Papi tanács
szerző: Juhász Gyula
A Szegeden mostanában megalakult Délmagyarországi Papi Tanács a forradalmi idők igazságait fölismerve és követve, férfias bátorsággal programjába vette a püspöki birtokok, tehát a főpapi latifundiumok fölosztását a nép között, és részben a szociális nyomorúságban élő alsópapság javára, nemkülönben a papi celibátus eltörlését, és a tiszta demokrácia szellemében való papi megújhodást.
Örömmel és elégtétellel kell üdvözölni ezt a határozott, a pesti Papi Tanácsnál merészebb, de jogos és méltányos állásfoglalást. Szeged vezet tehát: a köztársaságot legelőször e szabad város falai üdvözölték föntartás nélkül, a színészek e városban szálltak először síkra a gazdasági és szellemi prostitúció ellen és íme, a szegedi alsópapság öntudatos szószólói az elsők e fölszabadult országban, akik teljes erejükkel akarnak nemcsak keresztények, de demokraták is lenni a szó valódi értelmében. E sorok írója még e papi állásfoglalás előtt annak a hitének adott kifejezést ezen a helyen, hogy a magyar alsópapságra nagy demokratikus hivatás vár, nem a konkolyhintő klerikalizmus jegyében, de a nép és a valódi, a krisztusi kereszténység szolgálatában! A szegedi alsópapság, úgy látszik, nemcsak érzi az új idők szabad fuvalmát, de áldoz is ez idők géniuszának.
A forradalom első napjaiban itt-ott némi ellenérzést lehetett tapasztalni a papsággal szemben. Az egyház fejei vagy hallgattak, vagy pedig kezüket mosták és kenetes igékkel semmit sem mondottak. De az alsópapság csakhamar megmozdult, és vétót kiáltott, lelkes forradalmi gesztussal, a papi fejedelmek Mammon-imádata ellen. A szép, a nagyszerű hagyomány nem hiányzott. A francia forradalomban jelentős része volt a néppel és az igazsággal tartó jó pásztoroknak. Az emberi jogok kátéját Sieyès abbé írta, a leglángolóbb szónoka a Grande Révolutionnak. David gyönyörű vásznán a Louvre-ban, amely a nemzetgyűlés tagjainak esküjét egy nagy művész és egy nagy forradalmár vehemens erejével örökítette meg, az előtérben egy világi pap, egy szerzetes és egy polgár adnak egymásnak kezet, eljegyezve magukat az emberi haladással. Ma emléket állítunk annak a budai vörös apátnak, aki először merte leírni, hogy a szabad ember igazi államformája a szabad köztársaság.
Ami a papság valódi küldetését és hivatását illeti, azt hosszú ideig elhomályosította, sőt meghamisította az a hazugság és kényszer, amely hatalmi érdekek szolgájává, nagyurak, dinasztiák, főpapok ministránsává akarta tenni a papot. Meg kellett áldaniok a fegyvereket, amelyekkel a régi állam rabjainak ölni kellett, holott a fehér názáreti Ember megmondotta, hogy aki kardot fog, kard által fog elveszni. A világ hatalmát, tekintélyét és hasznát féltő főpapi latifundium gyűlöletet prédikáltatott a szeretet vallása nevében a más vallásban születettek ellen, de azért, ha profitja úgy kívánta, szívesen vette a másvallású nagytőkésnek szövetségét is és a politikában nagyszerűen kezet tudott fogni mindenféle fajta pogányokkal és hitetlenekkel, ha azok a reakció agyaglábú bálványát támogatták.
A magyar alsópapság, bátor és bölcs forradalmi lendülettel a demokrácia ígéretföldjére lépett és szakítani akar - reméljük, hogy nemcsak mer, de tud is - azzal a rendszerrel és azzal a szellemmel, amelyet a legnagyobb jóindulattal se tudunk se evangéliuminak, se krisztusinak, de még igazán keresztényinek se nevezni.
A budapesti Papi Tanács forradalmas gyűlésén egy fiatal káplán, aki különben ifjú költő is, kimondotta, hogy az Egyháznak az Apostol szent Pál és a valódi demokrácia szellemében kell újjászületnie!
Talán hozzátehetnénk, ha igazán élni, éltetni, ha csakugyan kereszténynek lenni akar! Mert különben a korhadt és penészes világi oligarchák és dinasztiák sorsára juttatja az a hierarchia, amely Jézus Krisztusnak nem tanítványa és hirdetője, de inkvizitora és árulója volt már annyiszor, véres és bűnös korszakban!