Panem et circenses
szerző: Cholnoky Viktor
A világért sem akarnék semmiféle sértést vagy rossz tréfálkozást követni el mindnyájunk közös és kedves ismerősével, Beketow Mátyással, a cirkuszigazgatóval, de azért most mégis kénytelen vagyok kapcsolatba hozni a nevét a - hatósági próbavágásokkal. Mert íme, hogy hivatalosan nem is, de náthaszerű bizonyossággal megkezdődött az ősz, befejeződik a cirkusz szezonja, és megkezdődik a marhahúsprobléma szezonja: a cirkuszigazgató vidáman sodorgatja a bajuszát, a magisztrátus pedig búsan vakargatja a füle tövét. Beketow Mátyás egyszerre azt az igazságot látja, hogy "Extra Hungariam non est vita", és leteszi a polgármester kezébe a magyar honpolgári esküt, a magisztrátus ellenben a "vándoroljatok ki" igazságára bukkanik rá, amikor a próbavágások nyomán búsan konstatálja, hogy bizony ő sem adhatja vagy adhatná olcsóbban a marhahúst, mint ahogyan a mészárosok adják. Pedig őneki nincs is gyereke, azazhogy csak nyolcszázezer mostohagyereke van neki, akiről nem kell gondoskodni, s akik a pótadó révén a polgári haszon keresésének a gondja alól is felmentik.
De ne szidjuk a magisztrátust, mert ez először is kopott dolog már, másodszor pedig a magisztrátus a kenyérgyár kitűnően bevált intézményével megmutatta, hogy ahol csakugyan lehetséges valami felülről jövő segítség, ott tud is segíteni. Ahol azonban reteszt vet minden hónalj alá való nyúlásra iparkodó törekvés, ott maga a magisztrátus sem mondhat egyebet, mint hogy azt az ajánlatot teszi: segíts magadon, akkor talán az Isten is megsegít. Rövid összefoglalatban: néha-néha talán bizony mi magunk is segíthetnénk magunkon. Mert a felülről jövő segítésnek a várása az az ősrégi magyar betegség, amely pozitív módon kataszteri becslőbiztosságok, útbiztosságok, tanulmányúti költségek formájában nyilatkozik meg, negatív dühvel pedig annak a parasztnak a kezét vezette, aki segített az Úristennek csépelni, amikor a jégeső elverte a búzáját. A felülről jövő segítség nagy áldás, de a magunk keze és esze munkája mégis alighanem többet ér valamivel. Ha a sejtelmem nem csal, valószínűen reálisabb és megbízhatóbb forrása a jövedelemnek, mint ama titokzatos és problematikus valami, amit a Halotti Beszédben még "miloszt"-nak írt a tót íróbarát.
Nem éppen a magyar irodalomnak ama legprimordiálisabb termékéről jut most az eszembe, hogy a magyar irodalom kincsei közé fel van jegyezve ez a mondás is: "a statisztika az a tudomány, amivel mindent be lehet bizonyítani". Hasonló hozzáértéssel és szakavatottsággal, mint ennek az axiómának a szerzője ment neki a statisztikának, támadom én most meg a nemzetgazdaságtant, állítván, hogy: a nemzetgazdaságtan az a tudomány, amivel semmit sem lehet bebizonyítani. Ha nagy az export, az is jó, de akkor nekünk magunknak nem marad semmi. Ha nincsen export, az sem rossz, de akkor belefulladunk a saját zsírunkba. Ha közös a vámterület, az nagyszerű, mert akkor olcsó a brünni posztó meg a cseh üveg, de ha külön a vámterület, az is nagyszerű, mert akkor föllendül a magyar ipar. Szóval a nemzetgazdaságtan igazságai között is mindenki úgy válogathat, mint a tótok az ázott körtében. És igazi igazsága csak egy van. Ezt sem ő mondja, hanem mindnyájan érezzük, és lehető szabatossággal megfogalmazva így szól:
a pénz akkor semmit sem ér, amikor a zsebemben van, igazi értéke és gyönyörűsége csak akkor van, amikor a zsebembe belejön, meg akkor, amikor kimegy belőle.
