Palágyi Menyhértnek
szerző: Komjáthy Jenő
Magányos társam! Üdvözöllek
Az írígy, zsarnok messzeségen át.
Vesztére minden társörömnek
Von ez rokon lelkek között határt;
Sötét hatalma leggyülöltebb
Épp az előtt, ki legmesszebbre lát.
Gyülölve gőgjét mindhalálig,
Lelkem lelked szomjazza váltig.
Ó, mondd, barátom, merre jártál,
Mióta elszakított végzetünk?
Az eszmék ős honába szálltál?
Szemed a titkok tengerébe tünt?
Az ihlet szent hevére vártál?
Vagy boncolád homályos életünk?
Áttört szemed a lét talányán?
Én egytül-egyig tudni vágynám.
Nekem a Múzsa volt szerelmem,
Az éjszakában őt láttam csupán.
Gyönyör volt a magasba kelnem,
S rohannom az egyetlen fény után.
Pár reszkető igét rebegtem,
De mit láttam, leírni nem tudám.
Csodálatos, pazar világban
Jártam, barátom, messze jártam.
S megnyílt ez örvénylét előttem,
Az őstitok, a rejtelem beszélt.
Lüktetni érzém agyvelőmben
A mindenség fönséges életét.
És lobbanóban, eltünőben
Éreztem az Isten lehelletét.
S e tündöklő csodák honában
Láttam, barátom, messze láttam.
Nem volt szabad soká időznöm
És színről színre néznem Őt merőn!
A régi bús, homályos ösztön
Zsibbasztá újra nemesebb erőm.
Talán hogy végkép ide kössön
És porig alázza büszke főm?
Gyülölöm e kényszert halálig,
S lelkem a fényt szomjazza váltig.
De hisz tudom; te is kutattad
Azt az egyetlen, drága, büszke célt!
Éles, de mély szemed a gazdag
Szellemvilágnak őseréhez ért.
Lelkét a rémes forgatagnak,
Tudom, te sem hiába kereséd.
Együtt haladtunk, társmagányban
Az eszmék órjás csarnokában.
Bár tőlem elsodort a végzet,
Testvér velem vagy mégis szüntelen:
És én veled; avagy nem érzed,
Hogy ott lakik tenálad szellemem?
Míg egyszer - látva az egészet -
Egymásba omlik lelkünk hirtelen,
S egyesülünk egy halhatatlan,
Mindent letipró gondolatban!