Parádé
szerző: Tömörkény István
Mikor az állomásparancsnok olvashatlan aláírásával ellátott, kövön nyomott parancs megjelenik, mely szerint az ezred adja a holnapi templomparádéhoz a díszszázadot, legelsőbb az ezred segédtisztje káromkodik. Azután az ezredes úr, mert az mindig kellemetlen, ha valami parádéra kell adni embereket, miután már az az emberiség örök törvénye, hogy néha az emberek ne végezzék rendesen a dolgukat s ez esetben nem tisztán az emberek - die Leute, - hanem az egész regiment kapja az orrt. Ha pedig másik regiment adná ugyanezen publikumot a templom elébe, esetleg ezen másik regiment kaphat orrt, a mi nem baj, nekünk.
Mikor ezredparancsban jön, hogy a harmadik zászlóalj tartozik adni a díszszázadot, a kövön nyomott papirost ismét a zászlóalj-segédliszt fogadja némi nehezteléssel s utána az alezredes úr, mert hiszen ép úgy adhatta volna ugyanezt a dolgot a negyedik zászlóalj is és akkor semmi baj sem volna vele.
Igy bele kell írni a zászlóaljparancsba, hogy a tizenegyedik század jut e dicsőséghez. Mikor a zászlóaljparancsot diktálják, első sorban a tizenegyedik század manipulánsa káromkodik, utóbb pedig a százados, mert hiszen a zászlóalj másik három százada ép úgy adhatta volna ezt a szolgálatot s akkor nem volna semmi baj.
Az állomásparancsnokság rendelete ily fokokon végül azokhoz jut, akiket illet, a tizenegyedik századhoz. Azokban a szelid délutáni órákban, amidőn a nap már áldozóban van és alkonyuló sugarait pihenteti a kaszárnya veres téglafalain, a hadnagy egreciroztatja, vagy amint helyesebb magyarsággal mondani szokás: firuncvancigolja. Hogy miért épen firuncvancigolja s miért nem ájnundrájszigolja, lexikon nélkül ezúttal megmondani körülbelül lehetetlen. Tény azonban, hogy a mars vezényszónál a negyedik szakaszban egy ember nem jól lép ki, ellenben a haltnál a lábaival folytonos bokázásokba mélyed. Klein Mór, a negyedik szakasz szokásos Klein Mórja ez, a kinek voltaképen semmi köze sincsen a katonasághoz, mert semmiféle odavaló mértéket meg nem üt. Kicsiny, vékony, alacsony, gyenge s mikor az összetett bornyuk viselése van divatban, Mórból, hátulról tekintve, épen csak a lábak látszanak ki, melyek bizonyos kétségbeesett igyekezettel szállítják az előírt helyekre az összetett bornyukat. De tudni kell, hogy Mór bádogos s mint bádogos, jelentékeny helyet foglal el a hadseregben, miután a kulacsok és csajkák újból való cinezése bádogos nélkül nem mehet. A kulacsok és csajkák kívánták be e szerint a harcképes emberek közé Mórt s az ezredorvos, aki annak idején vizitálta és sajnálkozva tekintette végig az ő sósavgőztől elkorcsosult, lapos mellét, várakozási állományba helyezte összes egyetemi tudományát s kimondotta, hogy bár így meg amúgy, de Mór feltétlen alkalmas arra, hogy hazánk védő fegyvereit mindenféle földeken, a korona alá tartozó országokban úgy, mint az örökös tartományokban hordozza, viselje, használja, szóval békében cinezzen, szükség esetén pedig, ha kell, ne cinezzen, hanem lövöldözzön.
