Pörlekedés

A Wikiforrásból
Pörlekedés
szerző: Tömörkény István

       Várakozó János földje és Kiskovács János földje tökéletesen egymás mellett van. Elég szép, hosszú tagok, árnyas tanyaházakkal. Várakozónál eperfa van az udvarban s a ház körül, Kiskovácsnál jegenyenyárfák. Mindössze ez az, ami egy kis idegenséget csinál köztük. A jegenyenyárfa ugyanis hivalkodás. Szép, szép, messze ellátszik, és az gyönyörűség, hogy mikor az ember halad kocsin hazafelé, már órajárásról látja a tulajdon fáit, amint toronymagas fejükkel integetnek. Azonban semmi haszna nincs neki, gyümölcsöt nem hoz, árnyékot keveset vet, mert nagyon magas, róla a bogarak férgeit messze, más emberek földjeire hordja a szél, ami nem kellemes. Aki férget nevel, tartsa magának. Más az eperfa. Széles és lombos. Szép gyümölcsöket hoz, ami haszon. Este a gyerekeknek kezébe adnak egy darab kenyeret, s küldik föl a fára, hogy vacsorázzon. Meg ráznak is egy keveset a kacsáknak és libáknak. Továbbá finom, kézzel szedett gyümölcseit a városi piacon is megveszik. Okos ember így tesz, és nem tart olyan fát a földjében, amely hasznot nem hoz, sőt ha a vihar kitépi, olyant zuhan a tanyára, hogy betöri a tetejét.

De mindegy. Kiskovács ezt teheti, mert legényember, nincs a háznál se kicsi, se nagy más, mint a felnőtt testvérhúgai. Mindössze csak ezek kiházasítására kell szerezni, de oda sem sokat, mert igen nagyon szépek a lányok, és munkájukat mutatja, hogy soha abban a tanyában napszámos nincsen. Az ilyenfélének nem túlságos sok hozomány szükségeltetik, ott van az a csillogó fekete szemükben, az erős karjukban. Várakozó János már kissé idősebb ember, továbbá négy családja van, s az asszony beteges. Ilyen helyzetben már nem lehet jegenyézni, hanem csak szerezzen az ember minél több olyan fát, amely magamagától terem.

A két tanya közt csak ez a különbség, de ebben meg panasz nem lehet, miután az ujjunk sem egyforma. A békesség régi köztük, soha azt nem zavarja semmi osztályoskodás, s most íme mégis úgy van, hogy pörlekedő felek gyanánt állnak a kapitány előtt a városban. Nem jól van ez, nem jól van, de ki tehet róla, ha néha a dolog, ami mindig emígy volt, egyszer csak amúgyra változik. A földek mellett jobbról is, balról is dűlőút visz el. A földek pedig olyformán állnak, hogy Várakozó, ha jobbról akar a tanyába jutni, rálép a Kiskovács földjére. Csak egészen a sarkára, egypár lépést. Baloldalról pedig Kiskováccsal esik hasonló dolog. Ebbe ők mindig bele voltak győződve. Soha ez irányban egymást nem panaszolták. Azonban ki tudja, mi ütött a múlt héten Várakozóhoz. Amint látná, hogy a földje sarkán lépeget keresztül a sugár Ilus, hirtelen kiszalad a tanyából.

- Megállj, megállj!

A leány visszafordult, s várta, míg Várakozó odaért. Harmat volt akkor, erős és nagy harmat azon a reggelen, a leány a szoknyája egyik végét az övébe akasztotta. Miért szaladt oda Várakozó János?

- Mit akar kend, János bácsi? - kérdezte Ilus nyugodtan.

Mit, úgy-e? Hogy hát mit akar? Az ám. De biz Isten. Hát mit is akar tulajdonképpen.

Az ember nem szólt, megzavarodott.

- Mondja kend no, miért állít meg utamban?

Már itt valamit mondani kellett akárhogy. János egyszerre dühösre vált, s nagyot kiáltott:

- Azért, mert ez a föld az enyém. Ezen nincsen utad. Majd adok én nektek! Adj ide zálogot.

- Hát hiszen kend is jár a mi földünkön. Mi is jártunk arra addig - mondja a leány.

- Az eddig volt - dühösködik János. - Ezentúl nem úgy lesz. Zálogot ide, hagy viszem a kapitányhoz.

