Orgonavirág
| Orgonavirág szerző: Bródy Sándor |
Szerelmes vagyok az orgona-virágba. Talán betegség is ez, hogy az orgona-virágba vagyok szerelmes?
Alig várom a reggelt, alig várom, hogy a bokorról letörjek egy frissen nyilt teljes és, harmatos orgonaágat. Körülnézek, nem lát-e valaki? Aztán megcsókolom. Édes szép, szűz virágom, kedvesem!
Nem jó volna, ha ilyenkor meglátna valaki, a mint arczomhoz nyomom a virágos ágat, a mint hizelgő szókat susogok neki: «Bájos, üde, illatos kis lányom, lilaszemü, szelid, harmatos virágom!»
Tele volt orgonabokorral a rengeteg nagy, sürü kert. (Tavaly jártam otthon, megnéztem: kiritkult, kicsi lett.) Husvét után volt, az ünnep is jó későre esett, lombosak már a fák, rejtelmes homály a régi érseki parkban. Pedig az utak szegélye mindenütt fehér, lila, kék virágfa. Levele nem is látszott még a temérdek török orgonának, messziről egyetlen virágfának látszott mindenik.
Elfult a lélekzetünk, nekem és a kis Borhy Idának, a mint betévedtünk a kertbe Ida szinte félve fogta meg a kezemet:
- Csakugyan szabad nekünk itt járni?
- Szabad! - mondám merészen és büszkén, de magam is aggódva néztem körül. A kertben sehol egy lélek, nagy szépségével magára és ránk volt hagyatva egészen.
Lassankint nekibátorodva bujkáltunk a lombok között. Elkiáltottam magam:
- Nincs itt senki?
- Ott van mindenki, a hol a mamám, a bálban! - jegyezte meg Ida. Nevettünk ezen, magunk sem tudva, miért. Különösen nekem támadt egyszerre vidám, kicsapongó kedvem. Fogtam rögtön egy gyikot Idának. Egy öreges, zöld gyikot és beszélgetni kezdtem vele. Azt mondtam a leánynak, hogy tudok gyiknyelven. Elhitte; büszkén és csudálattal nézett reám feketepillás, lila szemeivel. Talán csakugyan tudtam is akkor ezt a nehéz nyelvet, de elfeledtem azóta!
Aztán megtanitottam hangyalest fogni szabadkézzel, előadást tartottam neki a bogarakról, akkor tanultam ezt a tudományt éppen. A hősczinczérek, amelyek fő katonai rangban vannak a bogarak között, nagyon érdekeltek engem is. A bogarakról a lepkékre tértünk át, de nem volt még csak fehér, közönséges parasztpillangó és tul voltunk már mind a ketten azon a koron, hogy ezeket kergessük, csak a szinesek érdekeltek már. Abbahagytuk az egész tudományt és leültünk egy nagy vadgesztenye alá beszélgetni szabad tárgyakról és orgona-virágból koszorut füzni, bibliába valót. Egész öl ágat hoztam neki és még mind, mind keveselte:
- Többet, többet!
Koszorut kötött, nem bibliába valót, hanem a fejére valót, kaczagott, könyezett, tapsolt örömében, a mint a fekete hajába tüzdelte:
- Szép vagyok-e?
Szótlanul, de elpirulva néztem. «Bizonyos, hogy szerelmes vagyok belé!» - gondoltam magamban és egy kissé szégyenkeztem is. Pedig tizenkettedik évemben voltam már, a lány is tiz. Sokat tudtunk mind a ketten. Tudtuk, hogy a lányok őt velem, a fiuk engem meg vele csufoltak. Azt mondták reánk, hogy «szerelmesek!» Ugy nevettek rajtunk, hogy én majd elfakadtam sirva. Ő csak mosolygott, elrejtette az arczát és elfutott.
Azon a napon nem jött át hozzánk, pedig a szomszédban lakott. Másnap oszt', a szokás ellenére én mentem át. Perczekig szótlanul állottunk egymással szemben, kerültük egymás tekintetét.
Mintha csakugyan valami rossz dolgot követtünk volna el!
Az orgona-koszoru elkészült egészen, a kis Borhy Ida bámultatta magát velem, de én alig mertem rá nézni, zavartan játszottam a fűvel, sárga pampuka-virággal.
«Bizonyos, hogy szerelmes vagyok belé!» - gondoltam magamban és ettől a gondolattól alig mertem megmozdulni is. Bántam, hogy elcsaltam ide, hiszen ez az, a mi a szökés! Mit fognak mondani otthon, mi lesz? A szivem elszorult, a szemem könybe lábbadt és a kis lány önfeledten, vigan dudorászott magában.
Az egyik pillanatban szerettem volna elfutni, de a másik pillanatban egész erejével elárasztott a boldog érzés, hogy milyen jó itt, vele. Inkább meghaltam volna, mintsem hogy elváljak tőle és lassanként, lopva rája föltekinték. És zavarom, misztikus félelmem egyszerre elmult. Kezem egyszerre rásiklott a kis barna, ezüstgyürüs kézre:
- Tudja, mit beszélnek mirólunk? - kérdeztem hirtelen bátorsággal, de szédülő fejjel.
- Tudom.
Megkönnyebbülve lélekzettem föl: a felelet elárulta, hogy nem haragszik érte, sőt talán büszke rája, a mit rólunk mondanak. És ha egy kissé elpirulva is, beszéltem arról én is:
- Hát csak hadd mondják!
