Panaszkönyv
szerző: Kosztolányi Dezső
Levél Ignotushoz
Engedje meg, szerkesztő úr, hogy azzal a tartózkodással, melyet a mai idők rónak ránk, de keményen és nagyon határozottan beírjam e sorokat a Nyugat panaszkönyvébe. Az, amiről szólok, tulajdonképpen az Ön kemény és éles tollára várna, Önre, aki annak idején forró rohamokra vitte a fiatalságot, és havonta, hetente adta ki izgalmas jelentéseit, a mi irodalmi höfer-jeinket. Hogy Magyarország délkeleti részén, a Negoj mellett, az erdélyi havasokban, egy új, nagy költő tűnt fel, hogy a Tiszaháton vagy a Beszkidekben egy új elbeszélő rejtőzik, hogy itt egy új regényíró, ott egy új esztétikus indul útra, hogy elfoglaltuk ezt és azt az irodalmi magaslatot, és hogy ismét foglyul ejtettünk s teljesen lefegyvereztünk sok-sok öreg írót. Tüzéreink, akiknek fedezete mellett harcosaink előrehaladnak, a kritikusok, emberül dolgoznak. Szóval: csapataink szelleme kitűnő.
Ezekre a boldog és lázas időkre való emlékezéssel intézem Önhöz a levelem. Az igazi irodalom most serényen dolgozik, vagy szerényen félrevonult. Követelődzésnek és frivolitásnak tartaná, hogy magára vonja a figyelmet, vagy vitát keltsen ezekben a napokban, mikor minden örömünk és aggodalmunk katonáinkkal van. Irodalmi ellenfeleink nincsenek ezen a nézeten. Ők magukra irányítják a figyelmet. Újabban ─ mióta a háború tart ─ több ízben olvashattuk vagy hallhattuk, prózában vagy versben, nyíltan vagy burkoltan, egyenesen a szívünknek szegezve vagy gondosan elbújtatva egy sunyi mellékmondatban a tájékozatlanságból vagy rosszhiszeműségből származó vádat, hogy az új irodalom, az, amelyet ez a folyóirat képvisel, a háború tanulsága szerint lejárt, s írói dögrováson vannak. Nem tudni, honnan veszik az érveiket. Mert érveket is közölnek. Azt mondják, hogy az új háborúnak nincs költője. Ez az irodalom nem érezte meg az új idők szárnyverését, s nem jósolta meg a háborút. Mindenekelőtt előkészületeket tesznek, hogy a háború után való időre berendezkedjenek. A háború őket igazolja. Nem kell többé idegirodalom és idegköltészet, az emberiség, amely kiállja ezt a bús próbát, nem lesz többé ideges, erős lesz, boldog lesz, elégedett lesz, edzetten kel ki a vérfürdőből. A mai irodalom pedig nőies és férfiatlan.