Ilus egy kissé rángatja a vállait, mint aki nem érti a dolgot, azután hirtelen félrekapja fejét, hogy pántlikába font haja előrerepül a mellére, és szépen helyet is foglal keble két halma között. A gereblyét, ami nála van, a földre támasztja, s bontogatni kezdi szótalan, két kézzel a haját, János nézi, de nagyon nézi.

- Mit csinálsz... - mondja -, mit csinálsz?

- Odaadom a pántlikát a hajamból. Ha már olyan nagyon kell kendnek a zálog - szólt a leány.

János csak nézi.

- Nem azt, nem azt - mondja egyszer elpirosodva -, a kötődet akarom...

Hirtelen oda is fut a leányhoz, elkapja a kötőjét, s ahogy megoldaná, át is karolja. Ott van már a kötő a kezében, de ugyanakkor ott a kipirult arcán egy csattanós pofon. Sebesen ment mindez, s János csak azon veszi észre magát, hogy a leány elugrott, s két kézre fogva a gereblyét, várja, hogy mi lesz.

- Utálatos kend - mondja lihegve -, nem röstell kend ilyesmit?

Várakozó már megint csillapul. Bolondság volt biz ez. (Hej vér, kutya vér...) Összegyűri a kötőt.

- Ne lármázz! Még neked áll följebb, aki bitorlod a más földjét? Mondd meg a bátyádnak, hogy majd számolok a fejével a kapitánynál.

Azzal aztán ment is a tanyaházba a kötővel, az Ilus pedig haza igyekezett. Aztán mi történt, hogy történt, nem tudatik, mert a tanyák szobáiba nincsen az idegen embernek belelátása. Annyi azonban bizonyos, hogy most a kapitány előtt állnak; a fakóképű, vörösbajuszú Várakozó továbbá a zömök Kiskovács mint öreg, nőtlen ember, félig legényesen, félig gazdásosan öltözködve, ünneplőben. Ilyen alkalomra ünneplőt szokás húzni (már akinek van), mert így kívánja a tisztesség. Mellette áll a két húga, a sugár Ilus és a barna Viktor, akinek úgy mozognak most megrettenésében szempillái, mint a pille szárnya, ha idegen helyre téved.

Kiskovács a zsebbe nyúl, és előadja a pöcsétöt. Az idéző cédula neveztetik pöcsétnek, mert rajta van a város címere. (Anélkül ugyanis az ilyesminek foganatja nincsen.) Előhúzván, át is adja a kapitánynak. Várakozó túloldalt áll, s változatosság okából egyik lábát helyezgeti a másik elé. Néha a földre is néz, de nem látja a földet. A tökéletlen városi nép ugyanis az anyaszülte tiszta földre deszkát tesz, hogy a földet ne lássa. Akkor a deszkát befesti, hogy a deszkát ne lássa. Akkor a festékre pokrócot tesz, hogy a festéket ne lássa. Akkor a pokrócra vásznat tesz, hogy a pokrócot ne lássa. Jó csuda, hogy még erre a vászonra is nem tesznek valamit.

- Azon föld irányában vagyunk jelönleg - mondja Kiskovács. - Az Ilus húgomat zálogolta ez az embör.

Máskor kendnek szokták tisztelni és néven nevezni egymást, most azonban Várakozó János csak embör és semmi egyéb.

A kapitány előveszi az írást, és abból előadja a panaszt.

- Úgy volt-e? - mondja Kiskovács. - Hát én honnan tudjam, kapitány uram? Az Ilusnak van róla feleletje.

Most az Ilus lép előbb. Koppan kettőt a feketével hímzett barna papucsa. A sarka pedig piros. De szép papucs. Úgy nézem, az írnok úr, aki háttal van felé, s vezetné a jegyzőkönyvet, ma eme jegyzőkönyvekben zavarodásokat csinál. Ilus kissé összébb húzza a keszkenőt a fején, s amint az álla alatt igazítaná, apró kicsi gödör látszik a nyakán.

- Az úgy volt, kapitány úr - mondja. - Szent igaz, hogy ott mentem, de hát mindig is arra jártunk.

- De pedig nem szabad ám a más földjén járni - véli a kapitány -, ha nem engedi.

- Ki megy az ő földjére, ha nem engedi? Hiszen engedte.

Kiskovács János szót kér, és kimagyarázza a dolgot. Hogy amennyit jártak ők a Várakozó földjén, annyit járt a Várakozó az ő földjükön. Ezt szegről-végre elmondván, azzal fejezi, hogy:

- Tökéletes volt itt, kéröm, az egyenlőség.

