Parkban

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Parkban
szerző: Komjáthy Jenő

Dús parkba léptem. Puha pázsit
Könnyűvé tette minden léptemet.
Együtt van itt, mit a szem áhit,
Mit szőttek isten- és emberkezek.
Szín- s illatorgona fogad lépten-nyomon,
S élvvágyam megpihen a boldog szirmokon,
Sóvár szemem betelik ennyi kéjjel,
S harmattá permetez égő tekintetem;
Láz elmém már-már kételkedni szégyell,
S megül a vész viharló szívemen.
Eloltja szomjam s kéjálomba kábit
A bűvös kép s a ragyogó keret.
Ifjú szivembe ifju hit sugárzik,
Nem üldöznek gúnyos tekintetek.
Itt fürtös lugasok csöndjébe járok,
Ott rózsa-erdők, gyönyörű körágyak,
Hatalmas kaktuszok bizarr csodája,
S az áloé, a kert dicső királya;
Majd színpazar, groteszk csoportok...
És én tovább, mindig tovább bolyongok.
Az ibolyák szerényen, rejtve nyílnak,
De kis szivükből messze száll az illat.
Kitárják keblöket a büszke liljomok:
Báj és szemérem két különböző dolog.
- Ó, öntudatlan, szűzi meztelenség!
A szerelemnek édes, tiszta szervét,
Míg a sejtelmes létbe olvad át,
Szégyen nekül láttatja a virág.
Ó, bűvös összhang, fénypazar homály,
Mit nem zavar kétség, amit sivár,
Zord bölcseség még föl nem dúlhatott -
Sátáni agyban született tanok! -
Agyam megittasult e bűbáj-tömkelegbe,
És csak haladtam mind tovább, tovább,
Beljebb, beljebb a szépség-rengetegbe,
Mind, mind magamba szíván kéjelegve
E virág-egyetemnek illatát.
S gyönyörtől ittasodva fölkiálték:
Örüljetek, Fény s Illat gyermeki!
Mely titeket szült, boldog volt az ágyék,
Rebegjetek örök hálát neki!
Mondám, s megint tovább haladtam,
Szíván a szépség részegítő illatát,
S egy sötét hang szólalt meg ím alattam,
Sosem felejtem rémes szózatát:
Vak álmodó, nem hallod a sirámot,
Mely mindenünnen folyvást fölszakad?
Nem látod-e, hogy milyen szörnyü bánat
Van a mosolygó, fényes szín alatt?
Nem érzed át a névtelen bút, mely emészti
Az egész nagy természetet?
Nem tudsz a szín mélyére nézni?
Nem látod-e, hogy itt minden beteg?
Nem az, minek látszik, itt semmi se:
Csak nézni szép, borzasztó lennie!