Pósa Lajos sírjára

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Pósa Lajos sírjára
szerző: Móra Ferenc
1916

SZÉKFOGLALÓ A PETŐFI TÁRSASÁGBAN

Költő sírjára... Régi téma.
Dalt mégis errül mondok én ma,
S szíved porára, mesterem,
Ibolyacsokrul ráteszem.

Ott termett, hol a Tisza árja
Királyi képet ölt magára,
Míg belehódol kanyaros
Futással a szilaj Maros.

Ott termett, ahol délibábos
Tükörbe néz a régi város.
Puszták ölén álomsziget,
A dús, a bús, a hű Szeged.

Hol az idő sosem sietve,
Járja inkább halk-lépegetve
Mohos fejű házak sorát,
Mik őrzik lábaid nyomát.

Ó, ott sokat elemlegetnek!
Ott még a szívek melegebbek,
S az emlék nem úgy múlik el,
Mint meleg arcon hópehely.

Ott még az emlék drága szőnyeg,
Friss színt selymébe egyre szőnek
Aranyszálakból hű kezek,
Múló és nyíló életek.

Ott dalaid muskátlibokra
Mindig nyit a kis ablakokba,
S a tanyai pásztorgyerek
Ajkán kesergőd kesereg.

S hol sárgarigók enyelegnek,
Márványhegedűs a ligetnek
Árnyán csak rólad muzsikál,
Nagy birodalmu dalkirály!

S apród, ki voltam udvarodba,
S most dalcsokort teszek sírodra:
Én is csupán azt hoztam el,
Mit a Te földed megnevel.

Vagyok nótázó emberecske,
Magam zugának méla tücske,
Nem hangszer, mely csodákat ont:
Mezőkön csendülő kolomp.

Dalomnak nincs sok cifrasága:
Mint almafa virágos ága,
Magától nyílik s hervad el -
Csak almát soha se nevel.

Rőzsetüzem nem látszik messze,
Magamnak ég csak híves este,
Hamvát befödi az avar,
De míg ég: tiszta és magyar.

S ha nincs is egyéb benne semmi,
Már szívemet sírodra tenni
Élő virágul rá merem,
Áldott tanító-mesterem!