De nem ezt szerettem volna mondani, hanem azt, hogy veszek neki egy palotát, patakot, elviszem a tengerre; - selyem-ruhákat vásárlok neki; - könyveket, olyanokat, a milyeneket én olvasok titokban, szépséges szép, homályos, nagyoknak való regényeket. És megmentem, ha bántani akarják, megfogom a száguldó paripák kantárszárát, egy rántás a szíjon, egy fölkiáltás és én fölragadom, karjánál fogva... Mint a hogy olvastam, mint a hogy elgondoltam volna olvasás nélkül is, vad, fantaszta, különös fejemmel, az örök lázra örökké hajlandó szivemmel.
Az - emlékszem világosan - nem jutott eszembe, hogy megcsókoljam. Csak karján és haján szerettem volna végigsimítani a kezemmel. Vagy megkérni, hogy üssön rám, a hogy tud. Csaknem kimondtam már, de olyan szelid, olyan nyájas, olyan alázatos volt.
- Hova megyünk most? - kérdé csendesen.
- A hova akarja!
Kézen fogtuk egymást és ballagtunk ismeretlen, misztikus, vad utakon, arra, a merre egy fehér kőszobor látszott. Egészen kifáradtunk, a mig odaértünk; szerettünk volna leülni, de nem volt hová.
Az egyetlen padon egy kövér, öreg barát szunyókált. Orgona-buga ütögette a piros orczáját, fehér fejét, de ez nem zavarta, lezárt pillákkal mosolygott megelégedetten. Nem törődött a napsugárral sem, mely erről is, arról is - a hogy a virág hajlongott - végigfutott rajta. Egy fiatal gyik is éppen ott szaladgált a bocskorán, két csikos czinczér mászott fölfelé a fehér övén...
Roppant barátságosnak, nagyon szelidnek látszott, nem átallottam, nem féltem hirtelen, bátran köszönteni:
- Laudetur Jesus Christus!
Még álmában köszöntött vissza:
- Szervusz!
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy világosan emlékszem csak egy részére is azoknak a gondolatoknak, melyek akkor egyszerre telerajzották egyrészt koravén, másrészt meg gyermekinél gyermekibb fejemet. Az érzésre is csak ugy emlékszem, mint illatára a kertnek. Egyszer igen jól, máskor meg semmiképp. Minden összefüggés nélkül való, éles, de alig érthető részleteire emlékszem akkori lelkiállapotomnak. Például arra, hogy meg kell tennem, a mit tettem, mert ha nem, a kis Ida elmegy más városba, soh'se látom többé. És, hogy kötelességem cselekedni végre...
Hogyan jutott eszembe, nem tudom, de eszembe jutott, hogy fölszólítsam a barátot arra: eskessen bennünket össze, de rögtön, de titokban... egyszerüen!
Magára a képre egész rikítóan emlékszem. Hogy én mit mondtam, abból mit sem tudok, de most előttem áll a széles arczu, mosolygó, vén francziskánus, a mint igy szól:
- Azt akarod, hogy összeadjalak benneteket?! Hopp hó, komolyan meg akartok esküdni? Mi a neved?
Megfogta a kezünket:
- Hol a pénz érte? A nevetek?
Aztán a térdei közé vont mindkettőnket és megkérdé Idát:
- Akarsz-e ezen tisztességes fiunak felesége lenni?
- Igen! - mondá az csendesen.
A barát valami különös nyelven összeduruzsolt valamit; volt ebben egy kabalisztikus, semmiféle vallásos szertartásban elő nem forduló szó, mely akkor is feltünt nekem, ez, hogy «dehóremeróma»! Aztán egymáshoz dörzsölte a fejünket és mondá:
- Elmehettek, minden rendben van!
Elégedett kaczagása volt az áldás, melyet utánunk küldött.
Délután volt még, de már éreztük, hogy elmul a nap, este lesz. Csaknem futottunk ki a kertből, a mikor kiértünk az utczára, Ida levette fejéről az orgona-koszorut, én vittem a kezemben.
- Nem szabad megtudni senkinek! - susogtam.
- Senkinek!
Nem tudta meg senki. Nem is csufoltak bennünket tovább, mert én vigyáztam nagyon. Kevesebbet játszottunk együtt, fiutársaságba kezdtem járni, bár a kis Ida velem akart lenni mindig. Magunk között se emlegettük a dolgot, hanem azért tisztában voltunk vele. Ő tudta kötelességeit, nem is állott szóba más fiuval és sütött-főzött rám, mihelyt csak egy kis maradék-lisztre tehetett szert. Kis kalácsokat hozott a szoknyája zsebében, én csak igértem neki, igértem mindig, mindent.
Nagyon jól éltünk, ritka szép békességben. És közös álmunk nem egyszerre, hanem lassan foszlott szét. Olyan jó volt, olyan sokáig értünk oda, a mig egyszerre csak nevettünk az egészen. De aztán rohamosan hervadt el az orgonavirág-koszoru...
A többit tetszik is tudni, három fiatalabb lánytestvére volt, nagyok és erősek, férjhez kellett menni azoknak is. Megkérték - elment, eltűnt.
Csak a kis Borhy Ida tünt el; - az asszonynyal, a ki belőle lett, sokszor találkozom. Egy sovány, keserü arczu, fehér ajku asszony. Közönyös irántam ő is, én is egészen közömbös. Pedig soha senkit sem szerettem mást.
De hisz ez a némber csaknem egy azzal, a kivel tavaszi lombok alatt örök esküt esküdtem egykor. Semmi köze ahhoz ennek.
Oh tudom, hogy a kis Ida ebben az orgona-virágban van, melyet titkos-szerelmesen arczomhoz szorítok. Bájos, üde, illatos kis lányom, lilaszemü, szelid, harmatos virágom!
Nem lát-e valaki, a mint csókollak, édes szép szüz virágom, kedvesem!