Palincsay
| Palincsay szerző: Csáth Géza |
Palincsay - egy erős, tisztán körvonalazott színes gyermekkori emlék.
- Kicsoda, apám, ez a nagy szakállú ember, aki neked köszönt?
- Ez, fiam, a Palincsay bácsi.
A nagy szakállú emberek mindig érdekesek, mert félni kell tőlük.
- Mi ez a Palincsay, apám?
- Semmi. Egész nap sétál az utcán, amint most látod. Szedegeti a szivarcsutkákat és zsebre rakja. Egész nap nem csinál mást.
Utána néztem. Palincsay éppen akkor hajolt le s fölszedett valamit a földről. Aztán fölegyenesedett, megnézte a valamit, zsebre dugta és tovább ment. Palincsayval sokat foglalkoztam aznap és azután is. Érdekelt. Magam előtt láttam szürke, zilált szakállát, a levegőtől kicserzett piros arcát, zavaros, zöldes szemeit, az egész embert kopott felöltőjében, horpadt kalapjával és görcsös, kampós botjával, amint lassú, egyforma, szinte elvásott léptekkel rója az utcákat, nap nap után, mindig egyformán, reggeltől estig, eldobott szivarokat gyűjtögetve.
- Ismered, anyám, Palincsay bácsit?
- Ismerem!
- Kicsoda az?
- Rajztanár volt. Engem is tanított rajzolni az iskolában. Nagyon szépen rajzolt.
- Most már nem tud?
- Tud, de nem rajzol.
- Miért?
- Mert nincs kedve.
- Tud és nincs kedve, ilyet nem hallottam még. Ha én tudnék, bezzeg egész nap rajzolnék!
- Hát őneki nincs kedve szegénynek, rosszkedvű.
- És ezért sétál mindig?
- Ezért!
Még lefekvéskor is Palincsayra gondoltam. Hol van most, mit csinál, bizonyára ő is ágyban van, vagy most olvassa össze a napközben gyűjtött szivarvégeket.
Majd mindennap láttam. Hol az ablakunk előtt ment el, hol az iskolába bandukoltomban láttam egy utcasarkon befordulni, hol a főutcán vagy a piacon séta közben találkoztam vele.
Egy ember, aki - apám szerint - semmit se csinál, és mégis bizonyos, hogy egész nap csinál valamit, töri a fejét valamin, visszagondol valamire, vagy a tervein spekulál, ezt csinálja! - Így gondolkoztam.
Egyszer ebédelünk, és hirtelen leesik a falról egy kép. Sohase néztem meg eddig ezt a képet. Érdektelen volt a sok érdekes és gondolkodásra keltő képek között, amilyenek például a Ganümédész elrablása, a Téli szánkázás, Szarvasvadászat, Velencei éj című képek, az ebédlőnk többi díszei. Ez a leesett kép egyszínű volt, s amint fölvettem és közelről megnéztem, láttam, hogy deszka.
- Anyám, ez deszkakép?
- Igen. Deszkára égetett kép.
- Mivel égetik?
- Tüzes tűvel rajzolják.
- Ki csinálta?
- Palincsay bácsi, és nekem adta, amikor férjhez mentem, ajándékba.
- Nem valami szép kép!
Csakugyan nem volt szép. Egy erdő szélét ábrázolta, az előtérben folyóval. A partról a vízbe deszkapadló nyúlt be, ahol asszony állt dézsával. A távolban a vízen vitorlás hajó látszott. Az égen felhők. Csöppet sem kívánta az ember ezt a képet tovább nézni. Kezdtem megérteni, hogy ha valaki csak ennyire tud rajzolni, mint Palincsay bácsi, akkor annak nincs kedve egész nap rajzolni.