Ezúttal béke van, kétségtelenül mély és nyugalmas béke. Azonban béke idején képződik harcra az ember s ez alapon Mór csak délelőtt cinezett, délután végezte a századdal az udvaron azon különféle figurákat, melyek a legutolsó bál kottilionjából a hadnagynak emlékezetében maradtak. Ilyenkor jobbra kell lépni meg balra kell lépni s ez mind tudomány. Az ember azt hinné, állni nem virtus, pedig bizony az is csak tudomány. S mert nem tudta jól, mert nem tudott megállni azon a módon, ahogy megállni kell, a hadnagy a századot még sokáig huszonnégyezte volna a cinező miatt, ha időközben nem hozzák a parancsot. De már jön a naposkáplár a könyvvel, a mibe a zászlóaljparancsot írják, s amelyből kilóg a befektetett ezredparancs. A hadnagy mély megvetéssel fogadja a tisztelgést, átveszi a könyvet s felüti. S miként ha valamely brigád állana előtte, rendelkezéseket tesz, melyek után a század forog még egy kicsit, ezután megáll s megkapja a parancsot, a mely szerint holnap a tábornoki napot a Kapotnyaky ezredes úr tartja a traintől, továbbá a hornistát a hatodik századtól becsukta az ezredes úr harminc napra, mert ok nélkül alarmot fújt a gazember a mult éjjel, mivelhogy le volt ittasodva az istenadta, valamint hogy az étrend a jövő héttől kezdve változást szenved, a mennyiben a krumplipaprikás helyett az ecetes babot helyesebb táplálási eszköznek tartja az orvosfőnök úr. (Meggyülemlett egy idő óta a bab nagyon a Menage-Verwaltungnál.) Ilyféle dolgok jönnek szép sorjában ki a parancsból, amiket teljes egykedvűséggel hallgat a század, mert kevés bennük naponkint a változatosság. Végül következik, hogy holnap parádéra kell menni egy századnak valamely templom elé s hogy ezt a századot a harmadik zászlóalj adja.
Ez egy kevés élénkséget támaszt s fokozott figyelemmel vannak, mikor a hadnagy kinyitja a zászlóaljparancsok könyvét. Ebben már rövidebb dolgok foglaltatnak, szolgálati kérdések, egy előfordult hiba alkalmából utalás a hadügyminisztérium C osztályának 26,452. számú, öt év előtti rendeletére, amely a köpenyek felcsatolásánál a szíjcsattoknak nem hátra, hanem előre való állását javasolja, továbbá, hogy a kilencedik századhoz beosztott hadikutya élelme a kutya soványsága folytán megjavítandó. Jön az utolsó pont, utalás a mai ezredparancs idevágó rendelkezésére, amely szerint a parádéhoz tizenegyedik század vonul ki. A parancs utal a szolgálati szabályzatra, amelynek fölsorolt szakaszai pontosan előírják az itt követendő eljárást...
A hadnagy becsapja a könyvet s el is eresztené már a társaságot, amidőn futva közeleg az inspekciós őrvezető s patkóit egymáshoz csattantva, gyűrött füzetet ad át. Ez meg a századparancs. Kicsiny könyvecske ez, de igen erős, miután ebben szoktak a büntetések megjelenni, amikkel a kapitány fegyelmi hatáskörét erősítgeti, s egyeseket »a lyukba helyez«. Ezúttal nincs benne ilyesféle, hanem csak rendelkezés arra nézve, hogy hány órakor álljon reggel a század, hogy a hányadik rangosztályú parádésruhát kell fölvenni s miután köpönyegben történik a kirukkolás, csak a hamisított díszkabátok alkalmazandók, továbbá hogy mindenki kivonul, egyedül a szakácsok maradnak itthon. A napos káplár helyett, aki jó szárnysarzsi, a napot Valerian Nyisztor rekruta veszi át, aki nem tud lépést tartani.
Most már el lehet ereszteni a századot. A szobákba zúgva vonul be a tömeg s viharos káromkodásba merül. A mai kimenőnek vége. Führer úr Szalma hiába adott randebút a Mirclijének de meg a szakasz sem issza meg ma azon hatkrajcáros porció theákat, amelyek fizetésére a gazdag Hegedűs Jancsi kötelezte magát a szomszéd cseherliben. Az őrmester, néhány szent nevét különösen elismerő hangon emlegetve, barlangjából a folyosóra siet, valamely előtte lábatlankodót ellök s nagyot kiált:
- Szakaszkomendánsok, a magazinba!
