Omár

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Omár
szerző: Móra Ferenc
1904

Szikrát szórt a nyárderéki ég -
Átfülve izzott, reszketett a lég
A buzaföldek, a mezők felett.
Az arató-had alig pihegett.
Kacaj nem csengett, nóta se zengett,
Csak a tücsök sirt, csak a kasza pengett,
S mintha a sugaras táj lelke volna,
Nevető képpel sikongva, csapongva
Egyik percben itt, másikban amott:
Csupán a kis Omár futkározott.

Négyesztendős volt. A bűbáj maga.
Kökényszemébe hullt aranyhaja.
Napsütte arca, ajka, mint a vér,
Kacsója, térde gömbölyű, kövér.
S hogy ingecskéje lebegett utána,
Olyan volt, mintha fehér angyal szállna
A búzarendek napfényes közén.
Oh, milyen szép volt! Nem is hiszem én,
Hogy édesanyja nem csodálta meg
Az angyalszobrot az oltár felett!

Igen, az anyja. Az bizony, szegény
Nem ért rá elmerengni gyermekén.
Parasztasszonyt ilyesmi meg nem illet,
S ha kévéjérül olykor föltekintget
És özvegysége nyomorát felejtni,
Kisirt szemét a gyermeken felejti,
Hogy - ha szivére nem ölelheti -
Legalább intsen egy csókot neki -
A gazda mindjárt megpirítja őt:
Nem erre tartják a marokverőt!
S mást mit tehetne? Ujra lehajol,
Csak lopva mer odanézni, ahol
Fiát gyanítja túl a kazlakon:
Vigyázz magadra, édes csillagom!

Ez meg, amilyen nagy munkába van,
Hall is, nem is a kis haszontalan:
Hol napraforgótővel birkozik,
Hol a cserebogárral malmozik,
Hol szalmaszálból hajitván igát,
Járomba fogja a csigabigát,
Majd összecsapva két kerek bokáját,
Rikoltoztatja tökszár-trombitáját,
Melynek szavára rendbe igazodnak
Sorai piros sapkás pipacsoknak.

S gyihó, gyihó, repiti őt tova
Szilaj csikója, fűzvessző-lova -
El, el hetedhét ország ellenébe,
De legalább is a barázda-szélbe.
S hogy visszatér, vigan kiált: anyám,
A tűskebokrot lekaszáltam ám,
Hogy a lábacskád meg ne szúrja többet...

Az asszony görnyed, görnyed, egyre görnyed.
Igy elfáradva nem volt még soha:
A térde reszket, ég a homloka.
Jó Isten, a napocska úgy tüzel!
Jó Isten, de ha egyszer élni kell!
Jó Isten, hogyha élne az ura -
Egy könny szivárog szempilláira,
És felhevült agyán keresztül
Sötét sejtések árnya rezdül:
Hogy mire felnő ez a szép gyerek,
Szépsége, kedvessége elpereg.
Kócos paraszt lesz, szilaj és komor,
Emberbarommá teszi a nyomor,
Mint aminő a többi itt körötte...
Mért is nem szállnak az évek fölötte
Ugy, hogy ne vinnék el, mi benne égi,
Hogy maradhatna örökkön a régi.
Az ártatlan, gondatlan szép gyerek! -
De összeretten s ujra felrebeg
- Rekedt szó repedezett ajakon -
Vigyázz magadra, édes csillagom!

Omár az anyaszót nem hallja már,
Azóta régen messze, messze jár.
Egy szivárványszin cifra nagy lipe
Csapódott valahonnan elibe.
Nem látott szebbet még sohase nála,
Villás a farka, csupa pötty a szárnya,
A feje buksi, a bajusza pörge -
Ott bujócskázott véle körbe-körbe.
Ha nem kergeti, olyankor megáll,
Majd huncutkodva a szemére száll,
Tán lenvirágnak nézi a bolond -
S mikor felé kap, újra elcsapong,
Majd csúfolódva tovakarikázik,
Omár utána egészen odáig
A fügefészkes nádasig, ahol
A fátylas ég a földre ráhajol.

Leszáll a hollószárnyu alkonyat,
Pihenni tér az arató csapat,
Lánynak, legénynek hangos kedve támad,
Vidám nyihárzás veri föl a tájat.
Felszedelődik ő is, asszonyunk,
S kiált: Omárkám, hol vagy? Indulunk!
Másodszor is szól, hallgat és neszel:
Jaj Istenem, Omárka nem felel!
Századszor is szól s szava már sikoly:
Jaj Istenem, Omárka nincs sehol!

Jó emberek, ki látta s merre hol?
Tán pittypalattyot kerget valahol?
Avagy tán Szent János-bogárra lesve,
Utját állotta valahol az estve?
Vagy elaludt a rendek enyhiben
S az őrző-angyal karjában pihen?
Vagy elbujt volna csak a rossz gyerek?
Gyerünk, keressük meg, jó emberek!

Meg is találták. Mezők közepében
Kopolyakút ásitozik setéten,
Mocskos vizű omlós agyaggödör,
- Kincs a parasztnak, kit a szomj gyötör. -
Nincs keritése, nincsen teteje:
Ebbe hullott a kis Omár bele.
Az ártatlan nem nézte, merre fut,
S nem ő, az őrzőangyal elaludt,
S nem fogta meg parányi lábait
A mélységtől, hol a halál lakik.

Ott úszott a szennyes víz tetején,
Rezgett a holdfény aranyos fején.
Duzzadt szemű, kövér kalászok,
Lankadt pipacsok, tört búzavirágok
Koszorúzták meg a kis barna arcot,
Mely a halálban is vigan mosolygott:
Hisz ott szorongott kis tenyeribe
Az a gonosz szivárványszin lipe.