Egy nap az apám délben hazaérkezve így szólt:
- Na, ma voltam Palincsaynál. Az atyafi nem fizet házbért már háromnegyed éve. A házigazdája ki akarja lakoltatni. Megkért engem, hogy nézzek fel Palincsayhoz. Kíváncsi voltam, mit csinál ez az ember. Hát fölmentem. Tizenegy óra volt. Éppen akkor kelt föl. Reggelizett, szalonnát és kenyeret. Fogalmatok nem lehet arról a piszokról, amiben él. Az asztalon, a székeken, az ablakdeszkákon ujjnyi vastagon áll a por. Legalább fél év óta ki nem nyitották az ablakot abban a szobában. És nem enged tisztogatni. Ha elmegy hazulról, bezárja a lakást, senki oda be nem mehet. Takarítónőt nem tart, és maga vásárolja az ebédjét. Egy széken ott volt a spájza, szalámi, szafaládé, összeszáradt uborkák papirosban, kenyérdarabok, szalonnavégek, almák, szárított szilvaszemek. Az ágya - képzeld el a törlőrongyot, annál még százszor feketébb. És rongyos minden, a vánkos, a paplan. No, mondom neki, Palincsay úr, hát van lelke így élni, miért nem takaríttat, hiszen tudtommal szép nyugdíja van, miért nem akar házbért fizetni. Erre azt mondja Palincsay, hogy hát azért nem takaríttatok, mert akkor nem tudnék kijönni a penziómból. No jó - mondom -, de minek magának ekkora lakás, három szoba, csak aludni jár haza. Azért, aszongya, mert mindennek így kell maradnia. Benéztem a szobákba. Női hálószoba volt az egyik és ebédlő a másik. Mind a kettőben több esztendős, mit mondok, évtizedes por. A hálószobában két ágy van: egy nagy, széles, díszes és egy kicsi, hálós. Minek tartja ezeket itt, Palincsay úr - kérdeztem tőle -, hiszen tudtommal már régen elvált. Erre azt mondta, hogy azért, mert annak így kell maradni, és inkább menjen rá az egész kis nyugdíj a lakbérre. Én erre kérdem, hogy hát akkor miért nem fizeti meg a lakbért. Azt mondja, azért, mert minek fizessem, eleget fizettem a Szudarevicsnek húsz évig, most már elengedhet vagy fél esztendőt. Láttam, hogy nem lehet vele okosan beszélni, hát ott hagytam. Világos, hogy nem rendes eszű ember.
- Szegény Palincsay - sopánkodott anyám -, milyen kedves, jószívű ember volt, hogy szerettük az iskolában mindannyian.
- Mit ért az neki - vetette oda apám -, ha komisz felesége volt.
Szüleim további beszélgetéséből megtudtam, hogy Palincsaynak gyönyörű szép feleség jutott osztályrészül, azonban neje katonatisztekkel megcsalta őt. Palincsay erre elkergette az asszonyt, aki magával vitte a kisleányukat. Palincsay egyedül maradt, és ekkor kezdett sétálgatni szerte az utcákon. Egy év múlva pedig önként nyugdíjba vonult.
Egy dolgot nem értettem a történetből, mi az "megcsalni", ha egy nő megcsalja a férjét. Lop vagy hazudik, ilyesfélét gondoltam. Ellenben az nagyon is világosan állott előttem, hogy Palincsay miért adta a fejét bánatában sétálásnak és miért nem maradt otthon rajzolni, festeni. A rajzolás és a festés - így gondoltam - nem vigasztalhatta volna meg őt szomorúságában, mert nyilván tisztában lehetett vele, hogy igazán szépen rajzolni nem tud. Úgy képzeltem, hogy Palincsay sohase lehetett megelégedve a rajzaival.
Teltek-múltak az esztendők. Palincsayval nem sokat törődtem, mint ahogy megszokta őt nálunk mindenki. Alakja hozzátartozott az utca képéhez, mint valami karó vagy jelzőtábla.
Emlékszem, egy jól sikerült számtan vizsga után, amikor kivágtattunk a gimnázium nagykapuján, Palincsayba ütköztem. Éppen akkor baktatott arra. Megfogott, egy lépést tett oldalt, láttam, hogy kellemetlenül érzi magát, megzavarja a dolog, érzi, hogy kellene valami kedvességet mondania - egy nagy szakállú embernek hasonló esetben, szinte kötelessége ez egy kisfiúval szemben - "hó-hopp"' vagy "vigyázz, barátom, mert kitöröd a lábadat", ilyesmit gondolok -, de nem tudott. Továbbment szégyenkezve.
