Ozsonna
szerző: Kosztolányi Dezső
Piroska négyéves. Piroska az asztalnál ül a nagyanya ebédlőjében. A virágos vázák, a fehér és fekete torták közül sápadtan kandikál ki szőke feje, amely olyan, mintha félig porcelánból, félig cukorból lenne. Okos és hideg-kék szeme lelkesen bámul. Ha lehunyja, hasonlít a komoly és illedelmes alvóbabákhoz.
A délután ideges zavarban múlt el. Alig ebédelt meg, a bonne a kis szobába cipelte, és fejét sokszor egymás után belemártotta a gőzölgő vízbe. A víz sütötte, és a szappanhab huncutul csípte a szemét, úgyhogy sokszor kellett hunyorgatnia, míg újra látott. Arra is emlékezett, hogy a padlón széles aranytócsákban folyt össze a napfény. Azután a tükör elé állították. Itt a bonne elővette az anya fehér elefántcsont fésűjét, és sokszor egymás után végigtépte nedves hajtincseit, s ez nagyon fájt. Végül elkészültek, beültek egy kocsiba, és a nagyanya lakomájára mentek. Fél négy lehetett.
Ekkor már az utcákra csokoládészínű félhomály ereszkedett. Piroska fejecskéjét a kocsi ablakához nyomta, s nyugtalanul nézte az elsuhanó házakat. Füle pirosra gyulladt az izgalomtól. A sötét kocsiban olyan volt, mint két picike láng. Szeretett volna sírni, de félt, hogy az anyja megharagszik, és ő sajnálta az anyát. Hogy ne okozzon neki fájdalmat, inkább dobolt az ablakon, és nagyokat és őszintéket nyelt.
Mire megérkeztek, már gyújtogatták a lámpákat. Hideg délután volt, korán sötétedő. Piroska gyorsan felsuhant a lépcsőn, és kinyitotta az óriási üvegajtót. A nagyanyánál egyáltalán minden üvegből van. Egy pillanat alatt végignézte a folyosót, amely a szobából kirakott bútoraival ünnepi izgalmat keltett, s sokáig bámulta az asztalon a majonéz-halat, a rákpástétomot, a tortákat és a sajtot a különös üvegborítóval, valamint a köpcös, vörös rumosüveget, mellette a kék cukortartót, amely máskor mindig a kredencen állott a gyertyatartók mellett. Ez egy kissé nyugtalanította. De így van ez mindig december másodikán, Aurélia napján, mert akkor a nagyanya nevenapja van. Ezen a napon a porcelántálakon sárga piskóták állottak, amelyekbe apró mandula- és mogyorószemecskék voltak belesütve, üvegszerűen csillogó birsalmasajt szeletkék, rubinpirosak, vagy halványrózsaszínűek, marcipánok és gyümölcskenyerek. Benn a túlfűtött és lankadt levegőt rózsafüstölő cukrozta, amit az izzó vaslapátra vetett a cseléd, végigjárva vele a szobákat. A kanári a forróságban alélva csipegett kis kalitkájában. Fönn az állványon a kitömött evet szőre majdnem tüzet fogott. Meggyújtották az összes gyertyákat és a lámpákat, az óriási petróleumlámpa-kolosszust is, amely az ebédlőasztal fölött lógott, és csak ilyen ünnepi alkalmakkor égett, mielőtt a rokonság különböző tagjai - napokkal előbb - megvizsgálták, vajon nem mond-e csütörtököt a nagy estélyen. Csak kevesen értettek hozzá.
Piroska elkáprázva állt a fénytengerben.
Egyenesen a szalonba ment, ahol sok asszony, leány és fiú lármázott. Megállt a piros szőnyeg közepén. A fiatalemberek felugráltak, kezet csókoltak az anyának, de őt nem vette észre senki. Percekig állt így duzzogva, várakozva és kémlelődve. Végre Tusi, az unokanővére észrevette.
- Hogy vagy, Piri? - kérdezte, és továbbment. Piroska felelni akart, de nem jött szájára szó. Zavarban volt, és nem értette, miért kérdeznek tőle olyast, amelyre úgysem várnak feleletet. Torka összeszorult a méregtől. Fájt neki, hogy mind jól mulatnak, nélküle is. Már az anyja se törődik vele. A leányok, Iby, Iky és Mary ott ülnek a teaasztalnál két katonatiszttel, és reá se hederítenek.
A bonne megfogta kezét.
- Allons chérie...
A zöld díványra ültette.
Piroska most nézte a leányokat. A katonatisztek cigarettáztak és udvaroltak, különösen Ibynek, aki a legyezőjével hadonászott, s folytonosan kacagott. Egyik hadnagy, a szőke bajuszú, ritkábban szólott, de mihelyt kinyitotta a száját, a leányok majdnem szétpukkadtak a nevetéstől. Most is mondott valamit. Elkérte Iby legyezőjét, és legyezni kezdte magát. Piroska erősen figyelt.
- Szép legyezője van- folytatta a hadnagy, és eltorzította arcát.
Viharos kacagás.
- Rudi - mondta egyik leány -, magából gyönyörű leány lenne.
- Igen? Ezt már sokan mondták nekem.
