Pünkösti Andor: Bús Péter csodálatos kardja
szerző: Hajnik Miklós
Bús Péter előkelő székely családból származik, tisztes szülei a Marosmenti ősi kúriában élnek s egyetlen gyermekük érzelmi életében - s így a regényben is - csak egészen mellékesen szerepelnek. A fiú ugyanis különös ember. Szkepszisnek, naivitásnak, koraérettségnek, érzelmességnek, tapasztaltságnak, finomságnak, őszinteségnek, cinizmusnak és érzékenységnek olyan keveréke alkotja egyéniségét, melyet önmaga sem képes olykor elviselni. És mégis érdekes és mégis ismerős és többnyire rokonszenves. Mérnök, repülőtiszt, fiatal ember s zavaros időkben él, a háborúban ébred öntudatra s minden vágy, hajlam, tehetség visszafojtva, csak csírájában él benne. Mikor elindul a harctérre, egyáltalán semmije sincsen, amire bensőleg támaszkodhatna. Szüleivel szemben idegen, hinni nem hisz semmiben sem. És nem is szerelmes. Édesanyja ráerőszakol egy talizmánt, a régi székely mesebeli istenkardját. A fiú kénytelen-kelletlen elviszi magával. S mielőtt indul a vonat a harctérre, egy bécsi éjjeli mulatóbeli "táncosnő" búcsúzik kedvesen tőle.
S Bús Péter kiér a harctérre. Ott aztán látja a hadtestparancsnokságnál az életet, sok mindent tapasztal, sok minden meglepi és sokszor undorodik, méltán. Aztán repül, bravúrosan ellenséges repülőt lő le, érdemrendet szerez, megindul ismerős bajtársak halálán. De azért tulajdonképpen nem barátja senkinek sem és semmiféle belső kötelék nem fűzi senkihez. Ilyen rettentő üresen és józanon azonban ő sem tud élni. S észrevétlenül két fix pontja is támad benső életének. Az egyik az az ócska kard, melyet az anyja kedvéért hozott magával s melyet a repülőgépje kormányára kötött. Ennek tulajdonítja sérthetetlenségét és szerencsés légi utait. S lassan-lassan beleéli magát ebbe a hitébe, s annyira ragaszkodik a talizmánhoz, hogy egy bajtársának, aki kölcsön kéri tőle, nem adja oda. S mikor aztán a régi jó pajtás másnap lezuhan gépével, Bús Péter, noha meg van győződve arról, hogy a kard megvédte volna azt is, mégis csak azt hajtogatja, hogy ő nem tehet róla, de nem adhatta másnak a kardot.
A másik benső támpont az a bécsi táncosnő lesz lassan-lassan, aki a pályaudvarra kikísérte. S Bús Péter mindjobban beleéli magát ebbe a szerelembe. Az első kártyát tréfából küldte el. A többit pedig azért, mert nincs kinek írnia. "Talán nem is fontos, hogy Micinek írja. Talán csak egy napló, mit neki küld el." Aztán mindjobban hozzászokik gondolatban ehhez az éjszakai leányhoz, szerelmesen nézi az arcképét s írja a leveleket s várja a feleleteket.
S repül biztonságban, nyugodtan, a legnagyobb tűzben is, mert hisz megvédi a talizmán. és minden gyengédségét, minden érzelmét és bizalmát abba a képzelt szerelmébe önti.
Aztán az történik, hogy Bút Péter szabadságra megy. Természetesen Bécsbe siet, a nőhöz. S ott jön az első kiábrándulás. A nő már egy hadimilliomos jólétben élő nője, aki nem akarja őt többé ismerni. Erre hazautazik szüleihez. S ott kiderül, hogy a kardja nem isten kardja, nem talizmán, az apja vette Pesten Rosenbergtől. A környék legszebb leánya szerelmet vall neki s menyasszonya lesz, de ez már nem érdekli Bús Pétert. Megy vissza a harctérre, idegen neki ez a békevilág, maga sem tudja, hogy mindenkiből ki van végleg ábrándulva s nem kell neki az élet Ír még egy szerelmes levelet, a hűtlen éjszakai leány képét nézve és reá gondolva. S meglepő cinizmussal azt a levelet a menyasszonyának küldi el. Ennél jobban igazán nem lehetett volna jellemezni azt a közönyt, amit Bús Péter most végül már mindkét nő iránt érez.
Aztán felszáll a gépével, most már egyedül, egészen egyedül. Nincs senki és semmi, ami az élethez kösse, se szülők, se szerelmes, se talizmán. Hisz az ócska vas, a Rosenbergtől. Repül, végignézi egész életét, érdeklődve, mint egy másét. És egy ellenséges repülő lelövi. Bús Péternek eszébe jut még, hogy: Talán kár így meghalni? Aztán megnyugszik benne, nagy nyugalmat érez, talán mosolyog is. Lezuhan és:
„Boldog volt, boldog, végtelenül boldog.”
Körülbelül ez Bús Péternek a regényen átvonuló benső élménye. És nagyon érdekes ez a lelkirajz, megdöbbentő végleteiben és ellentmondásaiban, töprengéseivel, őszinte cinizmusával és józan szentimentalizmusával. Mert Bús Péter egy egészen új emberfajta típusa: A békevilágban felserdült, de tulajdonképpen a háborúban felnőtt férfi. A régi polgári békevilág idegen neki, a háború nagyszabásúsága érdekli, az volna tulajdonképpeni életeleme, de az sem kelt benne illúziókat, tisztán látja annak szörnyűségét, aljasságát és irtózatát. És nincs módja, hogy méltón folytathassa az életet, le kell zuhannia és boldog, talán először boldog, amikor meghal. Bús Péter egy egész férfi nemzedék típusa, aki a harctéren kezdett élni s aki a háborúban észrevétlenül kiélte minden életerejét. S a háború néhány éve elvette tőle a múltat, a jelent és a jövőt. Tragikus sors a Bús Péteré, de nem azért, mert fiatalon lezuhant, hanem mert le kellett zuhannia. Hisz ha túlélte volna a háborút, ugyan mi lett volna belőle? Ilyen fiatalon, ilyen józanon, életerőitől megfosztva s teljesen megrongált idegekkel? A háború legnagyobb áldozatai az életben maradt Bús Péterek, akik fiatalságukat, életenergiájukat adták a háborúnak.
Bús Péter benső lelki válságain kívül a regényben több jól megrajzolt helyzet és jellegzetes mellékalak van. Így különösen jó Geller őrnagy alakja. Ezt a tipikusan, mindenáron "bennfentes", minden lében kanál, fontoskodó, ambiciózus, talpnyaló emberfajtát, aki mindenáron érdemeket és hatáskört szerez magának, noha tulajdonképpen semmihez sem ért, ezt jól ismerjük, evvel, azaz a hozzá hasonló sok példánnyal, úgyszólván minden parancsnokságon találkozhatunk, az ezredsegédtisztek, a dandárvezérkariak, a parancsőrtisztek s hasonlók között. És kitűnően van leírva a nagy ütközet alatt a hadtestparancsnokság. Vannak még más érdekes epizódok is benne, de általában az egész regényt Bús Péter szubjektív lelki rajza tölti be.
Érdekes, izgalmas és egészen lírai regény ez, melyben sok erő van.