Osztozkodás

Osztozkodás szerző: Thury Zoltán

       Jóval éjfél után még publikum volt a korcsmában, közönséges szegény nép, de jó mulató, a ki nem törődik a garassal, ha még szó van egy-két pohár borról. És a mint ez már faluhelyen szokásos, a nagy szobában vegyesen ültek az urak, a félig urak és az egészen parasztok, részben vörösre, részben szürkére terített asztalok mellett. A sarokban felszámolt a banda. A bőgő volt a háttér, a mibe belehajoltak és a miből kidobták a felső testüket a kuncogva folytatott, halk, itt-ott fölvisító veszekedésben. Két petroleumlámpáról büdös olaj csepegett a padlóra s mivelhogy már kitelt az idejük, füstölgött, serczegett bennük a kanócz. Mindenfelé beszélgetések folytak. Az uraké hangos volt, a harangozó, a kisbiró és a szolgabirósági hajdu inkább csak arrafelé hallgatózott, a parasztok pedig lassu monoton elbeszéléseken mulattak, a mikbe egyik-másik ugy belekezdett, hogy alig tudott kijutni belőle. A szörnyü füstben ide-oda tötyögött a borral, pálinkával egy roppant vastag asszony.

Megnyilt az ajtó és különös formájú kis emberke jött be. Roppant nagy csizmák lötyögtek a lábain s szük nadrágba meg sok gombu zekébe volt bujtatva az egész ember. Tántorgott, talán mert már másutt is ivott, esetleg azonban inkább a fáradtság miatt. Sáros volt bokáig. Kivülről jött, a város felől. A falu tudniillik tele van hordva kavicscsal - s remegett és erősen rátámaszkodott a botjára, a mig az ajtóban állva körülnézett, hogy kik is vannak hát itt voltaképpen. Az urak felé illedelmesen köszönt, a parasztoknak is mondott valamit s aztán leült a harangozóékhoz. A vastag asszony kérdés nélkül vitte neki a bort egy hosszu nyaku, homályos üvegben s vastag, husos tenyerével a hátára legyintett. A többi embernek fel se tünt valami tulságosan az, hogy az uj vendég ki van kissé forgatva magából... Egyáltalában valami bolondos forma ember lehetett. Mindenki kötekedve beszélt vele s ha felfortyant, hát lemosolyogták és kivárták, a mig magában lecsendesedik.

- Honnan jösz, Feri? - kérdezte a hajdú. - Talán a tagban jártál, hogy ugy összemaszatoltad magad...

A tag viczczszámba ment, mert volt, volt hajdanában Ferinek sok földje, hanem kipörölte belőle a sógora. Az egyik házat is elvették tőle az ügyvédek s most egy kis belsőségen éldegél, meg azon a néhány holdon, a miről semmiképen se sikerült bebizonyítani, hogy nem az övé. Igy a gazdaságban azonban elég értelmes ember, sőt tanulhatnának tőle sokan, a kik bölcsebbnek tartják magukat ő nála. Máskülönben azonban hóbortos és a sógor az, a ki megbolondította. Attól fél, hogy jön és kirángat alóla mindent, a mint hogy meg is tenné a sógor szivesen, ha tehetné.

Tehát a tag, a mi nincs, abban járt a Feri...

- Nem, nem, tag nincs. Tudod jól, hogy nincs, hát minek bántasz vele. Tömböcz elvette, a mi volt. Elvett mindent.

- Meg is veri az Isten.

- Dehogy veri. - Hirtelen felugrott s kimeresztett szemekkel bámult az ajtóra. A hogy visszafordult a többihez, azok is elképpedve bámultak reá. Még az ilyes árnyalatok megkülönböztetésében járatlanabb falusi szemeknek is feltünt, hogy milyen sáppadt az arcza. Suttogva kérdezte: - Nem halljátok?

- Mit?

- Hogy hogyan vonít...

- Mi?

- Tömböcz.

Az emberek egynémelyike mosolygott, mások azonban behuzták a fejüket a vállaik közé s ugy bámultak rá az emberre.

- Minek vonítana?