Az egyik pedig már ette a vajaskenyerét, a másik a dohányt kezdte osztogatni, a harmadik az embereit számolta össze, a negyedik a thea helyett a kantinból hozatandó dolgok mikéntje fölött tanácskozott. Most földhöz ütnek kenyeret, könyvet s rohan valamennyi, mert aki előbb odaér, előbb kap ruhát. Utánok egy-egy csomó ember, akik zajongva kergetik egymást, amíg fölérnek a raktár magasába.
Ott aztán nagy osztozkodás folyik. Jönnek a parádés köpenyegek, a zsírral bevont bakancsok, nadrágok s a hamisított díszkabát, csak közönséges blúz, de a nyaka körül van szegve az ezred színével. Miután pedig a köpönyeg alól úgysem látszik ki egyéb, tisztét, mint díszkabát, elég elfogadható módon betölti. Jön az új duda a trombitásnak, továbbá az új bőr a dobosnak azon hozzáadással, hogy a bőr beszakítása mostani árfolyam szerint épen hét napi sötét áristom értékének felel meg. Most még csak a vaktöltények kiosztása van hátra, meg az új vállvirstliké, az új nyakravalóké, a csákópaszományoké s miután egy őrvezetőnek nem jut a maga rangjához illő jelzés, utasíttatik, hogy a kompánia snájder Paul Hurta recte Hurtay No. II.-nak kiadott nadrágzsinórokból szerezzen egy darabot s azzal ékesítse magát. Még van néhány ember, akiknek ócska a bornyuja, azok a raktár legféltettebb kincseiből, az új, veresbarna bornyukból kapnak, a doboséhoz hasonló értelmezéssel, Néhány új fegyverszíj is kiadandó az ócskábbak helyett, de ez már nem tart sokáig. Be lehetne fejezni az egész osztogatást, amidőn a harmadik szakasz egyértelműleg jelenti, hogy a parádés bakancsokból hiányzanak a fűzők. Most ismét hosszabb vizsgálat kezdődik, hogy legutoljára kik voltak fölrendelve a magazinban a bakancsokat zsírózni. Végül ez kitudódik, a fűzők előkerülnek. El akarták biz azt kezelni s elrejtették a sarokba, hogy ha senki sem keresné, idejeadtán el lehessen onnan vinni. Ez az öt ember holnapután rapportra megy s annyi már bizonyos, hogy két és huszonegy nap között ingadoznak.
Így aztán, mire alkonyodik, mégis csak be lehet csukni a magazint, mindenki lemegy s a nagy pucolás kezdetét veszi. A köpönyeggomb a magazinban patinát kap, azokat igen nagyon kell dörzsöni a pucpomádéval. Némelyiknek a dragonjáról leszakadt a pityke, arra új varrandó. A bakancsok, - óh a bakancsok tömérdek dogot adnak. Azokat előbb a zsírtól kell megtisztítani s azután jön csak a fényezés művészete. A bakancsnak fényesnek kell lenni. Az őrmester, aki az esti órákban végigjárja a szobákat, előre kijelenti, hogy mindent oly fényesnek óhajt, hogy ha arra a légymadár rászáll, lecsússzon róla. A kefék szinte csattognak és puffognak a bőrön. De még a bornyút is rendbe kell hozni. Ez sem kis miska, mert a bornyú szögletes állapotban szép csak s hányszor kell elölről kezdeni a pakolást, hogy a borjú külső testállása megközelítse az esztétikai szépet? Biz azt sokszor, boldog, aki nem próbálta. A csatokat pedig a vaslakkal kell bekenni, azután derékszíjat, fegyverszíjat viaszkolni, a csákó simléderje bőrrészei ellenben licerinolajjal kenendők, mert csak ettől lesz fényes, ragyogó. A csákórózsa közepébe szintén egy szempillantásnyi vaslakkot kell csöppenteni, a külső rezét pedig olyan tükörre formálni, hogyha abba egy baka belenéz, egy egész regiment nézzen reá rézből vissza. Nem kis dolog az eljárás a hamisított díszkabát körül sem. Ez oly finom kabát, magyarázza káplár úr Mikhael Sajtos az ifjabb nemzedéknek, hogy voltaképen csak fogkefével volna szabad tisztogatni, de most pucoljátok, amivel tetszik, csak holnap ne morogjon az öreg.
