Oldal:Zsidó nők a történelem, az irodalom és a művészet terén.djvu/276

A Wikiforrásból
A lap nincsen korrektúrázva

Alig irt nő valaha többet, mint Rahel; nem értekezéseket, hanem leveleket; még Voltaire és hozzá hasonlói sem irtak több levelet, mint ő. Leveleiben dúsan és sajátszerüen sziporkázik kedélye és szelleme; stylisztikailag nem szépek azok, valarri szeszélyesen szökellő, gyakran homályos van bennük; ezt érzi és tudja maga is, s hogy kimentse rendszertelen irmodo- rát, rendesen az időjáráson kezdi leveleit, Irónő a szó tulajdonképeni értelmében azonban nem volt Rahel. Egyszer azt a kérdést szellőzteté, irjon-e nő egyátalában; erre adott válaszát fivére, Robert Lajos a következő rimekben dolgozá fel:

Irjon-e könyvet az asszony ? Vagy békét a tollnak hagyjon ? Irjon akkor, hogy ha bir, Vagy ha kivánja a férj ; És ha parancsolja épen, Ügy női kötelme lészen. De akkor ne írogasson, Hogy ha nincsen a mit irjon, Vagy alkalmas ideje, Vagy a kellő szelleme. De csak irjon este, reggel, Szegénységért hogy ha kell; S ha különben nem tesz jót. Ámde ne irjon semmit, Hogy ha kedvteléseit A házi rend megsinylené. És im ezzel végezem : Ha lángelméje készti rá, Irni fog, mert kénytelen

.

Rahel a büszkeség egy nemét helyezé abba, hogy nagy irónő, a nélkül, hogy kinyomatná müveit; és ha leveleinek és emléklapjainak töredékei — különösen Goethe felől irt közleményei — különféle folyóiratokban, mint a »Mor- genblatt«-ban, barátjának, Troxlernek »Svájczi muzeum«-ában, vagy a »Gesellschafter«-ban közzététettek, az rendesen akarata ellen történt. 1830-ban »Denkblátter einer Berlinerin« czim alatt megjelent levelei és aphorismái 'sem az ő akaratából nyomattak ki.

Szelleme és tudományossága mellett, szive és veleszületett jósága által tünt ki; ő szembetünő módon bizonyitá be amaz állitás helytelen voltát, hogy éles, kritikai ész mellett nem létezhetik szivbeli jóság. A legmelegebb ragaszkodással viseltetett övéi iránt és a leghivebb, legáll- hatatosabb és az önfeláldozásig szolgálatkész barátnő volt kora ifjuságától fogva egész élete végeig. A háborus években, különösen 1813-ban, midőn a német nők jótékonysága legszebb fényében tündökölt, Rahel, ki ekkor Prágában tartózkodott, lázas tevékenységet fejtett ki; és a jótékonyság valódi ünnepeit ülé. Nem törődve romlott egésségével. hol ingek, hol pénz után futkosott a szerencsétlenek számára; nem átallott »sem fáradságot, sem járás-kelést, sem beszédet« ; naponkint százaknak küldött ennivalót és valóságos porosz bureaut rendezett be magának ; »valóságos porosz chewre-asszony« (jótékony egyleti tag) lett, mint fivérének Boroszlóba irja. Akkoriban 'azzal az eszmével is foglalkozott, hogy felszólit valamennyi európai nőt, hogy a háborukban soha se vegyenek részt, hanem egyesülve segitsenek valamennyi szen vedőn.«