...Csak egy percig szabad mosolyogni, avagy pedig szánakozni ezen a kis axiómán. A második percben már komolyan kell venni, mert ha hazugság vagy pedig ostobaság, annál komolyabb és ijesztőbb az az igazság, hogy a budapesti emberek irtózatosan túlnyomó részének a gazdasági élete erre az axiómára van felépítve. Sőt egyáltalán a magyar és egyéb kizsákmányolt országbeli emberé is. A pénznek csak akkor érzi az értékét, amikor a zsebébe teheti, meg akkor, amikor kidobhatja belőle. Ez a magyarázata a mészárosbúnak csakúgy, mint a Beketow-örömnek. Megtartásra, a meglévőnek a megbecsülésére nem is gondolhatunk, azért nincsen a budapesti átlagpolgárnak, különösen a salariének semmiféle érzéke arra, hogy a pénznek helyzeti energiája is van - mégpedig irtózatos -, mi a pénznek csak a mozgásbeli energiáját ismerjük.
És most tessék tovább nevetni, mert én tovább magyarázok az axiómámmal. Ez a csupán mozgópénzbe vetett gazdasági hitelsivárodottság az oka, hogy például a magyar fürdők képtelenül drágábbak, mint a külföldi üdülőhelyek. Ez az oka annak, hogy a pék szemetet dagaszt, a sváb a tehénistálló levével teszi még bukolikusabb zamatúvá a tejet, ez vezeti rá a bolgárkertészt arra a zseniálisan egyszerű gondolatra, hogy saláta helyett keserűlaput is lehet árulni, és ez fedezteti fel a kávémérőkkel, hogy a kávét nem muszáj éppen a faba arabica című növény babjának a levéből szűrni, jó erre a célra az elhasznált barna glasszékesztyűnek a főzete is. De ne tessék optikai csalódásban lenni: ez mind nem az "enrichissez vous" gondolata vagy vezérmotívuma, hanem csupáncsak az éhes gyomornak és léleknek az a logikája, amely mentül gyorsabb anyagcserét kíván. Mert mi olyan szegények vagyunk, hogy még a meggazdagodás akarata és vágya is csak valami groteszkül, csökevényesen él bennünk, úgy, mint ahogyan az egyszeri szakácsné is azon ábrándozott, hogy ha megnyerné a nagylutrit, akkor mosogatás után mindig aludna egy órát.
Ez az egyórai alvás azután az, ami az axiómából Beketow Mátyásra vonatkozik. A világért sem a szórakozásra szánt helyekben van a hiba. Azok nem okok, hanem csupáncsak okozatok, posztulátumok. Mert hogy reggel a végrehajtó kiráncigálja és transzferálja a fejed alól a vánkost, ennek egészen logikus és egészen emberi következménye az, hogy este a zenés kávéházba vagy a zenés mulatóba mégysz. A húst, a kenyeret? Egye meg a fene, hiszen tényleg annak való koszt. De a circenses, akármilyen formájában is, megadja, amit vársz tőle, hol felsőbbrendű, hol egészen alsóbbrendű szórakozást, de szórakozást, amit azért nem lehet hamisítani, mert akkor a vállalkozó bukik bele.
Panem et circenses. Legalábbis furcsa világ, amikor a kenyeret - tudniillik a legtágabb értelemben vett kenyeret - is mindenki felülről várja, de a mulatásra, az elme elszóródására úgy dobja ki a pénzt, mintha tudatában is volna annak, ami pedig csak "Unterbewusstsein"-ja, hogy a szegény ember pénze manapság csak haszontalanságra való. Valami pénzügyi travesztiája ez annak a bölcsességnek, hogy az ember a bárónál kezdődik el. Itt mindenki báró akar lenni, mert mindenki azt érzi, hogy financialiter csak elkezdődni érdemes, hogy aztán hamar vége is lehessen a dolognak. Kenyeret enni nem érdemes, de a cirkusz műsora jó.
Mindezeken azonban nem érdemes kétségbeesni. Sőt talán örvendezni is lehet rajta. Mert az egész teljességében elrothadt római világrend is akkor omlott össze, amikor már azután az égig hangossá lett a populé kiáltása: panem et circenses.