Párbeszéd (Turgenyev)
„Emberi láb nem tapodta még
Jungfrau és Finsteraarhorn koronáját.”
Csupa alpesi csúcs... Egész láncolata a meredek hegy-ereszeknek... A hegységek valódi szíve-tája ez!
A hegyek fölött halovány – zöldes, fényes, néma mennybolt. Erős, csípős a dér, s kemény, szikrázó a hó, alóla jégtől borított, durva kőrögök ásítanak.
Két kőrakás, mindkettő óriás, emelkedik a mennybolt két felén: a Jungfrau és a Finsteraarhorn.
És így szól a Jungfrau szomszédjához:
– Mi újságot tudsz? Te többet láthatsz. Mondsza, mi hír ott alant?
Elültenek pár ezredek; ez csak egy perc. És dörgi válaszát a Finsteraarhorn:
– Sötét felhők takarják a földet... Várj kissé!
Eltűn új ezer év; csak egy perc az egész.
– És most? – kérdi a Jungfrau.
– Most már látok; ott alant minden a régi: csupa tarkaság, piciség. Kékelnek a vizek, feketéllnek az erdők; szürkülnek az unatkozó kövek. Körülök még mindig lebzselnek a bogárkák, tudod, azok a kétlábúak, akik még be nem rondíthattak se téged, se engem.
– Az emberek?
– Igen, az emberek.
Ismét ezer év telik el, csak egy perc ez.
– Hát most mi hír van? – kérdi a Jungfrau.
– Mintha kevesebb bogárkát látnék – dörgi a Finsteraarhorn –, világosabb most alant; összébb szorultak a vizek; meggyérültek az erdők.
Eltűnt új ezer év: megint egy perc.
– Mit látsz ott? – tudakolja a Jungfrau.
– Körültünk, közelünkben mintha tisztább volna; de ott a távoli rónákon még foltot látok, még ott mozog valami.
– És most – kérdé a Jungfrau egy évezred, azaz egy perc múltán.
– Most jól van minden – felelé a Finsteraarhorn –, csín uralkodik, fehérség honol mindenütt, bármerre nézzen is a szem... Mindenfelé a mi havunk; fehér havunk, jegünk terjedez. Kihűlt immár minden. Most van jó világ, trónol a csend.
– Helyesen van – válaszol a Jungfrau. – De mégis, sokat csevegünk, öreg: aludjunk egyet.
– Aludjunk.
Alszanak az óriás hegyek, alszik a zöld, fényes égbolt is az örökre elnémult föld felett.