Párizsi virradat

Párizsi virradat szerző: Charles Baudelaire, fordító: Kosztolányi Dezső

Zeng az ébresztő a kaszárnyaudvaron,
a lámpalángba fúj a kósza fuvalom.

Ez az a perc, mikor gonosz lidérc-csapat
kínozza párnáin a barna ifjakat;
a lámpa, mint a vérző szem, vöröslik,
s ráhull a napra egy sötétvörös csík;
a lélek ébredez, de még a test nehéz,
s akár a lámpa és a napfény, összevész,
mint síró arcon az utolsó könnyek,
az éji rémek búsan elköszönnek.
A férj írástól, a nő csóktól álmos.

A kémények pipáló füstje szálldos.
A kéjleány hamvas szemekkel és bután,
szájtátva horkol a kitombolt kéj után;
a koldúsasszony a kezét melengeti,
fityegnek ösztövér, hűs-vézna mellei.
A gyermekágyasok fájdalma újra nagy,
belül a szutykos ágy, kívül a fagy, a fagy.
Most mintha hallanál vértől piros sikolyt,
a hajnali kakas a ködön átrikolt;
a házakon gyűrűs, hullámzó ködgomoly,
a kórházak szegény betegje haldokol,
ökrendezik, csuklik és utolsót hörög.
Odúkba térnek a lumpok s a betörők.

A hajnal jő. Zöld a ruhája s rózsaszín,
vacogva lépeget a Szajna partjain,
és a sötét Párizs, dörzsölve a szemét,
vén mesteremberként a műhelyébe lép.