Úgy érzem, felelnünk kell a vádakra, nehogy később a hallgatásban találtassunk bűnösöknek, válaszolnunk kell a pompes-funèbres-embereknek, ebben a folyóiratban, amely eddig megjelent füzeteiben a kor és a magyar irodalom hű tükrét adta. Igaz, a háborúnak nincs külön költője, de nem is kell és nem is lehet. Szerencsére az újságírás és irodalom már elvált egymástól. Ha az asztaltól ─ az íróasztaltól ─ nem is, de az ágytól mindenesetre. A lelkesítést nálunk jobban elvégzi a napi sajtó, a vezércikkeiben. Hogy régente a költők a dobogón álltak, az csak a fejletlen sajtóviszonyoknak tulajdonítható. Kétségtelen, hogy a háború mély nyomokat hagy mindnyájunkban. Végre az életünkbe esett, mint egy nagy-nagy fájdalom. Már a mienk is, mert az életünkhöz tartozik. Szeretjük, mint a fájdalmunkat szeretjük. Írni is írunk róla, mint egy nagy-nagy, egyéni fájdalmunkról. Kinek-kinek mást jelent. Az egyiknek azt jelenti, hogy elszegényedett, a másiknak lázat jelent, a harmadiknak azt jelenti, hogy elesett a fia, a testvére vagy a rokona. Nincs többé egy háború, mint a múltban. Annyi háború van, ahány ember van, ahány író van. Mindegyikben más és más. Ez az új háborús költészet talán nem oly csattogó és dörgedelmes, mint a régi, de becsületesebb és emberibb. Szó szerint nem jósoltunk, de emlékezünk arra az időre, mikor a Nyugat-ot és az íróit azért támadták, mert nagyon is sötétek, tele vannak sárral, halálsejtelemmel, szomorúsággal, egy alkonyodó, dekadens kor igaz, döbbenetes megnyilatkozásával. Mi más ez, mint sejtelem, és ─ ha úgy tetszik ─ jóslat. Ekkor még a vádaskodók pipacsos idilleket, emlékkönyvversikéket írtak. Dátumra, természetesen, senki sem jósolhatta meg a háborút. Még a telepátia sem segíthetett jóslatokhoz. Hiszen a háború ─ ez egészen bizonyos ─ nem kozmikus jelenség, de emberek munkája, és éppúgy létrejöhet, mint létre nem jöhet, emberek akarata folytán. Régi, rossz irodalmi babona az, hogy a költők jósolnak, és a jóslat beteljesül. Az irodalom nem meteorológiai intézet, és a költő nem levelibéka. Anyaga az élet, a jelen vagy a múlt. A költők erről is, arról is írnak, s akkor aztán az utókor rámutat a jóslatára, mely beteljesedett, de nem mutat rá arra a jóslatra, amely nem teljesedett be. Hogy az új emberiség idegrendszere egészségesebb, keményebb legyen, az kívánatos. Sajnos, idegklinikáink nem hisznek ebben, és a kórházak fejlapjai másról tanúskodnak. Nemesebbek, jobbak, önzetlenebbek leszünk-e? Ez is problematikus. Aki túlélt egy szerencsétlenséget, az hamar felejti, s aztán éli a maga szokott életét. A kereskedelmi utazó nem nemesül meg azáltal, hogy megmenekült a vasúti katasztrófától. Idegeink pedig nem durvulnak általa, inkább rezzenékenyebbek, finomabbak, minden neszt, sejtelmet, sajgást felfogóbbak lesznek. Mit idézik a régi, becsületes korokat? Voltak hősi korok, és akkor Oreszteia-trilógiákat írtak a boldog, verőfényes hellén költők a minden testi és lelki nyavalyával megvert vérfertőző királyokról és királyfiakról. Múltkor végignéztem e trilógia két tragédiáját tisztes, állami színházunkban. Ezek a „klasszikus”, „egészséges” drámák, amelyeket Önök az ellenpárton ma tébolydának és ideggyógyintézetnek neveznének, nem arról tanúskodnak-e, hogy az igazi költők idegrendszere mindenkor egyformán finom volt, hogy a háborúk vérzivatara ─ amint Önök mondják, oly szépen - nem durvította el sem a költők, sem a nézők felfogóképességét, hogy ez a trilógia az antik Rougon Macquart-ciklus?