Szavai most is harsogó nevetésbe vesztek. Tényleg úgy mondta ezt, mint aki kicsit biztos a sikerében, s tudja, hogy szellemes, kedves és elragadó. Piroska azonban az egészből semmit sem értett. Miért kell ezen nevetni? A hadnagy a levegőbe dobja zsebkendőjét, a leányok újra kacagnak. Piroska előrehajolt, fejecskéjét képtelen gondolatok szorongatták, és szégyellte magát, hogy ilyen buta. Közben a zavar egyre nőtt. Rettentő sokan jöttek. Először egy sápadt, nagy orrú hölgy, az urával, egy vörös szakállas, kövér úrral. Azután sok-sok leány és még több fiú. A lárma már olyan nagy volt, hogy egymás szavát sem értették. Mindenki beszélt, és senki sem figyelt. Zongoráztak, hegedültek, énekeltek, fütyültek, kukorékoltak és sípoltak. A sápadt kisleány pedig reménytelenül, sóvárgó szemmel várta, hogy végre észrevegyék.
Átment a másik szobába is. Ottan egy öreg urat és egy öreg nénit figyelt, akik németül beszélgettek. A dívány sarkába húzódott, s hallatlan megvetéssel méregette őket. Ezt gondolta magában:
„Érthetetlen, milyen gyerekesek ezek a nagyok. Most játszanak előttem, és fontoskodnak, hogy értik egymást, holott egész bizonyos, hogy ezt a beszédet senki a világon se értheti. Hiszen én se értem.”
Ekkor a nagyanya kézen fogta, és bevezette az ebédlőbe, ahol egy hosszú, fehér asztal volt felterítve a lakomára. A többiek ott ültek mind. Piroska az anya mellett kapott helyet. Itt már kissé érdekesebb volt a társaság. Közvetlenül előtte ott csillogott a tortakés, amit kezébe is vett, de az anya nyomban letétette vele, és így csak az angyalos tányérban gyönyörködhetett. A többiek különben éppen olyan értelmetlenségeket beszéltek, mint előbb. Egy pufók, zöld ruhás hölgy, aki - mint Piroska észrevette - a békához hasonlított, állandóan a rokonairól fecsegett. A másik mindenkitől azt kérdezte, hogy érzi magát, de akárcsak Tusi, nyomban el is fordította fejét. Ez a hölgy most a mamához fordult:
- Hogy van a kicsike?
- Köszönöm, elég jól.
- Csak el ne rontsa a gyomrát...
Piroska nézte a nénit, a sok tarka ruhát, a színes tortákat, a tányérokat, és türelmetlenül feszengett a székén.
A néni beszédén annál inkább csodálkozott, mert látta, hogy az ozsonnán ő eszik legtöbbet. A többiek is borzasztó sokat ettek. Megitták a haboskávét, azután jött a pecsenye, a torta, a gyümölcs, a sajt, és még mindig nem laktak jól. A pufók hölgy, akinek mindenki bókolt, mennyit megsoványodott a nyáron Marienbadban, már harmadszor vett a habostortából. Egyébként még nagyobb zaj volt, mint ozsonna előtt. Most az öreg urak már kurjantottak is. A körszakállas bácsi - kezében egy pohárral - felkelt, és beszélni kezdett. Piroska nagyon figyelt, de egy szót sem értett belőle, s nem tudta, haragszik-e a kövér úr, vagy csak bolondozik? Száját szélesre tátotta, homlokát elöntötte a vér. Kiabált. Kékeslila erek dagadtak a húsos homlokán. Szemöldökei pedig kísértetiesen ugráltak, villogtak és cikáztak.
- Az a barátság, amely bennünket ehhez a házhoz fűz, helyesebben az a szeretet, amely mindenkit elfog, midőn - ha szabad magam így kifejezni - ebbe a szentélybe lép... ebbe a szentélybe, amely...
Piroska erősen nézte az ordító urat.
Az apához hasonlított, mikor szidja a cselédeket. De a többiek mosolyogva néztek rá, és nem sírtak, hanem integettek, helyeseltek, és zörögtek a villáikkal. Piroska hol a kövér úrra, hol a vendégekre nézett. Nem volt tisztában, nevetni kell-e vagy sírni? Az orra viszketett, szeme égett, s a mellét valami különös félelem csiklandozta. Künn a konyhában pedig a villamoscsengők szüntelenül berregtek. Cselédek jöttek-mentek, ajtók csapódtak. A szavak, hiába próbálta elhesselni, mérgesen zümmögtek szája körül, mint a darazsak. Füle csengett. Azután a kövér úr magasra emelte poharát, és kitört a beszéd; a vendégek felkeltek, az üvegtányérok újra úgy csörömpöltek, mintha millió apró szilánkra törtek volna. A másik szobában bútorokat tologattak. Az egész egy rossz álomnak látszott, amelyből nemsokára fel fog ébredni. De hiába meresztgette szemét. Még mindig előtte voltak a vendégek. A folyosón feltűntek a cigányok. Gyantázták a vonót, hangolták a hegedűket, tust húztak a beszédre. Attól tartott, hogy a plafon a fejére szakad, kőpor hull a társaságra, s a ház összedől. Orrában a kénes gyufa émelyítő füstjét érezte. Egy fiatalúr a zongorához ugrott, és dühösen rácsapott, mintha bántalmazni akarta volna. A bús macskazenébe kétségbeesetten hangzott belé az urak dörmögése, a lányok és asszonyok vihogása.
Piroska fel akart kelni, de nem bírt. Kék szemét rémülten jártatta körül a szobán. Arca halálsápadt lett.
„Hisz ezek bolondok! - gondolta magában. - Hisz ezek egytől egyig meg vannak őrülve...”
Aztán torkaszakadtából elkezdett sírni.