Pénzverők

A Wikiforrásból
Pénzverők
szerző: Krúdy Gyula
1909

Miután a városház tornyában az óra elkongatta az éjfélt, a tiszteletre méltó, öreg zarándok útjára engedte a fejetlen lovagot és a fehér ruhás asszonyt, ő maga pedig szokásos mesterségét űzte, jófajta Zsigmond-aranyakat és lengyel krakovinákat sajtolt a pincében. Az egykori borsajtóból sűrűn potyogtak a hamis Zsigmondok, és a jámbor férfiú megelégedetten dörmögött szakállába.

Még messzire volt a kakaskukorikolás ideje, midőn a kísérteteknek haza kellett érkezni, és íme máris nehéz, döngő lépések hallatszanak a pincegádor felől.

- Mi az ördög! - riadt fel a zarándok, és a csuhája szárnyával elfojtotta a mécses lángját.

- Én vagyok, cimbora - szólalt meg a sötétben a fejetlen lovag. - Valami kis baj van a ház körül. Segítségedre van szükségünk.

- Mindig mondtam, hogy ostobák vagytok... Mi történt? - morgott a zarándok.

- Valami elkeseredett lovag már negyedórája üldözi Johannát.

- A fehér kísértetet?

- Természetesen. Más kísértetek nincsenek a városban kívülünk. Johanna most a régi barátkolostor romjai közé rejtőzött, a lovag oda is utána nyomult.

A jámbor zarándok olyant káromkodott, hogy becsületére válott volna egy kivénült zsoldos katonának is.

- Micsoda ördögfajzat lehet az, aki manapság a kísértettől sem fél? Meg aztán hol járt neked a szemed, Simon? Miért tanultál Mantuában háromféle tőrdöfést is, amellyel hátulról és zajtalanul el lehet némítani bárkit? Az ember már nyugodtan sem végezheti kötelességét, nem tudtok a nyugalmamra vigyázni. Új kísértetek után kell néznem...

Amíg a jámbor szerzetes így dörmögött, a földről szorgalmasan takarítgatta félre a lehullott Zsigmondokat.

- Ugyan, szentatyám - szólalt meg a fejetlen lovag, és hangja remegett -, attól félek, hogy most az egyszer igazi kísértettel akadtunk össze.

A jámbor zarándok meghökkenve hallgatott egy percig. Aztán haragosan felkiáltott:

- Az ellen is kell tudnod az orvoslást igazhitű keresztény létedre... Különben gyerünk utána. Ne feledj el egy keresztet magaddal hozni a kamarából.

A jámbor zarándok még egy háromélű tőrt dugott a csuhája alá, aztán elhagyták a régi épületet, ahol hónapok óta zavartalanul űzték mesterségüket.

Az égboltozat felleges volt, és a szél ezer hangon beszélt a zegzugos középkori városkában. A hold csak pillanatokra bukkant ki a magasban, mintha szilaj paripák száguldnának egy halott emberrel az éjszakában. A lovag elöl ballagott, és szokás szerint jobbjában vitte a világító csontkoponyát.

- Dobd el azt a szamárságot - dörmögött rá a zarándok. - Inkább a keresztet vedd a kezedbe.

A házak fala mellé lapulva suhantak tova, és a zarándok figyelmesen tekingetett jobbra-balra. A polgárok mélyen aludtak házaikban, és sehol teremtett lélek nem mutatkozott. De mégis. Egy mély kapu alatt éppen abban a percben ébredt fel a városka éjjeliőre, amikor az éjszakai kóborlók a kapu előtt elhaladtak. Az alabárdos ember rémülten kiáltott Jézus-Máriát, és futásnak eredt. De nem messzire juthatott. A zarándok egy-két ugrással utolérte, és a jobb kezével a nyakához sújtott. Az őr hangtalanul zuhant arccal előre a földre.

- Mester vagy - örvendezett a lovag, amikor tovább siettek a sötét utcán.

- Nem szeretem az éjjeliőröket - dörmögött a zarándok, és vállat vont.

A régi kolostor romjai egy nagy térségen sötétlettek. A vörösbarátok, akik valaha itt lakoztak, csínytevésben találódtak, és a pápa parancsára felégették a kolostort. Elátkozott hely volt ez. Polgárember még nappal sem ment el itt keresztvetés nélkül. Hát még éjszaka!... De ilyesmiről jobb nem beszélni.

A zarándok óvatosan haladt előre a romba dőlt falak között. A szél sikoltozva futott el a kolostor felett, és bagoly huhogott, mint az már ilyen helyen szokás. A lovag csaknem belezuhant a barátok nyitott kriptájába, ahol egyszer vállalkozó szellemű ismeretlenek némi kutatást tartottak a koporsók között. Fáradozásuk aligha járt sikerrel, mert még csak azt sem tartották érdemesnek, hogy látogatásuk nyomait elrejtsék. Nyitott, szétvert koporsók hevertek szerteszét, és koponyák gurultak el lábaik alatt. A jámbor zarándok magában fontolgatta a hely előnyeit, és csakhamar arra a megállapodásra jutott, hogy e hely sokkal kedvezőbb fekvésű, mint mostani szállása.

- Ide fogunk költözni, Simon - dörmögte -, itt zavartalanul dolgozhatunk.

- És a kísértet? - kérdé fogvacogva a fejetlen lovag.

- Igaz, a kísértet - mormogta fázósan a zarándok.

- Mintha látnám Johannát - súgja a fejetlen lovag. - Az a fehérség ott...

A hold egy másodpercre megállani látszott száguldásában, és a romba dőlt kolostortemplom karzatán megjelent a fehér ruhás asszony alakja. Arca kísértetiesen világított, és fehér köntöse a levegőben látszott lebegni. Egy sötét férfialak ballagott a nyomában, akinek tollbokrétás fövege volt és kerek köpönyege. Az oldalán kard volt, és fehér fodros karjait esengve nyújtogatta a libegő asszonyi alak után...

A zarándoknak mintha földbe gyökeredzett volna a lába.

- Imádkozzál, Simon - susogta -, itt valóban kísértettel van dolgunk.

A fehér ruhás nőalak tovasuhant a karzat árkádjai alatt, mint valami látomány, a tollbokrétás lovag mindenütt nyomában. Egy fordulónál még látszott, hogy a fehér asszony arcát hátrafordítja, de az arcot hirtelen elfödte a lovag széles karimájú kalapja... Mintha megcsókolta volna a kísértet a fehér asszonyt.

Aztán eltűntek mindketten a karzat oszlopai alatt, és a szél süvöltve csapott el a falak felett.

A zarándok egész testében remegve kapaszkodott Simon vállába.

Percek múltak el, avagy negyedórák? A két férfi megdöbbenve, mozdulatlanul állott helyén, és a szívük szinte hallhatóan dobogott.

E percben lépések csikorogtak a hátuk mögött, és a tollbokrétás kísértet csaknem egy ölnyire sietett el mellettük. Hosszú lépéseit sarkantyúpengés kísérte, és a kardja megcsörrent a kőkockákon.

- Emeld fel a keresztet - kiáltotta társának a hamispénzverő szíve szakadtából.

A kereszt felemelkedett, és a kísértet futva menekült el a romokból.

A fehér ruhás asszony e percben kilépett a karzat árnyékából.

- Johanna, te élsz? - kiáltott fel örvendve a zarándok.

- Élek - felelte a fehér asszony kedvetlen hangon -, de miattatok akár magával is hurcolhatott volna a kísértet.

Olyanformán mondta ezt, mint aki egy kicsit sajnálta is, hogy nem hurcolta el a kísértet.