Feri, Kis Feri, a kinek a Julianna nővére férjezett Tömböczné, még egy kicsit az ajtó felé hallgatózott, aztán leült és sürün ivott és csupa hosszu kortyot. Az arcza azonban vértelen maradt s a szemeiben is láz égett csak. Remegett is. Érezni lehetett az ócska padlón, a mi tánczot járt a lábai alatt.

- Hát - mondta - én nem voltam a tagban. Tag nincs. Hanem benn voltam Rimanóczon négy hizott koczával.

- Meglátogattad a sógort?

- Nem, nem szoktam. Hanem láttam, hogy a passzusokat irta. Irnok ember, városi ember, alkalmazott ember. Sandított is felém. Láttam, hogy a papiros mellett a hizókat is mustrálja. No, - mondom, persze csak ugy magamban, mert vele nem beszélek ezek legalább az enyimek. A mit kapok értük, az is az enyim. Beiszom, de a Tömböcz, meg a Tömböczné nem lát belőle egy garast sem. Magára gondoltam, - mondta a vastag asszonynak, a ki éppen mellette ment el. - Magára, hogy inkább a magáé legyen borban. Aztán jött egyik is, másik is, igértek is, meg nem is, a mészárosok mostanság nagyon tartják magukat és inkább csak ugy dél felé mennek ki a piaczra, szóval hát azt hittem már, hogy hazahajtom a hizókat. Azonközben valami gyereket beküldtem egy ital borért a sátorba, a ház mellé, a miben a passzust irják négy ablakon is s nem igen takargattam a sógor előtt, hogy iszom. Hát iszik, a ki nem sajnálja. Iszik biz az... Délfelé valami uriformáju asszony jött, hogy azt mondja mi az ára s ha nem drágállanám, hát ő megveszi a disznót. Azonban hát drága volt neki mégis. Aztán egy másik jött, egy ur s azzal aztán megállapodtunk. Száznyolczvanhét forintot fizetett. Tizenhét tizest meg három ötöst. Aztán még két ezüstöt. Ez van belőle.

Kivett a mellényzsebéből két ezüstforintost és maga elé tette az asztalra. Egy kicsit nézte s aztán letörülte a homlokáról a verejtéket. Azonban ujra kifényesedett az arcza. Viz csurgott le róla s zihált a melle... Nem hivta föl az érdeklődést szóval arra, a mit még el akart mondani, de máris rajta csüngött mindenkinek a szeme s az urak asztalától is átjöttek páran, hogy hallgassák. Persze nem ültek le.

- És most jön a borzasztó. Ha még élek s ha fogom ezt a poharat s ha iszom belőle, - mindjárt ivott is - hát az az Istennek olyan csodája, a mit bele kell irni a könyvekbe. Hát - a mint mondám - a sógor jól megnézett. Én is visszanéztem. Ez a becsület se tisztátalanabb, mint az övé. Aztán az urral az ő asztalához mentünk, hogy egye a méreg. Ette is. Láttam. A pénz a zsebemben, hát csak mulattam rajta. Aztán még benéztem erre-arra s estefelé megindultam. Atájban, a hogy hát mi már szoktunk megindulni. Egy kicsit fujt a szél, Gálocs mellett esett is, de nem éppen nagyon, csakhogy mindig szembe fujta a szél a havat. Hideg is volt. Mondtam magamban, mondtam, hogy ha már igy olvad, hát engedhetne az idő, azért azonban csak jöttem szaporán. Közben elhajtott mellettem Peles Józsi. Nem mondta, hogy üljek föl, hát csak jöttem. Idébb aztán csunyán kavargott a hó. No no, nem január az idő, de hát azért csak kavargott. Aztán még szaporábban indultam meg. Ez a vásár olyan vásár volt, hogy alig volt benne ember. Köröskörül senki. Lenn az ormódi dobogón egy lélek se... Még valami bolond farkas elém áll, gondoltam, aztán...

Hát elém is állott.

Előbb csak hallottam a becseki hágón is egyet, meg Szinge felől a másikat. Mintha beszélgettek volna. Ugy hallszott, hogy osztoznak rajtam. Meg mintha méregettek volna, hogy mennyit nyomok a havon, ha rálépek, meg hogy igy testben hogy mutatok. Végre is az egyik elhallgatott s a másik, a Szinge felőli, leiramodott a hágón. Éppen nekem. No uram Isten, hát ebből mi lesz. - Megint ránézett a két ezüst pénzre és szomoruan bólogatott a fejével. - Ennyi maradt.