A holnap... Már öreg este van. A takarodót régen elfújták s a hold, amely az innenső ablakok felől kelt föl, már a túlsókon tekint be. Lázas, izgalmas munka folyik a szobákban. Egy-egy legény kiejti a kezéből a viaszkoló dugót s az ágyára dől. Úgy kell felrángatni onnan a Jézus Mária segélyével.
No abban nincs is hiány. Az egész kaszárnya alszik, a kapu alól csak néha kiabál az őr, ha a napos generális bekukkan, fején a csákóval, melynek tetejéből snidling nől kifelé. A napos káplárok patkós bakancsa kopog a folyosók aszfaltján, másként csend van mindenütt, csak épen a tizenegyedik század káromkodik borzasztó módon, mivelhogy holnap istennek valamely ünnepe leszen s ekkor ki kell a templom elé parádéba állni. Száz szentmise infulás papokkal nem használ annyit a mennyek oltára előtt, mint amennyit ennek a megzaklatott, elkeseredett, pihenéstelen legénycsapatnak a káromlása árt.
No aztán valahogy csak elfekszenek, de körülbelül úgy van, hogy fölkelnek, mielőtt lefeküdtek volna. Az inspekciós beszól:
- Auf!
Hát auf! Biz sötét van még és szunnyad másfelől minden. Ámde kezdődik az öltözködés az egyetlen lámpa halavány fénye mellett. Az meg utolsót pislant és kialszik. Jó szerencse, hogy faggyúgyertya van kéznél. Nagy kapkodás, zűr-zavar.
A reggelit is meg kellene enni, de a káplárok nem engedik föl a legényeket a konyhába. Még elkevernék az új ruhát. Azon reggeli nélkül, ami fejenkint egy és egy negyed krajcárból csinálódik, különben is nagyon ellehet az ember. Továbbá azon lélotty leolvasztja a bajuszokról a viaszkot, pedig a her koplár Mikhael Sajtos minden egyes bajuszt sajátkezűleg igazgatott föl hegyesre, a magáét pedig, mint éltes szárnytisztesét, gyufaszálra tekergette föl, s lekötözte madzaggal. A kilencedik század, hiába van neki hadikutyája, már csak ezt sem tudná a tizenegyedik után csinálni. No most aztán sebesen összeállni. Föl a köpenyeget. Összefogni jól, mert a káplár az ezredparancsnokság által kiadott litografált mustrával a kezében jár végig minden egyest, hogy a ráncok az előírt állásban vannak-e. Mi tűrés-tagadási, egy-két box, pofon, fülrángatás, rúgás, mi ördög ilyenkor kijár egyiknek-másiknak. A bornyúk se jól állnak. A rózsák nem fényesek. A szerencsétlen cinező, aki soha eddig parádéban ki nem rukolt, lefelejtette a nagybornyú alul a kisbornyút, a virslit a balváll dragonjára húzta, a csákószíj csatja pedig épen az ellenkező oldalon van. A káplár belerekedt már a sok kiabálásba s a szentek közül az extrabakkancssarkorrúakat és a dobbőrhomlokúakat szidja.
Miután a többi szakaszban sem megy máskép, van is aztán eredmény. Mikor kihalad a nép és összeáll, olyan rendes és fényes ott minden, hogy csoda. Hiába megy végig a sorokon a két ballábú őrmester, hiába a szubalternusok, azokban hiba nincs. Tekintély okáért azonban mégis itt-ott kifogásokat tesznek s Johann Andreász Maltócsnak, a cigánynak valamennyien azt mondják, hogy piszkos, mert a szerencsétlennek olyan barna bőre, hogy ahhoz ugyan akár mennyire pucolja is a rekvizitumot, minden szennyesnek látszik.
