlanságokat meg véletleneket a gondolat foglalja elfogadható egységbe. A gondolkodónak végső felülkerekedése adj a meg Bourget társadalom-kritikájának erejét. Tudomásul veszi a változásokat, az előre nem látottakat is, de megkeresi értelmüket és kíméletlen a megismertetésükben és értékelésükben. A parkettáncossá lett titkárt hasztalan akarja az ügyvéd a régi életbe visszavezetni, minden várakozása ellenére megmarad az új életében. Jaffeuxnek egy, a táncosból kiábrándult fiatal lány mondj a meg először a megértető, megnyugtató igazságot. Ez a fiatalember harcolt, de a háború csak izgató élmény volt számára és most továbbra is élményeket keres a világban. Az igazi férfiak szerint «harcolni annyit tesz, mint szolgálni» és ők a háború után is valamit szolgálni akarnak. Jaffeux és az író diadalmaskodó elemzéssel és végkövetkeztetéssel kerül a háború utáni zavaros helyzet meglepetései, a harcból hazakerültek nyugtalan keresése fölé. Az odaadó szolgálat, a kötelességérzet és erkölcsi erő feltámadása, a kiváló apáktól örökölt fegyelem gyógyíthatják meg a mai beteg fiatalságot. Az élet szétáradt hullámainak előbb-utóbb vissza kell térniök a rendes, az örök mederbe.