- Hát mi az? Hát mondja, - sürgette az ur, a ki lábát föltéve az egyik székre, az elbeszélést figyelte.

- Nekem jött. No uram Isten...

- És aztán...

- Hát aztán előbb szembe állott. Hátráltam, de hát borzasztóan meg voltam ijedve. Julianna gonosz, Julianna hitvány teremtés, hanem mégis ő jutott az eszembe. Én Istenem, egy anya szült meg bennünket, hát ki legyen nekem az első, a mikor meg kell halni... Hát mondtam, hogy megbocsátok neki, ámbátor hogy még se hittem, hogy igazán gondolom azt, a mit gondolok s hátráltam, mindig hátráltam... Ezzel azonban nem sokat értem. A farkas jött utánam. Ugy tetszett nekem, mintha szaglászna erre-arra... Azt mondják, hogy a kutyának a testvére, hát éppen olyan, csakhogy hát a kutya még se csinál ilyesmit. Mert aztán nekemjött...

A kis emberke remegni kezdett. Előtte nem volt bor, hát a szolgabiró huszárja tolta eléje a maga üvegjét. Nagyot ivott belőle s aztán félreesett a széken. Meg kellett fogni, mert belevágta volna a fejét a padló deszkájába. Zavarosan bámult körül s aztán visszaödöngött a pillantása a két ezüst pénzre.

- Ez maradt, ez maradt - mondta.

- Hát aztán!

- Aztán, aztán feléje böktem egyszer az öklömmel s éreztem a szőrét. Forogtam, ő meg körülöttem. Kereste, hogy hol vesse rám magát s arra megzörrent a zsebemben a gyufa. Mit csináljak... Kihuztam a paklit, kezdtem gyújtogatni s mindig feléje dobtam. Azt mondják, hogy fél tőle. Hát el is ugrott, hanem mindig kevesebb volt a gyufám, már alig zörgött a skatulyában vagy négy. Most már vagy élünk, vagy összeharapja a torkom. Mindig a torkom járt az eszemben. Azt hiszem, hogy azt akarta megfogni. Ilyen halál még a kutyámnak is rosz volna. Szegény kutyám... Ez mind végigjárta a fejemet és kerestem valamit, a mit gyujtogassak. Addig világítok neki, a mig tudok... Hát elkezdtem a bankókat égetni.

Az emberek felsziszszentek. Az ur mormogott: - a teremtésit.

- Annyi eszem még mindig volt, hogy tudtam, hogy belül raktam a csomóban az ötösöket s kivül a tizest. Belülről huzgáltam ki a pénzt s a mikor az egyik végigégett, meggyujtottam vele a másikat... A hogy fogyott, készülődtem a halálra. Ugy látszik, hogy nem lehet kikerülni. Közben ordítottam: emberek! emberek! s mindig gyujtottam a bankóból. Egyszer aztán már csak kettő volt. No még egy kicsit élünk. Aztán egy. Uram Isten... Aztán az is égni kezdett és körül a sötét, borzasztó éjszaka. Nézzetek ki, hogy milyen, ámbátor hogy idebenn a faluban minden ház világít egy kicsit. Hát aztán az is elfogyott.

Tátott szájjal bámultak rá az emberek. Sokáig hallgathatott volna még, nem mert volna senki kérdezősködni. Ő pedig ült a széken összeroskadva, érzéketlenül s csak lassan, magától ébredt fel. Akkor is bámulva nézett körül, mintha meglepné a sok ember s magában visszamenve a történet elejére és véges-végig átélve ujra az egészet, eljutott odáig, a mit még el kell mondania:

- A mikor már vége volt az utolsó pénzemnek, megfordult a farkas és azt mondta, de azt mondta, ugy hallottam, mint a hogy most az óra üt: egy, kettő, három... Hát azt mondta: - Ez a pénz se a tied, Feri. Elvettem. Neked már soha se lesz pénzed, Feri... - Hát Tömböcz volt. Hallom a hangját.

Az ur rántott egyet a vállán és otthagyta. A többiek összebámultak. A történet csakugyan érdekes. Feri pedig most már éppen csak szomoruan motyogott.

- Soha se lesz. Nekem már soha se lesz.