Orczy árnyékához
szerző: Berzsenyi Dániel
Mely méltó koszorút, mely diadalmi bért
Adjon néked örök míveidért hazád?
Oh bajnok s koronás mennyei Lantverő!
Voltaire érdeminek szép köszönet vala
Párizs tapsai közt a fejedelmi csók.
Petrarcát ragyogó győzedelem-szekér
Jutalmazta. Kinyílt a Capitolium
Hellas szűzeinek, mint mikor a világ
Hódítói előtt zengtenek ormai.
Hát néked, ki az ő útjaikon vezetsz
Minket Delphi magasb pálmavirányihoz,
Olly buzgón törekedsz s gátokat ostromolsz,
Hogy fáklyáddal egünk fellegeit higítsd,
És napját az idő lelke szerint emeld -
Néked vajjon ezért lészen-e pályabér?
Vagy tán csak csalatás minden előtörés?
E nép nem veti el már soha fékjeit,
S vak rögzése örök hályogiban marad?
Hagyján! aki ugy élt, mint te, s ugy énekelt,
Nem kér lelke hiú gyermeki bábokat;
Önnérzése dicső Pantheon annak és
A jók szíve alatt fennmaradand neve;
A némult ravatal zárait eltöri,
S a villámvezető sashoz emelkedik.
Nem halt meg, ki ugy élt, mint te, nagy Orczy, nem!
Általküzdi setét Aeacus öbleit;
Mint Alcides, erős fegyveri közt ledűl,
S a tűzből az Olymp lángküszöbére hág.