Ügy véli, hogy akkor megtalálta a világban őt megillető helyet, és mégis boldogtalanabb volt ekkor, mint máskor bármikor. Anyja halott volt; ő egyedül, minden társaság nélkül élt, és mint maga panaszolja, »ugyancsak a takaróhoz kellett alkalmazkodnia.« Meg nem értve, félreismerve, nem szerettetve ugy, miként ő szük ségelé, sőt közönyösen figyelemre sem méltatva, és gyakran csalódva, a világ legboldogtalanabb lénye volt. Ama ritka lények sorába tartozott, kiktől a természet és a sors nem tagadták meg a szeretet képességét; és ő sokat szeretett! »Én eleget tettem a szeretben«; vallja be maga, »szent lehetnék más időkben.« Csak ama viszonyokra akarunk emlékeztetni, melyeket a hőslelk.ü Lajos Ferdinánd porosz herczeggel, a gyönge »pehely- lágy« Finckenstein Károly gróffal, s a gyana kodó sponyol Urquijoval folytatott; kik közül az utóbbi a szenvedélyek lehevesebb viharait verte fel szivében. »A sziv ellenállhatatlan hajlamát követve átlépheté ugyan a szokásos illem korlátait, de a valódi erkölcsiséget meg nem sértette soha.c Ha Rahel kevesebbet adott volna a jellemre és igazságszeretetre — mert ő, ugy mondá, nem akart semmi mesterkélt, semmi kikoldult szerencsét, — ha ő is csalódásokkal áltathatta volna magát, mint könnyelmü ifjukori barátnői, tán ő is tudott volna egy ugynevezett fényes házasságra szert tenni; de igy nem ke rülhette el azt, hogy a »keserü és maró tartalmu kelyheket és kelyhecskéket mind egymásután ki ne üritse.«

Beteg és szükölködő létére egyedül állott a világban ; már tulhaladta a negyven évet és életét már bevégezettnek tekinté, midőn ő, ki viruló ifjukorában mindig azt állitotta: »nem tudok férjhez menni, mert nem tudok hazudni«, arra határozá magát, hogy a nálánál tizennégy évvel ifjabb Varnhagen von Ensenek nyujtsa kezét.

Erős szelleme és jellemszilárdsága daczára Rahel elég gyenge volt, öröklött hitét megtagadni.

Tulajdonképen édes-keveset tudott a zsidó hitről, melyben született, és annak igazságairól; »mint valami erdőben, ugy nőtt fel, vallás nélkül« ; szülői házából a sajátképeni zsidó vallásosság csaknem teljesen eltünt, és a sok szinész és katonatiszt, kik atyjával üzleti összeköttetésben állottak, nem maradtak Rahelre és életnézeteire nézve lényeges befolyás nélkül. Zsidók és zsidóság nem igen tetszettek aesthetikusoknak előtte, ezek igen kevéssé kedveltettek az istenitett Goethe körében ; és mivel kora ifjuságától fogva szellemileg és társadalmilag teljesen keresztény környezetben élt, csakhamar elfordult nemzetétől és hitétől. »Soha sem fog eszembe jutni« — irja 1793-ban Veit Dávidnak — »hogy Schlemihl és zsidónő vagyok ; ha e hosszu évek alatt, miután oly sokat gondolkoztam felőle, fel nem ismertem azt, soha sem is fogom igazán megérthetni.« És két évvel utóbb ugyanazon barátjához irott levélben igy panaszkodik: »Ugy képzelem, mintha egy tulvilági lény, midőn e világba taszittattam, beléptemkor tőrt ütött volna szivembe e szavakkal: Igen, birj érzelemmel, lássad a világot ugy, mint mások csak kevesen; légy nagy és nemes, az örök eszmélkedéstől sem birlak megfosztani, de egyet elfeledtek: lég}7 hát zsidónő ! — és igy egész életem csak elvérezés.« Azt hiteté el magával, hogy születésével kitaszittatott a világból, és hogy hitvallása akadályul szolgál tervei elérésében és életviszonyaiban ; holott valóságban csak a kedvezőtlen viszonyok lánczolatát okolhatá képzelt bajáért.

De magához tért csalódásából, és belátta fonákságát. Szent Márton és Baader daczára — kiknek misztikus irataival sokat foglalkozott — ő is ép oly kevéssé lőn valódi keresztény nő, mint hitehagyott hitsorsosnőinek