- Hát - fordul a kapitány Várakozóhoz - most beszéljen már kend!

János igen nagy foglalatosságba esik hirtelen aziránt, hogy a nyakravaló kendőnek, amit e túlontúl melegben is visel, a csücskit miként lehetne kihúzigálni a mellény gomblyukain. Az asztalra tekint, de miután azon fekete vasfeszületen egy arany Megváltót lát, szemét elkapja.

- Hát... - mondja -, hát mán kéröm, ha éppen tisztán csak ami valósággal - mán úgy mondom, ahogy tudom - azt illeti...

Piros sarkai a barna papucsoknak koppannak. Ilus vele szembe fordul, s a veresbajuszú, amint a tulajdonképpent mondaná (mert az "azt illeti" után ez következik), elakad. Kis ideig csönd van. A kapitány aktákat írkál alá, amit mindenféle hivatalnokok elébe hordanak. Kiskovács pedig megvetően tekint végig a szomszédon.

- Mondja no - szól egy idő múlva a kapitány -, hallom én azért, hogy itt írkálok.

Kiskovács szól:

- Nem mondja ám, mert elállt a szava.

- De kéröm - fakad ki Várakozó -, csak az én földemön jártak...

- Hát kend nem jár az övékén?

- Nono - véli Várakozó csöndesen.

- Hát látom már - mondja a bíráskodó -, hogy kend csak kötözködik. Panaszol kend, vagy nem panaszol kend? Micsoda szomszéd kend? Fogjanak kezet egymással, aztán ne lopassák egymással a napot ilyen dologidőben.

Kiskovács helybenhagyólag bólintgat, Viktor az arany Jézus Krisztust nézi, hogy lám, mily tehetsége van annak ott az asztalon így békítés ügyében. Ilus délcegen áll. Neki mindegy.

Várakozó azt mondja:

- Ami azt illeti... Kend hogy véli, János?

- Hát úgy vélöm, én is elzárom a földem kend elül, kend is elzárja a földét mink elülünk - felel Kiskovács.

- Hát hiszen - szól Várakozó gondolatterhesen -, hát hiszen...

- Avagy pedig marad mindön úgy, ahogy volt.

Várakozó sebesen rámondja:

- Maradjon.

Ilus, akármennyire csúf is ez a veres ember (azonfelül feleséges), e vallomásra elpirul. A kapitány a tollat nyújtja Várakozónak:

- Írja kend alá, hogy kibékült kend.

Azonnal írja is: Várakozó Várakozó János.

- Miért írta kend kétszer? - kérdezte a kapitány.

- Hogy miért? - kérdezi vissza Várakozó. - Én? Nömös vagyok én.

Viktor alattomban megrántja Ilus vasalt szoknyáját, s Ilus kacajra fakad. Csak rövidkére, mert azonnal észreveszi magát. De elég arra, hogy Várakozót újból elfussa a méreg.

- De hát - mondja évődve újból -, betartja-e kend szomszéd? Itt köll igérközni a feszület előtt!

Komolyan szól rá a Kiskovács:

- Én eddig is betartottam.

Mielőtt Várakozó felelhetne, Ilus nyújtja szavait a kapitányhoz:

- Kötőmet is kéröm.

Kinyitják a nagy szekrényt, amiben zálogok vannak. Az írnok úr ügyes, az ilyen fiatal leánykötőkre azonnal rátalál. Szeretné is tulajdon maga átnyújtani, de nem lehet. Már ott van Várakozó János, aki átveszi, s ő nyújtja Ilusnak.

- Ehol - engesztelődik -, ehol a kötőd. Gondolom, ez maradt nálam.

Ilus elkapja a kezéből, s oly módon fordult oldalt, hogy szoknyája az íróasztal lábához csapódik. (Ilyenkor még a kapitány is bánja, hogy ugyan miért nem az ő lába az íróasztal lába.)

Ilus pedig azt mondja a szóra fitymálva, a fordulás után:

- Gondolom, maradt akkor kendnél más is.

Várakozó képének azonnal égni kezd a balfele, ahol a pofont kapta, s le is kumja rögtön a fejét.

- Ne sértögessük mán most az ittléttel a kapitány urat - mondja csöndesen -, hanem gyerünk.

Azzal aztán óvakodik is lassan kifelé.