Parasztasszony
szerző: Bródy Sándor
Két szürke lovat láttam, soha olyan nevetséges, kedves, szomoru lovakat!
Elébb a kávéház ablakjából néztem őket. (Vidéki város kávéházában; körülöttem tartliztak, délben.) A két lovacska térdig állott a sárban, s ezért még kisebbeknek látszottak, mint a milyenek. Nem voltak ponyk mégsem, hanem a legapróbb paraszti-fajtájuk, nagy családból valók, de végképp elzüllöttek. A fejük nagy, a szőrük hosszú és őszbe csavarodott, igen megőszült. Az egyik lovacska aludt, a másik bóbiskolt és a mint így elhagyták magukat, a lábuk megroggyant. Föl-fölrebbentek, kinyitották szemeiket, a mely olyan volt, mint a vén koldusé: alázatos nézésű és egy kissé huncut; emberi okosság, sőt szűkös bölcseség sugárzott ki belőlük:
- Jó nagy sár van, baj, baj. De legalább nincs hideg, lehet egyet szundítani, ha fáradt az ember - a ló.
Kimentem az utcára, hogy megnézzem, miféle szekeret húzatnak ezzel a két aggastyánnal - és hogy életük sorsáról egyet-mást megtudhassak.
A boc-fa kocsiban ágyazva volt, átázott dunyhák és vánkosok közül kisárgállott egy fiatal parasztasszony szeme. Beteget hoztak, ide az orvoshoz, azt várják, a míg hazajön. A kocsis, vagy a kisérő beszaladt a szomszéd korcsmába egy verdung pálinkára, ebédelni.
A beteg egy rossz esernyőt tartott maga fölé, úgy hogy nem cseppekben, hanem mintha kis csatornák öntenék, úgy hullott le reá a finom víz, hideg esővíz.
- Jobb lenne tán leereszteni az esernyőt! kezdtem beszédbe a beteggel. Nem hallgatott rám. Csak akkor szólalt meg, a mikor megkérdeztem: mi baja?
Megcsömörlött, ennyi az egész.
Ezalatt megjött az ura is, fiatal zsellérember, paraszt, a ki a hosszu télen át kifehéredett s ezért nagyon furcsa lett. A férj már nem fogta fel ilyen könnyedén a felesége betegségét és teljes nyiltszívűséggel elmondta:
- Alighanem halálos betegsége van!
Az asszony kitakaródzott, megigazította fején a kendőt.
- Új menyecske pedig, - mondta tovább a paraszt - kár érte, fiatal.
- Épp azért gyógyul meg, biztosan meggyógyul, csak ápolni kell! Szed még markot kend után az idén.
A paraszt nem felelt, hanem sóhajtott egyet, ezzel mondván:
«Ez biz ugyan nem szed többé!»
Az egyik gnóm-paripa felénk kancsalított, hogy mit beszélgetünk, vajjon én vagyok-e az az orvos, a kiért ebben a ragacsos sárban be kellett jönnie a kedves faluból, ebbe a kiállhatatlan városba, a hol a vendégfogadósok lattal mérik a szénát.
- Hát ez a pár ló a magáé? kérdeztem a paraszttól.
- Nem az; fuvar. Egy izraelitáé. Magamnak nincs, fogadtam pénzért. Ez a mi fiakerunk odahaza.
A lovacskák föleszméltek a beszélgetésre. Most láttam, hogy ezek voltaképpen mindent tudnak. Tudják, hogy öregek, elzüllöttek, komikusak, szegény izraelita szolgálatában állanak falun, szóval nincs mit sokat várniok az élettől. De mit lehet tenni? Nem volt rossz kedvük, emelgették a fejeiket és nézték, ki jött be odahazulról, Batizról, a hetivásárra. És hogy mi végeztünk-e már a beteg ifiasszonynyal, a jóravaló Bedécs Rozállal.
Az orvos nem jött. (Ilyenkor söröznek a vidéken, a miért a háziasszonyok úgy haragszanak.) A szegény ember szívesen töltötte velem az időt és mind kevesebb gyanakodással felelt a kérdéseimre. Kezdetben azt gondolhatta, hogy valami fiskális vagyok, a ki nem töri jóban a fejét, de hamar beláthatta, hogy tévedett. Talán búzát akarok náluk venni és ki akarom tudni, hogy adják? Ő is kérdezgetett, voltam-e már a falujokban?
- Nem én. Nagy falu?
- Nagy az!
- Oszt' nincs doktor benne, hogy ide behozzák a beteget?
- Doktor volna, a mi községünknek hatod magával. De itt lakik bent a városban és csak egyszer jön minden hónapban. Most azonban kiüzente, hogy csak a jövő hónap másodikán jön ki, gondolom, a sár miatt. Várni akartam az asszonynyal addig, de még kimarnak a szomszédok, ha meghal, anélkül hogy doktort látott volna.
A beteg szeme körül fanyar mosoly villant meg: «Persze, hogy agyonpletykálnák!»
- Hát nem jobb lett volna kivitetni az orvost? bátorkodtam megjegyezni.
A zsellér csudálkozva nézett reám, nem mondta, de meglátszott rajta, hogy ezt gondolja: Doktort vitetni, külön szekéren, talán épp a biró lovain? Honnan, miből, a mikor tél van, nincs kereset, vasút nincs, a vizek csendesek. A mikor az egyik kereső keze - maga az aszszony - hónapok óta béna, egy kis meleg ételt főzni, babot habarni sem bír. Hogyan legyen az embernek ereje, még ha munkája volna is!
- Nincs tehetségem! mondta a paraszt szárazon.
- Az állam köteles, hogy a feleségének orvost adjon! jegyeztem meg én egy kissé nekikeseredve.
- Az állom... az állom... - ejtette ki a szót nagy lassan a paraszt. Csodálkozva, bután, idegenszerüen. - Az állom - azt nem tudom. Nem ismerem, talán az sem tudja, hogy én hol lakom.
Ez az ember nyilván nem volt katona soha. Teljes, tökéletesen műveletlen, durva. Kár volt vele szóba állani is. Bizonyára azokhoz tartozik, a kik a maguk vakságában, a szürke lelkükben nem látják azt a fényességet, gazdagságot, melegséget és áldást, a mit az állam maga körül terjeszt. Gyalázatos szűkkeblű nép ez, a ki még a magyarságában is ingadozik és ha kérded, hogy micsoda voltaképpen, azt válaszolja, hogy «Szegény ember. Zsellér!» Mintha lennének még zsellérek. Bántanak kedves állam!
Ott hagytam a kedves lovacskákat, a kellemetlen embereket. Bementem vissza a kávéházba és néztem a hetivásárt. A falukról besereglett nép, magyar, oláh vegyest, a mikor megrohanja a rőfös boltokat. Az egész tér csupa rőfös bolt, igen gazdag vidéke van ennek a helynek. Mennyi új csizmát, színes kartont, piros kendőt visznek. Vég vásznakat, kistikkelt tüll-szemfedőket. Van pénze a népnek, a bőre alatt is van, az életben és a halálban való cifrálkodásra.
A tavaszi eső most nagyon neki zúdult és szétverte a vásárosokat. Láttam, hogy félig ébren, félig álomban, rogyadozó lábbal, de megzavarhatatlan türelemmel poroszkál hazafelé az én két szürke lovacskám is. A csatak csizmát húzott a lábukra, lassan, de biztosan csoszognak előre. Gyü Jakab, gyüh Marcsa, Batizfalva felé! Ott, a hol jó meleg alom van, amin hál az ember (a ló) és a mit meg is ehet, ha megéhezik!