Marad a vád, hogy a mai irodalom, a mi irodalmunk, nem férfias. Soha nevetségesebb és igaztalanabb vádat. Mert a mi irodalmunk jellemző sajátsága éppen az, hogy férfias. Természetesen, azok vádaskodnak, akik sohasem mélyedtek el gondolataikban, s az iskolakönyvek ─ rossz iskolakönyvek ─ eszmekörén nemigen jutottak túl. Nekik valamely művészet kritériuma nem az, hogy miként csendül ki, miként van összefogva, de az, hogy miről szól, nem a művészet teremtő eszköze és célja az irányadó, hanem a tárgya. Szerintük A megfagyott gyermek például megható költemény, mert egy megfagyott gyermekről szól. Általában a megfagyott gyermekek olyan meghatóak. Már maga a gyermek is megható. Még meghatóbb az a gyermek, aki meg van fagyva. Az, aki rossz lányokról ír, erkölcstelen író, aki zászlóanyákról ír, az erkölcsös író. Férfias költő pedig, aki körülbelül így ír: Zúgó, csikorgó, dörgő zivatar... Vagy kertelés nélkül ezt dalolja: Férfibánat nyomja férfiszívemet... Kétségbeesünk ezen az együgyűségen vagy rosszhiszeműségen, azon a vakságon, amely nem látja, hogy az új művészet ─ bármi is a tárgya ─ mindig tartózkodó, férfias marad. Ha ezerszer is felhő az anyaga vagy álmok pölyhe, a kéz, amely összemarkolja, férfias, a szem, amely meglátja és összehozza egy villanatban, végtelen messziről, a múltból, a jelenből és a jövőből, az egész életből és abból a titokból, amely az életet takarja, az kegyetlen, az erős, az kényelmet és lazaságot nem ismerő, az férfias. Férfias, mert emberfölötti követelményeket támaszt magával szemben. Nem fecseg és nem adomázik. Nem elégszik meg egy eset feltárásával, egy hangulatronggyal, egy újságírói jegyzettel, de színes keretben úgy ad elénk egyetlen esetet, hogy abban az egész életet érzékelteti, hogy az szimbóluma mindennek, hogy az író egy jelenségen keresztül emancipációt tesz a sorsról, mint a görög kórus. A többi, a csörgő, csikorgó, zengő, harsogó irodalom, a férfibánat nevű és a hajrázó irodalom milyen lagymatag és pisze mellette, még akkor is, hogyha az igazi irodalom csak egy fátyolról beszél, s csak egy csiszolt, nemes szonettben nyilatkozik meg. Az, ami ebben a szonettben munka, az nemes ötvösmunka, az roppant erőfeszítések, álmatlan órák, kidagadt halántékerek és végtelenbe meredő szemek férfimunkája, az élet, amely mögötte áll, erkölcsös élet, férfiélet, az akarat, amely formába törte, az a kemény katonaakarat, amelyről most mámorosan emlékeznek meg a lapok, az férfiakarat.
Lehet és valószínű, hogy új idők és új tárgyú irodalmak jönnek. Az is lehet és az is valószínű, hogy az emberiség idegrendszere még jobban elfinomul a roppant rázkódtatások és szenvedések hatása alatt, s teljesen megváltozik az erkölcstana és az értékelmélete is. Bizonyos, hogy más lesz a magyar falu, a magyar kisváros, és mezőinken évek múlva is találunk majd egy síndarabot, egy rézpitykét, egy összetört katonasipka-ellenzőt, a nagy harcok kis nyomait. Majd észreveszi az irodalom. Eddig is hatott ránk a háború. Jobban érezzük minden ember testvériességét, és jobban tudjuk szánni a szenvedőket. De hogy mennyiben döntötte meg a háború az új irodalom alapelveit, azt nem tudjuk átlátni. Nagyon rosszkor ágál az irodalmi reakció a „téves irányzat” ellen, amely „a háború hatása alatt visszatért a költészet két ősi tárgyához: a szépséghez és a szerelemhez”. Ez az irodalmi reakció a járványokkal együtt jelentkezik, s úgy követeli a jogát, mint a járványok. Védekezünk ellene. Ideírjuk, hogy az új idők anyagát is majd a mi eszközeinkkel kell megszólaltatniok az íróknak, az önmagával szemben mindég nagyobb igényeket támasztó művészet nehéz, fáradságos, egyedülvaló eszközeivel, és lejegyezzük ─ most, e sorsdöntő órákban is ─ irodalmi hitvallásunkat, azt a meggyőződésünket, hogy az igaz úton járók vagyunk.