Ott áll a ház

Ott áll a ház szerző: Tisza Domokos

Ott áll a ház, ámde pusztán áll ott,
A mióta szívet, gazdát váltott,
Roskadt fedél, hosszan nyúló kémény,
Felétek már többet soh’ sem mék én.

Ott a kis kert, a kis ablak alatt,
Vagyis inkább puszta palánk s falak,
A dudva közt itt-ott egy kis virág,
A fedelen egy özvegy eszterág.

Be megyek már, lássam utoljára,
Mivé lett a csend s öröm tanyája,
Sír az ajtó, de a Bodré hallgat,
Csupán színe van még meg a falnak.

Beléd megyek szoba! jó barátom!
A gerenda most is testszín, látom.
De a tisztes agg kályhát kivitték,
S vele a ház baráti melegét.

Roskadt fedél, hosszan nyúló kémény
Felétek már többet soh’ sem mék én.