Más. - Egyik nagybátyám temetésén a gyászmenetbe furakodott és kikísérte a koporsót.
- Nini, itt van Palincsay!
- Vajon miért jött el?
- Talán ismerte vagy szerette szegény Károlyt.
- De sohase beszéltek.
- ...Én úgy tudom, hogy Károly többször meglátogatta.
Így tanakodtak Palincsay megjelenése fölött, de nem sikerült kisütni, hogy hogyan is áll a dolog.
Egy gyönyörű szilveszterestére emlékszem. Késő éjjel, hóesésben jöttünk haza a nagyanyáméktól, egyszer csak megláttuk Palincsayt egy sötét utcasarkon. Most állt. A vállait, a kalapja tetejét egészen belepte a hó. Maga elé nézett a földre, mint mindig.
Más. - A nyolcadik gimnáziumban egy osztálytársam beszélt Palincsayról új dolgokat. Ez a fiú idegen városból jött, nálunk akart érettségizni, mert ott, ahol eddig járt, egy tanárt megvert. Nagyon rokonszenveztem vele. Távoli rokona volt Palincsaynak, följárt hozzá. Elmondta, hogy rá próbálta beszélni Palincsayt, hogy menjen olcsóbb lakásba, vegyen új ruhát, nyírassa meg a szakállát és fogadjon takarítónőt. Palincsay azonban ezekről a dolgokról nem akart beszélni sem.
(Egyébként a régi lakásban maradt. A házigazda, hogy rábírja a kihurcolkodásra, hideg télben, leszedette a szobájának ablakait. Palincsay azonban hősiesen, nyugodtan, bölcsen ott maradt, és január elsején már újra pontosan fizetni kezdett. Erre az ablakokat visszarakták. Mit csinált a félévi házbérrel, mire kellett neki, hová tette - ezt sohase lehetett megtudni.)
De voltak témái, amik érdekelték. Sokat beszélt Istenről, Shakespeare-ről, Schopenhauerről és Tolsztojról, továbbá a spiritizmusról és Platen természetes gyógymódjáról. Barátomnak az volt a véleménye, hogy Palincsay ezeket az írókat igazán soha meg nem érthette, de valószínűleg igen mély benyomást tettek reá.
Az utolsó értesüléseim a következő évből származtak. A második szemeszter után, egy remek júniusi hajnalon érkeztem haza Budapestről a nagy vakációra. Ágyba feküdtem, mert a vonaton nem tudtam aludni, és álmos voltam. Délben arra ébredek, hogy Palincsayról beszélgetnek a másik szobában.
- Palincsay fölakasztotta magát.
- Jézus Krisztusom, hol, mikor?
- Most, délelőtt tizenegykor, a lakásán.
- Szegény, szegény Palincsay.
- Végre rágondolta magát.
- Kitől hallottad?
- A kapitánytól. Reggel még felöltözött, talán újra sétába akart indulni, azután, úgy látszik, gondolt egyet, leszedte a függönyzsinórokat, hurkot csinált és az ablakkilincsre kötötte magát.
- Jézus Mária, Szent József! És írást nem hagyott?
- Nem, semmit. Hallgass ide, amikor levágták, látták, hogy nincs rajta ruha. A télikabátja alatt, amiben mindig láttuk, nyáron csak alsóruhát hordott. Két nadrágszár volt hozzáfércelve az alsónadrág szárához. Látszott a varráson, hogy ő maga csinálta. Így lehet érteni, hogy hogyan tudott olyan rettenetes melegekben is télikabátban mászkálni.
- Szegény, szegény Palincsay!
A ravatalon megnéztem. Barátságos és harmonikus volt az arca, amilyennek életében sohase láttam.