Végül pedig áll a század szép rendben, egy sorban szemek, orrok, fülek és sarkak. Mindössze Klein Mór nem bírja meghúzni a puskatust, mivelhogy nincsen ereje hozzá szegénynek s ennélfogva az első sorba állítják, hogy a hátulsó legény a puskáját igazgathassa alkalomadtán. Mikor a kapitány Wolhynyaczky, akit pár hó előtt helyeztek át a szép Sziléziából, lejön a csapathoz, már semmi hibát sem találhat. Végig járja a sorokat és semmi obligát igazgatásokat nem eszközöl a bornyúkon, pedig általános fölfogás szerint szükséges ez, mikép megláttassék, hogy a följebbvaló szeme nem kerül el semmi hibát. Egyszerű és egyenes német-lengyel katona ő, aki még nem ismeri a nagy garnizónok színpadi komédiáit s így, miután kardját kivonta, csak ennyit mond:
- Fiuk, minten levess ekszere. Mikor montom feuer, minten levess ekszere. Ekszere! Ki nem ekszere levess, nem mekepet.
Wolhynyaczky kapitán nem azt mondja itt, hogy aki nem eszi meg egyszerre a levest, az meggebed, hanem azt mondja, hogy aki nem csinálja egyszerre a lövést, az nem ebédel ma. Elég kurta és tartalmas szónoklat ez, amit a század, a Wolhynyaczky javított és bővített magyar nyelvtanához hozzászokva, teljesen megért.
Próbák következnek. Kiderül, hogy mindenki tudja a helyét s a legkevertebb állásokból is a helyére igazodnak vissza az emberek. Jól van. Mehetünk. Mennek is a bandával, amelynek nagyszakállas tamburját az utcán a gyerekek juhhahója kíséri. Így jutnak el a tetthelyre. Ott már sokan ácsorognak, cibilek és katonák s nézik a kompániát. Biz ez stramm, steif és sneidig, amiként az illik is a magyarhoz. A felvonulás pompás, a megállás az előző kolonnázási manöverek után bámulatos. Egy kis szünet. A mise tart bent. Azután... Most... Most...
Wolhynyaczky mély baritonja keményen csendül:
- General Decharge!
Suttogva, hogy csak a front hallhatja, teszi hozzá:
- Ekszere levess.
Azután:
- Hoch an!
A fegyverek csövei az égnek állnak. Minden ujj a ravaszon, mindenki figyel, a lefekvés előtt fölkelt bakatestben teljes úrrá lett minden ideg fölött a fegyelem. Csak még a kommando kell, hogy egy pompás szalvét mutasson be ez a pompás század, amelyért kétségkívül gratulálni fog mindenki a kapitánynak. Wolhynyaczky a kardját is úgy tartja, hogy annak a járásából láttassék, hogy mikor következik a vezényszó. De ez izgalmas pillanatban a negyedik szakasz első sorából eldörren egy fegyver:
- Burr...
S utána ropog darabonkint, amint e váratlanság hatása alatt feszült idegeikkel elrántották a legények a ravaszt:
- Burr - durr... durr - durr, pukk - pukk - pukk...
A levertség moraja jut végig tömegen. Mily fegyelmezetlen csapat! Hát katonák ezek? A kapitány elpirul s kezével úgy belemarkol a kardjába, hogy megreped rajta a fehér keztyű. Az előbbjáró szakaszok szálas legényei is morognak halkan a sorban:
- Az apád istenit, bádogos.
A templomból az orgona hangjai hallatszanak ki. A kórus mély zúgó hanggal kezdi, amely íves ajtón át kivág a térre:
- Oh omnipotens Deus.
A kapitány halkan szól a sorok mögé:
- Őrmester, het nap kapom o pátokos.
...Nem telik bele egy óra, otthon a század. Klein Mór leveti a parádés bakancsot, köpenyeget, nadrágot, hamisított díszkabátot, átszámol mindenekről s közönséges kaszárnyaruhát öltvén magára, útra megy. Úgy hívják ezt, hogy utazás. Visz magával a sötét egyesbe két vasdarabot, mikkel kezét a lábához eszközlik s miután nem mekepet, ül a deszkán. Az Úr tisztelete a százhuszonhetedik ezred részéről bevégződött.